Papságod második évét töltöd. Jó papnak lenni?
R.D.: Mindennap hálás vagyok, hogy annyi jó ember vesz körül, hogy családok életének része vagyok. A Szent Gellért-plébánia valóban egy nagy család, Isten családja, melyben nekem is megvan a helyem és a feladatom. Nem tudom, van-e más a világon, ami annyi sok különböző gondolkodású, korú, életállapotú embert összetart, mint a hitünk. Nagy ajándék ebbe a családba tartozni, és benne atyaként jelen lenni. Ez a papság közösségi öröme.
Egyéni életemben pedig az, hogy Isten közelében lehetek, amikor ő cselekszik, életeket formál akár egy szentmise, lelkigyakorlat, szentgyónás, hittan alkalmával. Rengeteg ilyen pillanat van. Az ad a legnagyobb erőt, hogy Isten közelében vagyok, aki nagy hatalommal és szeretettel van jelen az emberek életében.
Káplánként milyen területeken teljesítesz szolgálatot?
R.D.: Bekapcsolódom a plébániai pasztoráció minden elemébe, de főként a fiatalokkal dolgozom, több gimnazista csapatom van, foglalkozom egyetemistákkal is, hittant tanítok a Weiner Leó Katolikus Zeneművészeti Szakgimnáziumban. Jó megélni, hogy a fiatalok keresik Istent, s az életükben valóban jelen van. Miközben próbálok alkalmat teremteni számukra az Istennel való találkozásra, tapasztalom, hogy Isten működik, csodákat tesz, változást hoz.
Sok lelki programot szervezünk, noha nem könnyű felkelteni ezek iránt az óriási kínálatban az érdeklődést.
A fiatalságnak kell a hordozóanyag, vagyis az élménydús program, ami által az üzenet átmegy, de az a fontos, hogy ez másodlagos legyen az üzenethez képest.
A szervezésben mindig bőven vannak nehézségek, ha ezekkel megküzdünk, és eljutunk Isten közelébe, ott Ő át tudja venni az irányítást.
Sokszor rádöbbenek, a fiataloknak elsősorban nem nagy történésekre, látványos dolgokra van szükségük, hanem a csendes jelenlétre és az elérhetőségre, hogy egy pap jókor, jó helyen legyen jelen. Legyenek válaszai, és a Jóistennel össze tudjon kapcsolni. Isten előbb-utóbb megszólítja mindegyikünket, mindenkinek ad valamit. Meg kell küzdeni, hogy a közelébe kerüljünk, de ez hoz igazi változást.
Mit szeretnél átadni a fiataloknak, s milyen befogadást tapasztalsz?
R.D.: Részben korosztályfüggő, de azt mindenképpen szeretném közvetíteni, hogy Isten őket végtelen gondossággal, szeretettel teremtette. Egy különleges feladatra szánta őket, hogy felismerjék, tudnak tenni, tudják gazdagítani a környezetüket, és sokat számít, amit tesznek akkor is, ha ez nem szembetűnő. Isten akar tőlük valamit, ez egy szeretetteljes meghívás feléjük arra, hogy felfedezzék, életük egyedi ajándék. S ahhoz, hogy ezt át tudják adni, el kell fogadni önmagukat. A befogadás tekintetében sok múlik azon, valaki azért jött, mert ott akar lenni, vagy küldték, vagy kötelező. A tapasztalat, hogy a plébánián jó dolgok történnek, az meg tudja nyitni a fiatalokat.
Sugárzik belőled a lelkesedés. Honnan táplálkozik?
R.D.: Valóban rengeteg energia ennyi munka, kellenek a források. Vannak természetesen kudarcaim is. Felismertem, hosszú távon kell gondolkodni és türelmesnek lenni. Nagy erőforrás, hogy a szemináriumi évfolyamommal minden hónapban találkozunk. Át tudjuk beszélni, ki hogy van. Van egy másik csapat, akikkel arról beszélgetünk, lelkivezetésünkben, mindennapjainkban hogyan tapasztaljuk Isten jelenlétét, hogyan tudunk Istenre irányulni. Mellette vannak szabadidős tevékenységek, barátok, kirándulások, sport. Ajándék az is, hogy plébánosommal, Kelemen Imre atyával van igényünk arra, hogy együtt imádkozzunk, beszélgessünk. Közösségben tudunk dolgozni.
Négy fiútestvérből egy pap és egy papnövendék. Hogyan éltétek meg a gyerekkorotokat, mennyire vagytok egymás barátai is?
