A szenvedélybetegség és a gyógyulás is a családban kezdődik

Borítókép

Minden a családban kezdődik: a szenvedélybetegség és a gyógyulás is – interjú Frankó Andrással

Ez az egyik mottója és vezérelve a Máltai Szeretetszolgálat keretein belül, Budapesten működő Fogadó Pszichoszociális Szolgálatnak, melynek neve és honlapjának neve is igen beszédes: kimondhato.hu. A szenvedélybetegség körüli tabudöntögetést célzó tájékoztatással, egyéni, páros és csoportos konzultációval, önsegítő csoportokkal, valamint szakembereknek, érintett felnőtteknek és gyerekeiknek szóló szakmai kiadványok készítésével és szakemberek továbbképzésével is foglalkozó szervezet vezetőjével beszélgettünk.

Mit üzen az önálló honlap léte és neve?

Az önálló honlap azt jelzi: a szenvedélybetegségekkel való segítő foglalkozás egy önálló segítői terület; ezzel egyébként a Máltai Szeretetszolgálaton belül több, összesen hét – Nagykanizsáról Fehérgyarmatig – csoport is foglalkozik. A honlap neve pedig arra utal, hogy bár már régóta foglalkozunk vele, Magyarországon a téma még mindig tabu. A szenvedélybetegségek legnagyobb része az alkoholizmus, ami minden vonatkozásában a népbetegség kategóriába illik, mégsem kezeljük úgy, mintha az lenne. A szenvedélybetegséggel küzdő családok minden társadalmi csoportban és településen megtalálhatók, ugyanakkor hazánkban nincsenek ezzel kapcsolatos átfogó kutatások. A közismert, de nem friss adatok szerint a probléma kb. 800 ezer – egymillió embert érint, de ebben nincsenek benne az alkalomszerűen iszogató felnőttek és gyermekeik.

A kimondhatóság ezért fontos: beszéljünk róla, tájékoztassunk, hozzuk nyilvánosságra, ismerjük meg a problémát közelebbről – nemcsak az érintettek, a szakemberek, hanem az egész társadalom –, mert így közelebb kerülhetünk a kezeléséhez is, ami jelenleg inkább álságosnak mondható. Ennek szemléletbeli akadályai is vannak: egyrészt a kultúránkba nagyon beágyazott az alkoholfogyasztás, másrészt humor lengi körül, szívesen viccelődünk róla, pedig nagyon súlyos, az országot mélyen érintő, elhallgatott problémáról van szó. A probléma országos szintű kezelését mi nyilván nem vállalhatjuk fel, csak egy 10 fős kis szervezet vagyunk – és egyébként is sok szervezet működik ezen a téren –, viszont van egy terület, ami specialitásunk: a függőségben szenvedő szülők gyermekeivel rajtunk kívül szinte senki nem foglalkozik. Ennek tisztázása azért is fontos, mert amikor a segítői lehetőségekről beszélünk, akkor nem mindenki ugyanazt érti alatta.

Önök mit értenek alatta, kiknek és hogyan tudnak segíteni?

Mi államilag finanszírozott szociális ellátást nyújtunk, a kapott források pedig meghatározzák a kereteinket, így a személyes segítői lehetőségeink elég korlátozottak – mind az önkormányzattól kapott helyszín méretét, mind a munkatársak számát illetően. Jellemzően heti két új jelentkezőnk van, de ezen a héten például négyen kértek segítségét. Ezt a munkamennyiséget még épp tudjuk kezelni, de sokan vissza is térnek; így én például új jelentkezőket már csak ritkán vállalok. Munkatársaink között van szociális munkás, mentálhigiénés szakember, pedagógus, családterapeuta, pszichiáter, addiktológiai konzultáns, pszichiátriai szakápoló.

Alapvetően kétféleképpen tudunk segíteni: van egy mindenki számára nyitott (ún. drop in) lehetőségünk, ami beszélgetésre, teára, munkahelykeresésre, internethasználatra korlátozódik – van, aki ennél többre nem is vágyik. A másik lehetőség az előre megbeszélt találkozások; ezek lehetnek egyéniek, párosak, csoportosak. A mi küldetésünk a szemléletformálás, így elsősorban egyéni és páros konzultációval foglalkozunk, emellett önsegítő csoportoknak is helyet adunk. Mivel szolgálatunk térítésmentes, sokan megkeresnek klasszikusnak mondható párkapcsolati, családi konfliktusokkal, amelyeknek nincs szorosan köze a szenvedélybetegséghez. Mi rugalmasak vagyunk, hiszünk a megelőzésben, és tudjuk, többségüknek nem lenne lehetősége fizetős szolgáltatás igénybevételére, ezért senkit nem küldünk el. Ezért lett nevünk a Fogadó, eredeti szlogenünk egyike pedig: Nyíljon az ajtó. Eleinte még kevesen jöttek, most egyre többen; igaz, sokan online módon.

