Borítókép

Hogy lehet túlélni egy válást? Miért engedte meg Isten, hogy megtörténjen? Mi lesz így a gyerekeimmel? Van-e még helyem az Egyházban? Hogyan bocsássam meg a „megbocsáthatatlant”? Lehetek-e még boldog? Ilyen kérdések kavarognak azokban, akiknek a családja „hajótörést” szenvedett. Az Emmánuel Közösség által 1998 óta szervezett „AVE kurzushárom, egymásra épülő hétvégéből áll, egyedülálló (elvált, külön élő, nem házasodott, esetleg özvegy) szülőknek szól, akiknek még friss, legfeljebb 5-6 éves a család széthullásának sebe. A szolgálat magyarországi elindítójával Madocsai Beával beszélgettünk.

29 évesen maradtál egyedül három kisgyermekkel, külföldön. Mit lehet tenni ilyenkor, te mire jutottál?

Idegen országban, családi kapaszkodók nélkül, három kicsi gyermekkel egyedül maradni – hát, az olyan belepusztulós történet. Én azonnal hazajöttem, mert nagyon nagy szükségem volt a gyökereimre, a családomra, a közösségemre, az általam jól ismert élettérre. A veszteségfeldolgozás és talpra állás hosszú és fájdalmas folyamatán mindenkinek ugyanúgy keresztül kell mennie, de nagyon jó, ha az ember kap hozzá segítséget, akár csak értő meghallgatást. Ebben nekem nagyon nagy szerencsém volt, mert hazaköltözve megismertem az Emmánuel Közösséget, be is léptem, és ott soha senki nem tett szemrehányást, nem kritizált, nem adott kéretlen tanácsot, nem oktatott ki, egyszerűen elfogadtak és együttérző szeretettel mellém álltak. Azt hiszem, az első időkben ez a legtöbb, amit a környezet tehet, mert még akkor is, ha világosan látjuk, hogy az illető mit rontott el – ha másban nem, akkor miért ment hozzá vagy miért vette el feleségül –, de az összeomlott életű emberen akkor ez nem segít. Mindezzel csak később képes szembesülni, amikor már gyógyultan visszatekint az életére, vagy amikor valakinek, például az unokájának elmeséli, mi történt vele.

Mihez kezdtél magaddal itthon és hogyan bukkantál az „AVE kurzusra”?

A rendszerváltáskor sorra jöttek hozzánk a külföldi cégek, akkoriban sok alkalmi tolmácsolási munkát kaptam. A francia alapítású Emmánuel Közösség akkor még éppen csak indulóban volt Magyarországon, elsősorban tolmácsolni segítettem francia nyelvtudásomnak köszönhetően. Így tudtam meg, hogy más országokban már elindították az elváltaknak szóló „AVE kurzust”, ezért javasoltam az alapító Marik házaspárnak, indítsuk el mi is, hiszen nálunk a házasságok fele válással végződik, és keresztény körökben is gyakori. Elfogadták a javaslatomat és rám bízták annak megszervezését. Így kimentem Franciaországba és részt vettem egy „AVE kurzuson”, amit számomra összekötöttek képzéssel is, hazahoztam az anyagot és lefordítottam. A vázlat egy az egyben alkalmazható volt nálunk, mert pontosan azt veszi végig, amitől talpra tud állni valaki; a példákat pedig a saját életemből, személyes tapasztalataimból kellett hozzátennem; ez nagyon fontos a résztvevők számára.

Itthon akkoriban nem volt ilyesmi? És most van?

Házaspároknak szóló párkapcsolat-karbantartó lelkigyakorlatok, kurzusok már működtek itthon is, de elváltaknak szólóak nem. Idővel aztán itthon is rájöttek, hogy nemcsak a házaspárokat kell támogatni, hanem foglalkozni kellene azokkal, akiknek zátonyra futotta házasságuk, olyan megtört sorsú, fájdalmas élethelyzetű szülőkkel, akikkel addig nem törődött senki. Mi huszonkét éve csináljuk; és egy-két próbálkozást láttam, de olyat, mint a mienk – kidolgozott programmal, nagy tapasztalattal és kifejezetten nekik –, nem.

