Történetük 25 évvel ezelőtt kezdődik, amikor elmentek az ausztráliai Antióchia közösség Magyarországra látogató vezetőinek előadására a XI. kerületi Szent Imre Plébániára. Bár tetszett nekik, amit hallottak, és tudták, hogy Európában nincs ilyen ifjúsági missziós tevékenység, azzal tértek haza: ez egy nagyon jó, de nagyon távoli ügy, nekik ezzel nincs dolguk.
Fél évvel később megkeresték őket azzal: ők lehetnének az a házaspár, akik meghonosíthatnák itthon (és Európában) az Antióchia programot. Vajon miért gondolták ezt – kérdezem, mire János lakonikusan így válaszol: „Mert ismertek minket”. Sári elmagyarázza: a közösség kulcsszereplője a vezető házaspár.
Feladatuk több, mint amit általában egy ifjúsági mozgalom támogatása jelent,
mert bár a fiatalok szervezik saját maguk számára a közösségi programokat, ők ketten jelentik a stabilitást, a biztos pontot, a megtartó erőt a fiatalok számára.
Szerepük annál is több, hogy felnőtt férfi és női szerepmodellt biztosítsanak. Az ő tanúságtételük és házasságuk szentsége olyan dimenziót ad a közösségnek, amely különbözik attól, amit egy pap vagy egy egyedülálló adhat; és ez azért is különösen jelentős, mert sokan jönnek sérült háttérrel, nem hagyományos családból.
Az otthonunknak és a szívünknek mindig nyitva kell állnia a közösség számára, ahová bármikor be lehet ugrani. Késznek kell tehát lennünk arra, hogy részt vegyünk a fiatalok életében és megosszuk az életünket velük.
Mindez jelentős időbeli elköteleződéssel jár, ezért az a legjobb, ha az ilyen missziót vállaló házaspárnak már legalább tizenévesek a gyerekei, akik lehetőleg maguk is benne vannak az Antióchiában – így velük együtt élnek a közösségben, és nem tőlük elválasztva foglalkoznak más fiatalokkal.
János és Sári élete és házassága megfelelt e feltételeknek. Hívő keresztény családban nőttek fel, hitük gyakorlása gyerekkoruk óta a mindennapjaik természetes része volt, ahogy később a saját, és most a gyermekeik családjában is történik. Négy gyermekük és tíz unokájuk van. János édesapja korán meghalt, s ezt valamelyest pótolandó édesanyja fiúközösséget keresett számára, így lett ministráns. Beépült egy keresztény baráti közösségbe, amelyben megismerkedtek Sárival. Hihetetlennek tűnik, de az ötven évvel ezelőtt alakult társaság most is létezik, a házasságok – János hamiskás mosollyal hozzáteszi: vagyis a feleségek – és a gyermekek születése sem szakította őket szét. Kisgyerekekkel együtt is szerveztek különböző közös programokat, és azóta is rendszeresen találkoznak, immár gyerekek nélkül is, és évente egy hetet együtt is nyaralnak.
Életem jó példa arra, hogy a családot és a munkát össze lehet egyeztetni; ha nem is feltétlenül egyidőben, hanem egymás után.
Tíz éve az Esztergom-Budapest Főegyházmegye családreferenseként többek között a plébániák házas közösségeinek működését segíti egy általa kidolgozott képzési rendszerrel, amit átad a házas közösségek vezetőinek, akik egy-egy ilyen képzésen nemcsak szóbeli és írásos szakmai anyagot kapnak, hanem tapasztalati muníciót is egymástól.
„Az Antióchiában rengeteget tanultam a közösségi életről, annak dinamikájáról és szervezéséről, ami a munkámban is hasznomra vált, emellett részt vettem egy csoportvezetéssel foglalkozó felnőttképzésen, ami ugyancsak sokat segített, mind a mozgalomban, mind munkámban.”
János életútja egyszerűbb: mindig is kertészmérnökként dolgozott, a legalsó szintről került a kecskeméti Zöldségtermesztő Kutatóintézet vezetői székébe, ahonnan húsz év után, öt éve ment nyugdíjba. Szerinte saját életútjának és vezetői tapasztalatának nem kifejezetten volt szerepe az Antióchia mozgalomban. Sári ezt kedvesen vitatja, majd hozzáteszi:a szervezés valóban elsősorban az ő feladata volt,
Jánost a fiatalok békés, csendes, ugyanakkor erőt, tartást sugárzó személyiségéért szerették.
„Minket együtt szeretnek a fiatalok” – szól mosolyogva János, és olyan szeretettel néz feleségére negyvennyolc év házasság után is, hogy bárki megirigyelhetné.
Számukra éppen jókor jött a felkérés: gyerekeik akkoriban már húsz év körüliek voltak. Két nap gondolkodási időt kaptak, ami Sárinak sok vívódást jelentett, hiszen rengeteg kérdése volt önmagukkal és a programmal kapcsolatban, János viszont nem sokat töprengett rajta. Végül rábólintottak, és lányukkal együtt elmentek Ausztráliába egy hónapra; az ottani közösség meghívására részt vettek egy Antióchia Hétvégén és néhány ezt követő heti találkozón. Az őket kísérő nyolc fiatal közül ketten titokban még arról beszélgettek odafelé, hogy majd bérelnek egy motort és körbejárják az országot, de erre nem került sor, azonnal „beszippantotta” őket az ottani közösség.
A nyitottság, az elfogadás és a közösségben megélt hit nyújtotta lelki élményekkel gazdagon jöttek haza, és akkor már nem volt kérdés a számukra: belefognak.