Lehet ezt a fajta segítést online módon végezni? Hogyan alakult át a szolgálat működése a járvány alatt?

Igen, sőt! A járvány alatt nem voltak személyes találkozások, a maszkos verziót sem éreztük megfelelőnek, így néhányan eltűntek, viszont sokan keresték az online lehetőségeket. Én a maszk nélküli online találkozót jobbnak tartom, mint a személyes maszkosat, és egy friss felmérésünk is ezt erősíti: a klienseink kétharmada nem akar visszajönni a személyes térbe. Egyrészt fizikailag egyszerűbb, kényelmesebb, másrészt érzelmileg néha könnyebb. És ez nemcsak az egyéni, páros vagy családi foglalkozásokra igaz, hanem a csoportokra is.

Ehhez két érdekes történetünk is fűződik. Egy iskolai online foglalkozáson, amin az alkoholizmusról volt szó, az egyik gyerek a chat-be beírta: „nálunk éppen ez van”, mire a többiek együttérzően támogatták. Amikor megkérdezték, miért nem mondta el eddig, a válasz így hangzott: „az apám megölt volna, ha megtudja”. Tehát amit személyesen nem mert elmondani, arra online módon képes volt, és így megtapasztalhatta a közösség támogatását. A másik esetben az egyik egyetemi hallgatóm jelezte: milyen jó, hogy online zajlott a képzés, mert így sírva, de végigülte; egyébként ki kellett volna mennie, annyira megérintették a hallottak.

A szenvedélybetegség családi betegség. Ez már talán közhely, de mégsem mindenkinek egyértelmű...

Szolgálatunknak három alapelve van. Az első: segítünk, hogy a segíthess magadon; tehát nem megoldásokat adunk, hanem támogatást, hogy mindenki megtalálhassa a saját megoldását; ehhez pedig értő figyelemmel hallgatjuk meg az illetőt – erre általában óriási szükségük van, mert máshol nem kapják meg ezt a figyelmet. Egyszer egy hármas testvérpár mondta nekünk: „végre valaki ránk is figyel”. A második: ne árts; azaz nem oktatunk ki, nem hibáztatunk. A harmadik: a probléma kapcsolati eredetű; ott keletkezik és ott is gyógyul. Ez utóbbi már szerintem is közhelynek számít, mégis beszélnünk kell róla. A szenvedélybeteg nem egyedül él, a családtagok pedig sokszor titkolják, házon belül megoldhatónak tartják a problémát, így minden jóindulatuk mellett támogatják a függőség fennmaradását. Ez egy fokozatosan kialakuló betegség, amiről eleinte még senki nem sejti, hogy az. Lépésről lépésre bontakozik ki, és a függő ember közvetlen környezete is lépésről lépésre ehhez igazítja az életét. A családtagok különbözőképpen reagálnak: veszekednek vele, kiöntik az italt vagy elveszik a szert, játékot, elkísérik a segítőhöz, vagy maguk is elkezdenek inni, drogozni, játszani.

Fokozatosan, örvényszerűen húz le mindenkit – mindegy, milyen típusú szenvedélybetegségről beszélünk.

Magyar nyelvünk ebben is beszédes: az asszony köténye mindent eltakar; csak botrány ne legyen belőle – így izolálódik a család, családon belül a beteg. Két kiadványunk is van sokatmondó címmel, szenvedélybeteg szülők gyermekeit segítő szakembereknek szól az Elefánt a nappaliban?!, laikusoknak a Dinoszaurusz a nappaliban?! A szenvedélybetegség olyan, mint egy hatalmas állat: nagy, büdös, kerülgetni kell, sokszor mégis úgy teszünk, mintha ott sem lenne, nem beszélünk róla. Pedig az egyetlen működő megoldás az, hogy segítséget kérünk – akár szakembertől, akár önsegítő csoporttól, akár egy jóbaráttól, aki ezen már átment. Ebben a szakmában egyébként a szakemberek többsége hozzátartozóként maga is érintett, így sajátélményből is dolgozik.

Hogy érinti mindez a gyerekeket? És hogyan foglalkoznak velük?