R.D.: Két bátyám van, egyikük hat évvel, a másik tíz évvel idősebb nálam, öcsém pedig két évvel fiatalabb. Jó testvérek voltunk és vagyunk. Összejárunk, bátyám két gyermekét én kereszteltem. Öcsémmel nagyon összenőttünk, egy közösségbe jártunk, együtt lettünk vezetők a városmajori plébánián. Aztán együtt készültünk a papságra.
Milyen volt számotokra az élet a városmajori plébánián?
R.D.: Mi tulajdonképpen ott nőttünk fel. Be kell vallanom, nem az kötött a templomhoz, hogy milyen jó szentmisére járni, mert azt néha untam. De voltak olyan emberek, akik miatt megérte odamenni. Csak később ismertem azt fel, hogy az a sok jó fej ember nem véletlenül van ott, hanem valaki miatt.
Mikor Csépányi Gábor atya odakerült, még inkább fellendült az ifjúság számára az élet. Több vezető összefogott, a hitoktatókkal és az atyával táborokat is szerveztünk. Óriási lelkesedéssel fogtunk bele a programokba, ez számtalan fiatalt megmozgatott. Nekem sokat jelentett, hogy hozzá tudok tenni a közösség életéhez, hogy számít, ott vagyok.
Mi és ki segített neked az igen kimondásában?
R.D.: Természetesen az adta az alapot, hogy keresztény, hitét gyakorló családban nőttem fel. Kiskorunk óta jártunk templomba, és otthon is imádkoztunk. Amikor annyira kicsik voltunk, hogy még nem tudtunk szavakkal imádkozni, a szüleink énekeltek, mi beledúdolgattunk.
A család értékeiben benne volt, hogy közösségbe járni érdemes, mert ott olyan kapcsolatok és barátságok tudnak kialakulni, amik egész életre meghatározók lehetnek, és segítenek a hittel és Istennel teljesen más keretek között megismerkedni.
Sokat adott, hogy mind a 12 osztályt ferences gimnáziumban, a Szent Angélában végeztem. Nagyon szerettük az elsőáldozásra felkészítő Cseri Nikodémus OFM atyát. Neki köszönhetően alakult ki bennem az alapvető bizalom és a pozitív papkép. A gimnáziumi lelkinapok emlékezetesek, különös az, amikor egy több napos eső beszorított minket a házba, ahol egy szentségimádáson megtapasztalt valóság lett számomra Isten jelenléte.
Ezekben az években állt mellettünk Gábor atya, a vele való személyes kapcsolat sokat számított akkor, és azóta is. Összességében olyan papok mellett nőttem fel, akik szimpatikusak voltak, akiket boldognak láttam saját hivatásukban. Magával ragadó volt, hogy Isten hívása nem elvárás, hanem meghívás, és felszabadító volt az ígéret, hogy az életben nem kell teljesen egyedül boldogulnom, hanem ott van mellettem, segít nekem.
Mi a te hivatásod alapja?
R.D.: Azon a bizonyos szentségimádáson biztatást kaptam, hogy szólítsam meg Istent, mondjam el, ami bennem van. Háromnegyed óráin át csak mondtam és mondtam. Kiadtam a saját magammal való problémáimat, kudarcélményeimet a tanulásban, a kapcsolataimban.
Jó érzés volt, hogy van valaki a vonal túloldalán, aki meghallgat, és megnyugtató volt a jelenlétében lenni.
Ez az imaélmény elvezetett oda, hogy bérmálkozni jelentkeztem. Megtapasztalt valóság lett, hogy Isten jó, egyre többször éltem meg, ha rábízom a dolgaimat, akkor azok jobban sikerülnek.
Elsőéves pszichológushallgató voltam, amikor egy lelkigyakorlaton megéreztem, Isten a papságra hív. Elkezdtem ugyan a másodévet, de már lélekben nem ott jártam. A hívás vissza-visszatért, és annyira vonzó volt, hogy nem tudtam nemet mondani. Nem tudtam, mert nem akartam. Tudtam, hogy ezt a hívást nem csak megéri követni, hanem én szeretném is. Elköteleződtem, és ez egy nagy szabadságot adott.
Mit jelentettek a papságra felkészítő tanulmányok az esztergomi szemináriumban?