Első feladatuk volt, hogy megszervezzék az első magyar Antióchia Hétvégét (az egyik, az utazást korábban kalandként felfogó fiatalember lett annak egyik vezetője), és ehhez résztvevőket, leendő közösségi tagokat „toboroztak”, majd ezt követően meghívták őket a heti találkozókra. Nemcsak a plébániai közösségekbe tartozó, hívő fiatalokat, hanem a közösség nélküli istenkeresőket is megszólítják: baráti körben, iskolákban, egyetemeken. „Ez bizony egyáltalán nem könnyű feladat, sok benne a kudarcélmény – csípőből elutasítás, késői lemondás, lemorzsolódás –, de meg kellett tanulnunk mindezt nem saját kudarcként megélni. Ahogy egyébként a sikert sem önmagunknak tulajdonítjuk, hanem a Jóisten közreműködésének.”
Először húsz főt sikerült meghívniuk, aztán egyre többet. A 25 év alatt 5-6 ezer fiatal került be valamelyik Antióchia közösségbe; ezekből sokan házastársra is itt találtak – ahogy Bittsánszkyék legnagyobb fia is –, és később nagyon sokan a kamaszgyerekeiket is elküldték a közösségbe. Így tettek ők is, így a közösségi élményt a gyerekeikkel együtt élték meg. Ez persze jó dolognak tűnik, ugyanakkor van a kockázata is, ezért
mindvégig figyeltek arra, hogy a család legyen az első, és ne a mozgalom: otthon ne csak a mozgalomról legyen szó, vagyis legyen saját, családi életük az Antióchián kívül is.
Kíváncsi vagyok, hogy az Antióchia miért épp ezt a korosztályt szólítja meg.
A 16–24 éves kor egy nagyon érzékeny időszak: leválnak a szülőktől, keresik az élet értelmét és a saját hitbéli, magánéleti és szakmai útjukat. Az első komoly párkapcsolatok kialakításának is ez az időszaka, és egyáltalán nem mindegy, milyen impulzusok érik őket ekkor.
– kapom a választ. Sok erőt és hitet adhat a számukra a rendszeres beszélgetés a saját korosztályukkal az élet nagy kérdéseiről, és János és Sári „pótszülői” jelenléte is. Amikor az ehhez szükséges szakmai kompetenciákról kérdezem őket, összenéznek: nekik ilyen jellegű végzettségük nincs, ők a fiatalok meghallgatásában és a saját élettapasztalataik átadásában jók, szükség esetén természetesen szakemberhez irányítják a fiatalokat.
Nemcsak a fiatalok megszólítása nehéz, hanem a mozgalom terjeszkedése is, vagyis az olyan házaspárok megtalálása, akik hozzájuk hasonlóan tudnak egy-egy Antióchia közösséget vezetni, szolgálni. Jelenleg 15-16 ilyen közösség van szerte az országban, de a 25 év alatt 30-40 is működött, néhány a határainkon túl is. A közösségek létszáma nagyon változatos, húsztól akár száz főig. Mivel ezek a közösségek folyamatosan alakulnak és „utánpótlás” hiányában időnként megszűnnek, nehéz ennél pontosabban megvonni a 25 év mérlegét. Ők két éve megtalálták utódjaikat a saját közösségükben, egy év közös szolgálat után átadták szerepüket, de még mindig gyakran „visszahívják” őket.
A beszélgetés még sokáig folytatódik, a hangrögzítő kikapcsolása után is; valamiért nehezen tudok elindulni. Valahogy így érezhettek azok a fiatalok is, akik huszonöt éven keresztül (pót)szüleikként tekintettek rájuk...
| Az Antióchia programot az 1960-as években fejlesztették ki az Egyesült Államok Indiana államában működő Notre Dame katolikus egyetemen, és eleinte kollégiumi programként szervezték. 1973-ban átalakították a középiskolás korosztály számára, és plébániai alapokra helyezték; fő céljuk a Krisztus-központú korosztályos missziós közösségépítés lett. A mozgalom 1980-ban került Ausztráliába, onnan pedig 1994-ben jutott el hozzánk, nyolc fiatal, egy házaspár (Bittsánszky János és Sára) és egy atya révén. Ők szervezték az első Antióchia Hétvégét a Szent Rókus plébánián, 1995 februárjában, húsz fiatal számára. |
További értékes cikkekért, programokért, tanúságtételekért iratkozz fel havi hírlevelünkre itt!
Élj a cikkünk alatt található támogató lehetőségekkel, kapcsolódj be programjainkba, kurzusainkba és nyerj inspirációt további cikkeinkből!
Forrás: https://kepmas.hu/minket-egyutt-szeretnek-a-fiatalok-beszelgetes-a-kopp-skrabski-dijas-bittsanszky-hazasparral
Képek forrása: https://kepmas.hu/minket-egyutt-szeretnek-a-fiatalok-beszelgetes-a-kopp-skrabski-dijas-bittsanszky-hazasparral
Szerző: Antal-Ferencz Ildikó
Weboldalunk olyan megoldásokat (feltétlenül szükséges, valamint statisztikát támogató sütik) használ, melyekkel a jobb szolgáltatás érdekében elemzi a weboldal forgalmát, és személyre szabottabb élményt kínál. A részleteket megtalálod az Adatkezelési tájékoztatónkban. Jó böngészést kívánunk!
Feltétlenül szükséges sütik
A weboldalon működő szolgáltatásokhoz szükséges.
Statisztikához használt sütik
Ezeket a sütiket arra használjuk, hogy információkat gyűjtsünk weboldalunk forgalmáról webhelyünk használatának elemzéséhez. Ezek a nyomkövető és teljesítménnyel kapcsolatos sütikkel összegyűjtött információk egyetlen személyt sem azonosítanak.