Ezért örülök, hogy felfedezte az egyházunk, és hívásunkra sok pap, püspök jön szentmisét bemutatni az alkalmainkon. Nagyon fontos, hogy irgalmas szívű egyházi személyek jöjjenek el, akik gyógyítóan tudnak szólni az elváltakhoz. Ezek az emberek nagyon sok sebet kapnak egyházi közösségeikben (miért ő olvas fel, hiszen elvált?) vagy akár a gyóntatószékben is, ezért különösen fontos, hogy papoktól is jöjjön a gyógyító szó. Mindig el szoktam mesélni, hogy amikor Bíró püspök családreferensként először eljött hozzánk, elismerte, hogy addig főként a jegyesekre és a házaspárokra fókuszált, az elváltakra nem fordított elég figyelmet, és megígérte, hogy ezután fog. Ha semmi mást nem mondott volna, őszinte, bocsánatkérő szavai a résztvevőket akkor is gyógyította volna.

Mit vesz végig, miről szól a három hétvége?

Először is azt, hogy nézzünk szembe a helyzetünkkel. Fedezzük fel, hogy mit érzünk és merjük kimondani a fájdalmainkat: azt, hogy elvesztettük önbecsülésünket, lecserélhetőnek érezzük magunkat, és hogy nem látjuk a jövő lehetőségét, elvesztettük a reményünket. Ehhez szeretetteli, elfogadó, védett közegre van szükség és ezt az elváltak egymásnak nagyon meg tudják adni. A sorsközösség alkotta kiscsoportban nem kell attól félni, hogy belekérdeznek, vádaskodnak, szemrehányást tesznek, kioktatnak, hiszen mindenki ugyanabban a cipőben jár, fél szavakból is megértik egymást. Ki lehet mondani, néven lehet nevezni a fájdalmat, ami megragadható lesz és amivel már kezdeni lehet valamit. Az első hétvége így önmagunkról szól: hogyan tudunk saját magunkra igaz módon tekinteni – nem úgy, ahogy volt házastársunk, volt anyósunk, vagy környezetünk. Utóbbiak ugyanis gyakran megpróbálják elhitetni, hogy értéktelenek vagyunk, miközben mindannyian Isten csodálatos teremtményei vagyunk, tele értékekkel.

A második hétvége a megbocsájtásról, kiengesztelődésről szól. Enélkül nem lehet továbblépni: aki haragot táplál a szívében, úgysem lesz boldog; tehát a saját jól felfogott érdekében kell ezzel valamit kezdenie. Igen, nagy fájdalom ért minket, amit a másik okozott, és ezt ki is kell tudni mondani, de érdemes eljutni annak a felismerésre, hogy a megbocsájtás döntés, és nem érzések kérdése. Úgy dönthetek, hogy nem én akarok a bírája lenni, nem akarom számon kérni, megtorolni, hanem ezt az egészet rábízom a Jóistenre. Eljuthatunk oda, hogy képesek leszünk elengedni a volt társunk tartozását – éppen úgy, ahogy a Jóisten is elengedi nekünk, a Miatyánk eredeti latin szövege szerint. Igen, a másik tartozik nekünk az esküvői ígéretének betartásával, de ha ezt el tudjuk engedni neki, akkor tényleg felszabadulunk, valóban gyógyulunk, és neki tudunk vágni az új életünknek.

A harmadik hétvége pedig az Isten-kapcsolatról szól, amit szépen megalapoznak az előzőek. Hiszen a természetfeletti mindig a természetesre épít; és ha letesszük a természetes alapokat – az önértékelést, a kiengesztelődést – akkor gyógyulni fog az Isten-kapcsolatunk is. Amikor a legvégén megkérdezzük, melyik területen érezték a legtöbb változást – önmagukkal, a gyermekeikkel, a volt házastársukkal vagy Istennel kapcsolatban –, akkor általában minden területet megemlítenek, de igen gyakran a legutóbbit emelik ki: személyes kapcsolatuk lett Istennel vagy megváltozott a szigorú, büntető Isten-képük – aki miatt templomba sem mertek menni, vagy aki hagyta, hogy mindez megtörténjen velük. Istent szerető atyaként kezdik látni, aki gondoskodik, aki szeret és minden pillanatban jelen van, akire rábízhatják magukat és gyermekeiket.