R.D.: Amikor kezdtem, a nagy öregek azt mondták, olyanok lesznek a szemináriumi évek, amilyenné mi tesszük. Négy oldalról közelítenék. Elméleti tanulmányok, gyakorlat, hitélet, közösség. A tanulmányok értéke számomra, hogy átfogó képet kaptunk arról, akiben hiszünk, arról, amit hiszünk. Ahhoz, hogy ez a tudás ne csak lexikális maradjon, hanem átimádkozott legyen, az az egyéni felelősségem. Örülök, hogy nagy tudású tanáraim voltak, láthattam, a tudás személyes életükhöz is hozzáad.
A hitéletet tekintve Esztergom előnyös helyzetben van, aki szeret a szabadban imádkozni, a természet karnyújtásnyira elérhető, aki templomot keres, az is bőven tud választani. Sok lehetőséget kaptunk a hitéletünk formálásában. Atyák jöttek előadni, sokféle lelkiséget, egyéniséget megismertünk. Nagyobb rálátást kaptunk az országra, és sok utat láthattunk. Hosszú évek szolgálatát, s a megtapasztalt hűség erőt is adott. Megvolt az a veszély, ha mindenkiből kivesszük, ami szimpatikus, és összeállítunk egy követhetetlen ideált, de meg lehetett találni azokat a példákat, melyek igazán motiválni tudnak.
A mostani képzésben azt látom, egyre nagyobb hangsúlyt kap a gyakorlati oldal. Egy kispap például egy évet töltött nálunk, lehetőséget kapott erre a szemináriumban. Azt gondolom, úgy tanul az ember a legtöbbet, ha csinálja is. Nekem nagyon fontos, hogy a szemináriumban papbarátokat kaptam. Itt jelentett a legtöbbet, mi mit tettünk bele, hogyan voltunk jelen, hogyan viszonyultunk egymáshoz, milyen kezdeményezésink voltak. Ezt segítették a házban kapott szolgálatok, melyeket együttműködésben végeztünk, és mindenki magáénak érezte a szemináriumot. A legtöbb rajtunk múlt, központilag nem előírható, hogy háromra szeresse mindenki erősebben a másikat. Én találtam olyan embereket, akikkel kialakult testvéri barátság ma is kísér, és értékesnek éltem meg a szemináriumban töltött időt.
Két különböző szemináriumban képződtök. Te hogyan kerültél a Központiba?
R.B.: A felvételivel indult, eltöltöttünk egy hétvégét beszélgetésekkel, különböző programokkal Esztergomban. Rá egy hónapra értesültem arról, hogy felvettek, és a Központi Szemináriumba küldenek. Ez váratlanul ért, igazából nem is kaptam rá magyarázatot, hogy miért alakult így, hiszen ritkaság, hogy a Főegyházmegyéből ide kerül az ember. Ezzel együtt hálás vagyok érte, a gondviselés keze nyomának érzékelem. A közösségben megtaláltam a helyem, és budapestiként sokféle szolgálatot is tudok vállalni.
A diakónusszentelés küszöbén hogyan értékeled képzéseteket?
R.B.: Különlegesség a mi szemináriumunkban, hogy nagy tere van a szabadságnak, hogy ne külső elvárások mentén képződjünk, hanem a belső motivációink alakítsanak. Sokkal többet jelent számomra, ha azért tanulok, azért állok nyitott szívvel Isten előtt, mert ez a belső vágyam. A bizalomnak ezért a légköréért hálás vagyok.
Emellett itt az ország szinte minden egyházmegyéjéből tanulunk együtt, így bárhova is megyek, ott találkozhatok ismerősökkel. Ennek a fordítottja is igaz, azaz sokkal több tudatosságot igényel a megyéstársaimmal való kapcsolattartás.
Értéknek élem meg azt is, hogy a gyakorlati képzésben is kapunk szabadságot, például a szerdai nap fenn van tartva arra, hogy ha szolgálatot szeretnénk végezni, megtehessük. Ez egy fakultatív lehetőség, melynek keretében mindenki meg tudja találni azt a szolgálatot, amelyre indíttatást tapasztal. Én például egy ifjúsági közösséget vezetek, lelkigyakorlatokat, lelkinapokat tartok, lelkivezetésre járnak hozzám, igyekszem az Istennel való találkozás tereit segíteni. Jó sűrűek a mindennapok, de mégis örülök, hogy élni tudom így kicsiben a lelkipásztorkodásnak azt az útját, amire készülök.
A hitélet alakításában hogyan segít a szeminárium?
