Egy hely, ami szól a közösségről, az önállósodásról, a szolgálatról, a szabadságról, a felnőtté válásról – izgalmasan hangzik, nem igaz? Belső szabályzat, spirituális gazdagodás, közös lakomák… Ki ne akarna megismerni egy efféle különleges lakhelyet? De mielőtt azt hihetné az olvasó, hogy titokban fanatikus szekták rejtett kommunáinak nyomába eredünk, leleplezem felvezető soraimat: írásomban katolikus lakóközösségeket mutatok be. És hogy mégis mivégre ez a furcsa cím? Talán majd az is kiderül. Tartson velem!

Mielőtt azonban útra kelnénk, úgy helyes, ha színt vallok. Magam is éltem katolikus lakóközösségben, s abban élek ma is. Az itt leírtak tehát személyes megélések, amelyek egyszerre teszik élménybeszámoló szerűvé, szubjektívvé  és – reményeim szerint – hitelessé is ezt az írást.

Se nem albérlet, se nem szakkollégium, se nem csak egymás-mellett

Ha nem tévedek, a katolikus lakóközösségnek nincs még különösebb magyarországi irodalma, így szükségszerűen kissé önkényes a részemről, mit értek-e kifejezés alatt. Nevezzük hát katolikus lakóközösségnek azokat az entitásokat, amelyeket alkotó személyek katolikusok, és a legmeghatározóbb tényező a nem egymás mellett, hanem együtt, közösségben lakás legyen. Ez alapján a szakkollégiumokat nem sorolom ide, hiszen ott egyértelműen más van a fókuszban, ellenben ide érthetünk olyan közösségeket, melyekben jelen van a felsoroltak által az útkeresés, az élet rendezése, irányba állítása is mint cél. Nehéz lenne megsaccolni is, hogy jelenleg hány ilyen közösség van Magyarországon, de talán a következő évek hoznak ebben előrelépést.

Az egyik legismertebb lakóközösség a jezsuiták budapesti, Mária utcai Jézus Szíve-templomához tartozó Kaszap István Önkéntes Közössége. Az itt élő fiúk általában olyan egyetemisták, akiktől nem idegen az, hogy a templom körüli ügyes-bajos dolgokba besegítsenek, ugyanakkor ezzel kapcsolatos előzetes szaktudásra nincs szükség: sokkal fontosabb a nyitottság. Az ide kerülő fiatal kap egy szobát, egy íróasztalt, egy keresztet. De valójában ezeknél sokkal többet: egy közösségbe kerül. Ráadásul szolgálatot, és ez által pedig felelősséget is bíznak rá, tehát rögtön egy nagy bizalmat is kap. Megérezheti, hogy az egyház fontos tagja! Egy itt lakó egyszer éppen így fogalmazta meg sok élmény és megtapasztalás tömör, summás igazságát: „Egy templomot bíztak ránk!”

Hiszen ha nem kel föl reggel időben, hiába rostokolnak a templomkapuban az emberek a rorate miséket megelőző fagyos hajnali órákon, nem lesz, aki beengedje őket a templomba. Ellenben ha erőt vesz magán, azon a reggelen is elűzi szeméből az álmot, akkor ő ott valójában valami sokkal többet tesz egy kapu pontos kinyitásánál. Esszenciális dolog ez, amiről írni nehezebb és minden bizonnyal értelmetlenebb is, mint ott lenni, és tudni, érezni és érteni mindezt. Ezek a szolgálatok egytől egyig a felnőtté avatás apró, észrevétlen, de voltaképp rituális gesztusai. És mint ilyenek, figyelmünket az egyénről rögtön a közösségre irányítják.

Bár korántsem állítom, hogy minden hasonló hazai kezdeményezést ismernék, abban biztos vagyok, hogy mindenhol kulcskérdés: tudnak-e itt a srácok ténylegesen együtt, közösséget alkotva lakni. Az ilyesmi persze azzal is jár, hogy formálja a lakóját, fejleszti őt, s mindez a komfortzónából kimozdulással jár. Akarsz-e növekedni? Igényesebb lenni?  Ezek a kérdések óhatatlanul felmerülnek minden emberi együttélés keretei között. Amikor azonban egy „már-nem-családban – még-nem-családban” helyzetbe kerül az ember, egészen más akusztikát kaphatnak. A fiatal felnőtt kor közepette új, különös jelentőséggel bírnak a kortárs közösségek is.