Ezek a szombatok, a vasárnapok pedig a gyerekekről szólnak...

A legtöbb résztvevőnek gyereke van, hiszen eleve szülőknek hirdetjük a hétvégesorozatot. Volt olyan jelentkező is, akinek nem született gyermeke, de ragaszkodott ahhoz, hogy eljöjjön – ez a kivétel. A gyerekekkel kapcsolatban sok kérdés merül fel; nemcsak ún. helyzetspecifikus kérdések – mint például, hogyan beszéljek a gyermekemnek a másik szülőjéről, hogyan lehetek a legjobb módon jelen a gyermekem életében, ha nem nálam lakik -, hanem minden más is a gyerekneveléssel kapcsolatban, például külön-idő mindegyik gyermekemmel, zsebpénz, „kütyüzés”. A legfontosabb arra válaszokat találni, hogyan tudjuk őket a leginkább segíteni abban, hogy felfedezzék jó tulajdonságaikat, pozitív visszajelzéseket adni, megerősíteni őket és megtanulni korlátokat állítani, ami az elvált szülők számára még nehezebb, mint a házasságban élőknél. Az első hétvége az ő érzelmi fejlődésükről, a második a lelki fejlődésükről, a harmadik pedig az Isten-kapcsolatukról szól.

A nemzetközi szakember-csapat úgy tervezte, hogy az „AVE-kurzusok” a kiskorú gyerekek szüleinek szólnak, ezért eleinte nem fogadtuk azokat, akiknek már nagykorú a gyerekük. De aztán láttuk, hogy egyre több az 50 év felett egyedül maradó ember, egyre többen vannak, akik hosszabb házasság után válnak el, akár mélyen elkötelezett hívők is, lelkiségi mozgalmak tagjai, „mintaházaspárok”, akik a plébánián talán még jegyesoktatók is voltak és soha nem gondolta volna róluk senki, hogy 20-30 év után elválnak. Hungarikum, hogy a nagygyerekesek jelentkezhetnek; külön előadás szól nekik: hogyan engedjék el gyerekeiket, hogyan tudnak teljes életet élni egyedül, de nem magányosan.

És hogyan zajlik egy-egy nap?

Minden nap dicsőítő imával kezdünk. Érdekes, hogy még a templomba járó keresztényeknél sem megszokott, hogy saját szavaikkal szólítsák meg Istent. Mi mindig elmagyarázzuk, hogy ez mennyire fontos, és megtapasztaljuk, hogy már ez önmagában olyan muníciót ad nekik a hétköznapokra, hogy ha semmi más nem történne, már ettől gyógyulnának, változna az Isten-kapcsolatuk.

Utána gondolatébresztő előadás következik, majd kiscsoportos beszélgetés. Ez utóbbival kapcsolatban fontos tudni, hogy nem kell kiteregetni a családi szennyest. Sokan tartanak attól, hogy miközben alig bírják el a saját terhüket, vajon nem nyomják-e agyon őket a mások nehézségei? Nem, mert nem erről szól a kiscsoport, hanem arról, hogy a hallottakból mit éreztem nekem szólónak, mi gondolkodtatott el, és mi az a kicsi lépés, amit a következő alkalomig meg tudok tenni. Persze a kötetlen beszélgetések, közös étkezések alatt előkerülhetnek az egyéni történetek, és az bele is fér, de a kiscsoport nem erről szól.

A szentségimádás is mindig be van építve a napba, mert az Eucharisztiában jelenlévő Jézus gyógyít, hat ránk, ezt is el szoktuk magyarázni. A nem katolikus résztvevőnk is jól élték meg ezt az elcsendesedésre szánt időt. És minden nap van szentmise is, ugyanis az, hogy szétment egy házasság, önmagában még nem zárja ki az áldozás, a szentségi élet lehetőségét; csak akkor, ha az illető már egy másik, rendezetlen kapcsolatban él. Sokan nem tudják ezt, nem mernek áldozni. Örömmel fedezik föl, hogy igenis megtehetik és újra szentségekhez járulnak.