R.B.: Sok segítséget kapunk a spirituálisunktól, Száraz László atyától. Adott egy keret, zsolozsmával, szentmisével, csendes időkkel, vannak különböző lelki programjaink, mindezeken túl pedig önszerveződő módon is találkozunk, imádkozunk, azaz abban is szabadságot kapunk, hogy kezdeményezzük a közös imádságot. Például rendszeresen megszólítjuk egymást szentségimádásra vagy éppen dicsőítésre. A szemlélődésnek is többen szívesen adunk teret, ebben is bátorítjuk egymást. Idén egy olyan imacsoportot is alakítottunk, ahol reflexióra van lehetőség, hogy ki hogyan tapasztalja Istent, hogy mi történik az imádságainkban. Ilyen mélyen beszélgetni egymással számomra nagyon megerősítő, nagy ajándék a bizalomnak ez a légköre.
Szabadságról beszélsz. Mennyire tudtok élni ezzel a szabadsággal, felkészítenek arra, hogy gazdagodásotokra használjátok?
R.B.: Természetesen van ebben kockázat, bátorság kell ahhoz, hogy az elöljáró ezt a szabadságot biztosítsa. Ezzel együtt én úgy látom, hogy csak ennek van értelme. Azt hiszem, a belülről fakadó motivációk alakítanak igazán. Isten is ezt a kockázatot vállalja, amikor nekünk szabad akaratot, döntési szabadságot ad.
Hogyan találtad meg az utad a papság felé?
R.B.: Az utam hasonló a testvéreméhez. Bár hívő családban nőttem fel, kamaszként azt gondoltam, hogy templomba járni inkább csak egy szép szokás. Aztán jött egy fordulópont a gimnazista éveim vége felé egy lelkigyakorlaton, ahol egy váratlan felfedezés ért.
Ott azt éreztem, hogy van Valaki nagyon élő és személyes „a vonal túlsó végén”, aki megmagyarázhatatlan módon szeret. Azt a valakit, aki vagyok.
Eleven és rendkívül örömteli felfedezés volt ez. Istennel lenni milyen nagy öröm!
Ennek kapcsán elkezdtem keresni a Vele való találkozás lehetőségeit. A gimnázium után turizmus szakra jelentkeztem, de közben a városmajori plébánia volt az igazi otthonom, ahol barátokra találtam, örömmel vállaltam feladatokat. Ahogy egyre inkább Isten felé fordultam, szerettem volna ennek örömét átadni a gyerekeknek, fiataloknak is, ehhez kapcsolódóan is szép tapasztalataim vannak.
Mindeközben egyre erősödött az bennem, hogy Isten közelségéből szeretnék még többet adni az embereknek, így fordultam a katekéta képzés felé, el is kezdtem tanítani. A vágy azonban még tovább erősödött, hogy szeretnék nemcsak kicsit, nem csak félszívvel együtt lenni Istennel. Egy belső vonzás arra hívott, Isten legyen az, akivel összekötöm az életem. Az elején egy kissé félelmetes, de ugyanakkor egy nagyon vonzó, lelkesítő hívást éltem meg.
Testvéred paptestvéred is.
R.B.: Doma óriási ajándék nekem. Eleve összetartó család vagyunk, mindent megtennénk egymásért, a szülők is értünk, a bátyáimmal egymásért és szüleinkért. Amiben tudjuk, segítjük egymást, és ez biztos hátországot jelent. Domával korban is közel vagyunk, hasonló életpályát járunk. Nagyon megértjük egymás örömeit és bánatait. Összetartunk, rendszeresen találkozunk. Egyszerre tesós és mély baráti kapcsolat, ugyanakkor szakmailag is segítjük egymást, megosztjuk egymással tapasztalatainkat.
Hamarosan itt a szentelés.
R.B.: Igen, már várom, ahogy azt is, hogy a diakónusi évtől egy plébánián 0-24-ben szolgálatban állhassak. Előtte pedig még jön a nyár, ilyenkor - úgy szoktam mondani -, hogy turnéra indulok, táborról táborra, közösségről közösségre, az ország különböző pontjaira. Lelkesítő és olyan szép, ahogy mindenhol kicsit talán hozzá tudok tenni, hogy emberek közelebb lépjenek Istenhez.
Szeretnék minél többeket afelé segíteni, hogy tapasztalják, hogyan is fordul feléjük Isten, hogy valódi, élő kapcsolat alakuljon, szív és szív kapcsolódása. Látom, hogy sokak számára ez mekkora öröm, milyen erős kapaszkodó az életben. A szavaim előbb-utóbb biztosan feledésbe merülnek majd, de az élő, személyes kapcsolat egészen az örökkévalóságig tart!
