Marcsi 2017 őszén került kapcsolatba az alapítvánnyal. Nagycsaládos édesanyaként rögtön azonosulni tudott a küldetéssel.
„Vannak olyan életszakaszok, főleg, amikor az ember kisgyermeket nevel, hogy elkél még két kéz otthon.
A kérdés nem is az, hogy kell-e, sokkal inkább, hogy van-e segítő kéz? Sokaknál sajnos nincs, mert messze élnek a nagyszülők vagy még ők is aktívak, dolgoznak, tehát a fiatal szülők nem tudnak kire támaszkodni. Nálunk is hasonló volt a helyzet, én Kalocsáról, a férjem pedig Püspökladányból származik, tehát nincs kéznél egy mama vagy papa sem. 21 éves a legidősebb gyermekem, 17 évesek az ikreink és 8 éves a legkisebb. Le lehet vezényelni a mindennapokat nagyszülői támogatás nélkül is, de nem kis feladat.”
Óriási feladathalmaz hárul az anyákra
Az apukák ugyancsak dolgoznak, keveset tudnak segíteni társuknak, így kizárólag a nőkre hárul a gyerek(ek) nevelése és az egész háztartás. Ráadásul sajnos berögződésünk, hogy mindent el kell bírnunk, eszünkbe sem jut segítséget kérni.
„Különbözőek vagyunk, és előre sosem tudhatjuk, az új szerepek milyenné változtatnak majd minket. Nem tudjuk, milyen anyák leszünk, hogyan fogunk viselkedni több gyerekkel. Valaki feje felett már egy csemetével is összecsapnak a hullámok, elúszik a teendőkkel, más nagycsaládosként is bírja a gyűrődést. Van, aki este tökéletes anyuka, de 0-24-ben nem tudná ugyanolyan jól kezelni az anyaságot, inkább visszamegy dolgozni és bölcsibe adja a gyermekét. Nagyon fontos, hogy senkit sem szabad elítélni, mert sokfélék vagyunk, a lényeg, hogy felismerjük, mik a korlátaink, mennyit tudunk magunkra vállalni és szükség esetén merjünk segítséget kérni, megelőzve a kifáradást, a kiégést, a kimerülést” - jegyzi meg Marcsi.
Mindenkinek jó a pótnagyszülőség
Sok idős alig várja - ne feledjük, nagyszülői korban vannak -, hogy a felszabadult idejét, energiáját hasznos dolgokba fektethesse. Előfordul, hogy 50 körüliek is hirtelen munka nélkül maradnak - például a fiatalabb munkaerő érkezése miatt felmondanak nekik -, és ilyenkor nekik is jót tesz, ha le tudják magukat kötni. Sokan a saját gyermekeiknek nem tudnak rendszeresen segíteni a köztük lévő fizikai távolság miatt, de helyben szívesen tevékenykednének más fiataloknak támaszt nyújtva. Belőlük mind kiváló önkéntes válik!
„Nálunk 50-70 év közötti 5 hölgy és 1 úr alkotja az önkéntes csapatot, velem együtt 7-en vagyunk. Az önkénteseinknek 50 órás képzést kell elvégezni. Az önkénteseket képző tanfolyamon olyan témaköröket járunk körbe, mint az önismeret, személyiségfejlesztés, elfogadás, előítéletek legyőzése, határok tiszteletben tartása, kommunikáció. Az egyik önkéntesünk úgy fogalmazott: „kiváló após-, anyósképzés”.
Az önkéntes nem bejárónő!
Általában 3 hónapig, heti maximum 2-3 órában állnak az önkéntesek a családok rendelkezésére - ez meghosszabbítható 6 hónapig. Nem az a cél tehát, hogy az édesanya elkényelmesedjen, és kapjon egy állandó segítséget maga mellé, hanem az, hogy némi teher lekerüljön a válláról a legrázósabb időszakban, hogy amikorra a segítség elkerül mellőle, már talpon tudjon maradni.
Az önkéntes abban segít a plusz két kezével és életéből ajándékozott néhány órával, amiben az anyukának szüksége van: ha kell, elkíséri bevásárolni, elmegy velük az orvoshoz vagy a baba-mama klubba, otthon játszik a gyerek(ek)kel, míg az anya tevékenykedik. Előfordult már az is, hogy valaki pusztán arra vágyott, igyon vele egy kávét, hogy élvezhesse az énidejét. Ha az anyuka esetleg még képzi magát, vizsgaidőszakban ugyancsak elkél a támasz, de igaz ez a hosszú nyári szünetre is.
„Biztosítjuk együttérzésünkről, meghallgatjuk a szülőket, tapasztalattal, amennyiben jártasak vagyunk, információval szolgálunk, új nézőpontokat mutatunk, és ha minden jól megy, sikerül átadnunk optimizmusunkból is. Természetesen családjainkhoz titoktartás köt minket!” - egészíti ki a kecskemétiek koordinátora.
„Az önkéntes nem bejárónő, nem is babysitter, nem hagyható egyedül a gyerekkel! Talán inkább olyan, mint egy jó barát.”
Vannak, akik heti egy órát vállalnak, mások kétszer is ellátogatnak a „családjukhoz”.
„Igyekszünk a család igényeit szem előtt tartani, de figyelek az önkénteseink terhelhetőségére, személyiségének, egyéniségének, egészségének, elhivatottságának, lelkesedésének megóvására is.”
A családok az egyesület központjánál jelentkeznek, írásban, e-mailben. Onnan az illetékes koordinátorhoz érkezik a segítségkérés igénye, kecskemétiek esetében Marcsihoz, aki elmegy egy családlátogatásra, és többek közt az empátia segítségével - eldönti, melyik önkéntes illik leginkább hozzájuk. Megesik néha - hiszen egymás számára teljesen idegen emberekről van szó -, hogy mégsem tud egymásra hangolódni az önkéntes és a család, ilyenkor bármelyik fél kérhet változtatást. Még sosem volt ebből sértődés, az érintett családok teljesen korrekten és józanul állnak a szituációhoz, tudják, mit kérnek, és kitől, azt is, hogy mit várhatnak el és mit nem.
A 3 vagy 6 hónap lejárta után a család és az önkéntes útjai nagy átlagban elválnak, ami azért fontos, hogy ne alakuljon ki a szolgálaton túlmutató mély kötődés.
4 gyerek mellett önkénteskedni?!
„Számomra belső indíttatás, hogy tegyek valamit ellenszolgáltatás nélkül, noha az időm és energiám nekem is véges a család és a munka mellett” - feleli Marcsi a kérdésünkre, neki honnan van még erre is ereje. „Az önkéntességet, illetve bármilyen közösségi szolgálatot a kerékpáron lévő dinamóhoz tudnám hasonlítani: tekerned kell ahhoz, hogy a lámpa világítson. Elfáradsz, miközben tekered, de szükséged van a fényre, mert abban látod az utat, amerre haladni kívánsz. Az időm és a testem energiája elfogy a 4 gyerek mellett, de az érzelmi szükséglet csak egy része csapolódik le otthon: odaadom azt a szeretetet és törődést, ami a gyerekeimnek és a férjemnek szükséges, de az idegenek felé ezt csak máshol tehetem meg.”