Miért van szükség több hétre a három hétvége között?

A hétvégéken azzal köszönünk el egymástól, hogy mindenki megpróbálja megfogalmazni, mi az, amiről úgy gondolja, hogy a Jóisten próbált neki rávilágítani, miben tudna együttműködni az ő gyógyító kegyelmével. Ugyanis nem kell hívőnek lennie annak, aki eljön az „AVE-kurzusra”, de látni fogja, hogy mi abból indulunk ki, hogy Isten tényleg működik az életünkben és valóban gyógyít. Viszont ehhez nekünk is együtt kell működni a kegyelemmel, ezért hozhatunk olyan kis döntéseket, amelyeket megpróbálunk a következőn alkalomig megvalósítani. Fontos, hogy kicsi legyen és mérhető, nem olyasmi, hogy „soha többét nem haragszom a volt házastársamra”, hanem például az, hogy „minden reggel elmondok érte egy Miatyánkot, mert felfedeztem, hogy tele van haraggal a szívem, de ennyit meg tudok tenni izomból”. Ez csak elhatározás kérdése. Egy hónap után megbeszéljük, hogy kinek hogyan sikerült megvalósítania; de az sem baj, ha nem sikerül. Az a jellemző, hogy felfedezik, hogy az a kis lépés, amivel próbálkoztak, mennyire áldott volt és mennyit változtatott rajtuk. Éppen ezért a három hétvége között eltelő három-négy hét szinte ugyanolyan fontos, mint maguk a hétvégék. Egymás mellé szegődünk erre két-három hónapos időszakra.

És a kis lépések elvezetnek egy nagyobbhoz?

A három hétvége végén olyan nagy változásokról számolnak be a résztvevők, amelyekről az elején egyáltalán nem gondolták volna, hogy megtörténhetnek. Legtöbbször a körülmények nem változtak, a volt házastárs nem jön vissza, esetleg továbbra sem fizeti a gyerektartást, továbbra is keresztbe tesz az anyós. Azonban ők megváltoztak: akkora erőt és reményt kaptak, hogy már elbírják a nehézségeket és egészen másképp tekintenek magukra, az életükre, a jelenre és a jövőre is. Ezért szoktam mondani, hogy gyümölcsöző a kurzus, csodákat láthatunk.

Az az ember, aki az oltár előtt esküt tett, a házasságra tette fel az egész életét és soha nem gondolta volna, hogy a másik be fogja csapni és el fogja hagyni, egyszer csak azt látja, hogy minden összedől és visszamenőleg megkérdőjeleződik, nos, az az ember talán úgy fogja érzi, hogy már soha többé nem lehet boldog. Így, ezzel a sötét reményvesztettséggel és kétségbeeséssel érkeznek hozzánk, aztán egyszer csak kisüt a nap: észreveszik, hogy már egy ideje nem sírnak, tudnak mosolyogni, és a jövőre tudnak úgy gondolni, mint ami sok jót tartogat még a számukra. Én ennél nagyobb csodát nem tudok elképzelni.

És hogy mekkora mélységekből jönnek vissza, azt egyszer egy édesapa fogalmazta meg egyetlen szívszaggató mondatban: „Karácsonykor egyedül állni a kiürített gyerekszobában.” Van, akinek fizikai erőszakból kell kimenekítenie magát és gyermekeit. Van, akit a fogyatékos gyerek születésekor hagynak ott, vagy amikor kiderül, hogy rákos beteg. A kiscsoportban utólag sokan mondják: azt hitték, a saját terhük a legnagyobb, de most találkoztak olyannal, akivel nem cserélnének.

Özvegyek is jöhetnek? És miért fontos, hogy a válás 4-5 évnél nem régebben történt?