Szerkesztői kiegészítés:
Először is mondd el a plébánosodnak vagy lelkivezetődnek, hogy úgy gondolod, hogy Isten papi szolgálatra hív! Ha támogatja a szándékodat, el kell döntened, hogy hova jelentkezel. A kispapok mindig egy egyházmegye papnövendékeként készülnek a jövendő szolgálatukra. Amelyik egyházmegye megyéspüspöke veszi fel őket növendéknek, később ugyanott fognak papként tevékenykedni. Ezért mindenekelőtt arról kell döntened, hogy melyik egyházmegye főpásztoránál jelentkezel. Általában a felvételt kérők a lakóhelyük szerinti megyéspüspökhöz fordulnak kérelmükkel, vagy esetlegesen oda, ahová más módon kötődnek. A jelentkezés tehát NEM egy adott szemináriumba történik, hanem egy megyéspüspöknél illetve egyházmegyénél. Amikor megkapod a felvételedről szóló döntést, és az pozitív, az fogja tartalmazni, hogy a főpásztor melyik szemináriumba küld tanulmányaid megkezdésére. (Forrás: http://esztergomiszeminarium.eu/)
Miből áll a felvételi?
Esztergomban (szemináriumonként eltérő lehet): A felvételi június végén van, amit néhány napos együttlét előz meg. Ebben a pár napban a jelentkezők bemutató órákon vesznek részt, kirándulnak, megismerik egymást és beszélgetnek az elöljárókkal. Ezután van egy orvosi vizsgálat. Az utolsó napon kerül sor a hivatalos felvételire: találkozás a Bíboros atyával és a felvételi bizottsággal. Miután minden jelentkező sorra került, a Bíboros úr dönt, hogy felvesz-e a Főegyházmegye kispapjai közé. A döntésről később kapsz hivatalos írásbeli értesítést. (Forrás: http://esztergomiszeminarium.eu/)
Tanulmányok:
Az első év egy előkészítő időszak. A hangsúly a lelki képzésen és a közösségbe való beilleszkedésen van. A másod- és harmadéven egyre több teológiai tárgyat veszünk fel, nagyrészt azonban a filozófia teszi ki az órák számát. A másodévesek Krisztus Király ünnepén öltik magukra a reverendát ünnepélyesen, a főszékesegyházban. A harmadéveseknek ősszel, a lelkigyakorlat után van a lektorrá avatásuk. A negyed-ötödév a kifejezett teológia: dogmatikát, erkölcsteológiát, Szentírás-magyarázatot (egzegézist) és egyéb teológiai tárgyakat tanulunk. Negyedévben van az akolitussá avatás. Az ötödéveseket, ha alkalmasnak találják őket, püspökük az év végén diakónussá szenteli. A hatodévesek (diakónusok) már kifelé tekintenek a szemináriumból: első félévben egy plébánián teljesítenek szolgálatot, a második félévben pedig olyan, kifejezetten gyakorlati tárgyakat tanulnak, amelyek leendő papi munkájukkal függenek össze. Az év végén van az államvizsga és az egyházjogi vizsga. Ezután június közepén a bíboros atya pappá szenteli őket. Augusztus elsejétől pedig elfoglalják első kápláni helyüket. (Forrás: http://esztergomiszeminarium.eu/)
További információk: http://esztergomiszeminarium.eu/, https://papihivatas.com/
További értékes cikkekért, programokért, tanúságtételekért iratkozz fel havi hírlevelünkre itt!
Élj a támogató lehetőségekkel, kapcsolódj be programjainkba, kurzusainkba és nyerj inspirációt további cikkeinkből!
Forrás: Bízd Rá Magad Média
Képek forrása: Trauttwein Éva
Szerző: Trauttwein Éva
Weboldalunk olyan megoldásokat (feltétlenül szükséges, valamint statisztikát támogató sütik) használ, melyekkel a jobb szolgáltatás érdekében elemzi a weboldal forgalmát, és személyre szabottabb élményt kínál. A részleteket megtalálod az Adatkezelési tájékoztatónkban. Jó böngészést kívánunk!
Feltétlenül szükséges sütik
A weboldalon működő szolgáltatásokhoz szükséges.
Statisztikához használt sütik
Ezeket a sütiket arra használjuk, hogy információkat gyűjtsünk weboldalunk forgalmáról webhelyünk használatának elemzéséhez. Ezek a nyomkövető és teljesítménnyel kapcsolatos sütikkel összegyűjtött információk egyetlen személyt sem azonosítanak.