A gyerekek áldozatai ennek a helyzetnek, mégis leggyakrabban önmagukat hibáztatják. Gyakran nem értik, mi történik, nem tudják, mit kellene csinálniuk, ez pedig általában arra készteti őket, hogy felelősnek érezzék magukat szüleik betegségével kapcsolatban, miközben nem mernek beszélni róla, vagy megtiltják nekik. Súlyos családi titkokat őrizve bizalmatlanokká válnak a külvilággal szemben, s mivel szüleiket leköti a szenvedélybetegségük tárgya, őket elhanyagolják, korán felnőtt szerepek ellátására kényszerülnek. Gyakran éri őket lelki, fizikai vagy szexuális bántalmazás, gyakori náluk a visszautasítottság, jelentéktelenség és alkalmatlanság érzése, ami miatt komoly önértékelési és önbecsülési zavarokkal küzdenek. Később életük több területén is hasonló nehézségekkel küzdenek, viselkedésükben megjelenhetnek kényszeres jegyek, önpusztító tendenciák is; a kriminalizálódás tekintetében is veszélyeztetettebbek. És akkor még nem beszéltünk a transzgenerációs hatásokról... Kutatások szerint minden második szenvedélybeteg olyan családban nőtt fel, amelyben voltak szenvedélybetegek, illetve az ilyen családban felnőtt gyermekek több mint egyharmada válhat később valamilyen függőség vagy más viselkedéses betegség rabjává, ha nem kap segítséget, hisz körükben magas a pszichés zavarok – szorongás, depresszió, személyiségzavarok – kialakulásának veszélye.

A Gyerekszemmel a függőségről és a felépülésről című könyvünkben megrendítő történeteket olvashatunk azokról a gyerekekről, akik visszanyerték önbecsülésüket annak ellenére, hogy a szenvedélybetegség árnyékában élnek. Másik könyvünk, az Anya, apa, pia célja is hasonló: segíteni a szenvedélybeteg szülők már felnőtt gyermekeinek szembenézni saját gyermekkorukkal és annak terheivel, hogy esélyük legyen egy önmagukkal és másokkal elégedettebb életre. Van egy erre épülő társasjátékunk is, amit nemcsak a saját csoportjainkban használunk; munkatársaink más helyszínekre is magukkal viszik.

A legkisebbek számára pedig van két könyvünk: Bolyhos, illetve Lurkó, amelyek az állatok révén mutatják be milyen az, amikor a szülő alkoholbeteg, és ez az egész családra hatással van. Szerencsére Bolyhos maci talál egy barátot, aki segít megtalálni a saját útját, függetlenül apja betegségétől. Lurkó kutya segítségével pedig hasonló érzelmi hullámvasútra kerülhetünk, mint azok a gyerekek, akik szenvedélybeteg családban nőnek fel; számukra kínál segítséget ez a könyv, hogy felismerhessék: a problémáikról lehet beszélni, kérhetnek és kaphatnak segítséget. A mesekönyvek kiegészítése a bolyhos.kimondhato.hu és a lurko.kimondhato.hu honlapok, ahol további történetek és pedagógiai segédletek találhatóak a segítő felnőttek számára.

Nekünk jelenleg két saját csoportunk van: a szenvedélybeteg szülők felnőtt gyerekeinek szóló zártkörű és a kamaszoknak szóló nyílt csoport; ahol használjuk az említett könyveket és a társasjátékot is. A kisebb gyerekek általában a családvédelmi szakemberek ajánlásai révén kerülnek hozzánk, és ritkán, de előfordul, hogy a szülők maguk hozzák be őket. Az érintett gyermekek száma egyébként országszinten 400 ezer körüli.

Befolyásolhatja-e a hit a szenvedélybetegség kialakulását és a felépülést?

A Máltaiak alapjelmondata a hit védelme és a rászorultak támogatása. Az a csoport, amiben 30 évig ültem minden este, imádsággal végződött. A Fogadó direkt módon hitbéli tanításokat nem nyújt, ugyanakkor munkánk alapelveiben benne van a másokhoz odaforduló, feltétel nélküli szeretet. Az itt dolgozók mind hívő emberek, ami a munkánkon keresztül – remélhetőleg – átsugárzik. Előző munkahelyem jelmondatával élve: nem beszélnünk róla, de úgy élünk, hogy kérdezzenek róla. Az általunk szervezett és vezetett foglalkozásoknak tehát ilyen kerete nincs, de az önsegítő csoportok 12 lépéses programjának majdnem minden másodika az Isten-kapcsolatról szól. A hit ugyanis – kitágítva egy vallásról az általános spiritualitás felé – magában a betegség kialakulásában és a felépülésben is jelen van. Hiszen az emberi életből nem hiányozhat a spiritualitás; ha mégis, akkor a kialakult űrt mindenféle szerekkel, cselekvésekkel pótoljuk. És fordítva: nagyon sokat segíthet a gyógyulásban, ha a sokféle nehézséget át tudjuk adni Istennek.

Forrás: BRM Média
Szerző: Antal-Ferencz Ildikó
Kép forrása: www.kimondhato.hu; www.shutterstock.com