Az özvegyek más körülmények között vesztették el házastársukat, őket nem bélyegzi meg a környezetük, és nekik többen nyújtanak segítő kezet, vannak külön gyászcsoportok, így az „AVE-kurzus” alapvetően nem nekik szól, de kivételesen őket is fogadjuk. Azért friss válás-történeteket dolgozunk fel, mert aki 6-8-10 év után sem tudta feldolgozni azt, ahhoz szakember kell. Ismerjük a kereteinket: tudunk adni sorstárs-közösséget, Isten nyújtotta kapaszkodót, de komoly elakadásokban, pszichiátriai problémákban nem vagyunk kompetensek.

Mi történik a kurzus után?

A három hétvége után nem lehet csak úgy otthagyni a résztvevőket, ezért havonta egyszer szervezünk nekik összejöveteleket Budapesten, illetve biztatjuk őket, hogy a saját plébániájukon keressenek élő közösséget. A továbbsegítés nagyon fontos, de a vidéken élők számára ezt nem tudjuk nyújtani. Ezért csak akkor fogadunk el meghívást az ország bármely táján „AVE-kurzus” megtartására, ha van olyan helyi szervezet, közösség, amelyik vállalja ezt az ún. utógondozást is. Volt, hogy egyházmegyei családpasztorációs referatúra hívott meg minket, de az is előfordult, hogy a Házas Hétvége mozgalom aktív tagjai akartak együttérző szeretettel gondoskodni azokról, akiknek zátonyra futott a házasságuk. Ők hívtak meg, gondoskodtak mindenről és utána is támogatták az elváltakat – az nagyon szép élmény volt.

Milyen gyakran szerveztek „AVE-kurzust”?

Volt olyan év, hogy hármat is szerveztünk, de beláttuk, hogy előbb bővítenünk kell a szolgáló csapatot. Jelenleg évi egyet tartunk Budapesten és egyet vidéken, de utóbbit csak hívásra. A vírus miatt a tavalyi elmaradt, sőt a vírus előtt zajló „AVE-kurzus” utolsó hétvégéjét sem tudtuk megtartani, így őket most visszahívjuk az október közepén indulóba.

Mivel a kurzus ingyenes, az Emmánuel Közösségre anyagi terheket is ró, ez is korlátozó szempont. Egyébként a közösség tagjai nagyon szívesen vesznek részt ebben a szolgálatban az említett csodák miatt. Be szoktunk vonni korábbi résztvevőket is, például kiscsoportok vezetésébe vagy épp konyhaszolgálatra. A szakmai részét egyelőre én viszem, de épp most született meg az elhatározás, hogy tavasszal képző hétvégét tartunk, hogy legyen kiknek átadni a feladatokat.

És végül: mit gondolsz a Bízd Rá Magad (BRM) honlapról?

Nagyon jó, hogy egy helyen található meg minden olyan lehetőség, amely választ ad az élet különböző szakaszaiban felmerülő nehézségekre. Elképzelhető ugyanis, hogy valaki a kamaszodó gyerekeivel kapcsolatos kérdéseire keres választ, csakhogy épp azért kezelhetetlen az a kamasz, mert ebben az érzékeny időszakban mentek szét a szülei. S ha a szülő rátalál a BRM-honlapon keresztül arra, hogy ő maga is kaphat segítséget, akkor a legtöbbet adhatja kamasz gyermekének azzal, hogy elmegy egy olyan kurzusra, amely után kiegyensúlyozottá és derűssé válik, hiszen az nagyon nagy hatással van minden életkorú gyermekre.

A Bízd Rá Magad tehát azért is nagyon jó kezdeményezés, mert így sokkal több úton kaphatnak segítséget azok, akiknek szükségük van rá. Mindig kíváncsi vagyok, ki hogyan talál ránk, így a legközelebbi kurzuson is fel fogjuk tenni ezt a kérdést. Huszonkét évvel ezelőtt még plakátolással hirdettünk, várótermekben, plébániákon, helyi újságokban, illetve személyes ajánlások révén jöttek sokan. Mostanában már egyre többet értesülnek róla az internetről, így bizonyára a BRM-en keresztül is érkeznek majd résztvevők az „AVE-kurzusra”.

Forrás: BRM Média
Szerző: Antal-Ferencz Ildikó
Kép forrása: Emmanuel Közösség, Shutterstock