„Jobb a házasság előtt megtanulni”

Nemrég egy nagyon mély és elgondolkodtató beszélgetés részese lehettem. Egy velem egykorú fiatalember értékelte az egyik lakóközösségben töltött egy évét. Szó esett róla, hogy a sok örömteli élmény mellett hozott számára kihívásokat is az a különös helyzet, hogy bár nem lakik már a családjával, mégsincs egyedül, hanem egy csapat része lett, ami olykor remek – itt említette például az esti beszélgetéseket, közös főzéseket, meccsnézéseket –, máskor azonban nehéz az, hogy közös nevezőre jusson egy-egy kérdésben a többi lakóval akár egy apró, praktikus kérdésben. Van, akit ez zavar, van, akit az – s van, akit, mintha semmi se zavarna. Kinek mire van füle, antennája, családi mintája, türelme és így tovább…

Ekkor azonban egy váratlan fordulatot véve a beszélgetés ez a fiatalember a következőket fogalmazta meg: „Összességében rájöttem, hogy ez tök jó dolog. Elkerültem otthonról, és egy ideig jó volt, hogy semmihez sem kell alkalmazkodni, mindenfelé lehet menni, úgy bulizok, úgy eszem, úgy alszom, ahogy kedvem tartja. Itt azonban ez nem megy. Kereteket kaptam. És ezeket eleinte szorosnak éreztem. De idővel rájöttem, hogy ennyi idősen a felnőtt élethez is kellenek keretek. Új keretek. Ahogyan felnőttek együtt élnek. És végülis nagy szerencse, hogy ezeket most kezdem el megtanulni, megszokni – egy baráti társaság tagjaként. Lehet hibázni, talán több mindent el is nézünk egymásnak. És közben látom, hogy húha, azért van miben fejlődni…! És akkor arra gondolok: milyen jó, hogy ezt most csináljuk, van idő ezt tanulni, és nem a házasság lesz az első, ahol elkezdem megtanulni a felnőtt emberek együttélésének normáit.”

„Ahol mosogatnak, ott csörögnek a tányérok.”

Ha katolikus lakóközösségről beszélünk, ott szükséges, hogy legyen egy pap, akihez kapcsolódik a közösség, aki bizonyos értelemben vezeti azt, ránéz, összefogja, víziót ad neki. Az egyik ilyen nagyhatású, közösséglapító atya mesélte egyszer, hogy ő még idősebb rokonaitól hallotta gyakran: „Ahol mosogatnak, ott csörögnek a tányérok.” Emlékezetes pillanat volt, a közösség konyhájában ültünk, valaki a háttérben valóban mosogatott, és a tányérok meglehetősen nagy zajt csaptak a háttérben. Az atya azonban nem erre gondolt.

Ahol emberek egy helyen laknak, ott éppenséggel el is lehet mindenki a saját szobájában, cellájában, az elfoglalt egyetemisták magányába burkolózva. Csakhogy nem ez a cél! Itt együtt kell létezni, interakcióba lépni, no meg néha egymás tyúkszemére is! A közös munka, a közös szolgálat igenis kell, hogy kihozza a súrlódásokat, a nehézségeket. Tanuljunk kiállni magunkért és tanuljuk meghallgatni s megpróbálni megérteni a másikat. Olyan felszabadító volt, hogy ezt kimondta! Hogy ahol valódi élet van, munka folyik, „mosogatnak”, ott óhatatlanul is össze fognak csördülni a tányérok. És ez az élet velejárója. Nem túlzás azt állítani, egy ilyen hely az önismeret szempontjából is remek lehetőség.

Jellemformáló szolgálat

Mindenképp szót kell ejteni arról is, hogy nem akármilyen szolgálat ez! Aki a templomhoz kötődik, azt formálni fogja az ott általa végzett munka. Gondoljunk csak bele! A legtöbb embernek élete legemlékezetesebb, legfontosabb pillanatai a templomhoz kötődnek. Keresztelő, elsőáldozás, bérmálkozás, esküvő, gyerek keresztelője, esküvője, betegek kenete, temetés… Néhány mozaikkép – a hívő ember életének legfontosabb mérföldkövei, melyek mind a templomhoz kapcsolnak minket. Aki pedig ott vállal szolgálatot, annak valójában ezekhez az emberekhez van küldetése! Akik életük legfelemelőbb, leglesújtóbb, legmagasabb, legmélyebb napjaiban betérnek az Úr hajlékába. Hozzá odafordulni: megértéssel, figyelemmel, szeretettel – gyönyörű és néha embert próbáló feladat.

Lépések az önállóság és felnőtté válás útján

Bár a javára mindenki saját maga jön rá közben, érdemes azért az év elején elképzelni, mibe is vág bele az, aki csatlakozik egy lakóközösséghez. Ez persze helyenként eltérő, de azért sok közös elem is van.

Van, ahol ezt írásos formában így fogalmazzák meg:

„a plébánia szeretne lehetőséget biztosítani a fiataloknak, hogy a felnőtté válás útján az alábbi területeken, saját munkájuk és elköteleződésük által, a nagyobb szabadság felé tudjanak lépéseket tenni.” Majd következik a már említett területek felsorolása:

1. Egzisztencia (lakhatás és munka)

2. Önállóság

3. Közösségi együttélés

4. Lelki és szellemi élet előmozdítása

5. Szolgálat

De mit is jelent mindez? Talán nem kell sokat írnom arról, hogy mennyire nem magától értetődő az, hogy valaki a szülői házat elhagyva saját maga gondoskodjon lakhatásáról. Megterhelő lehet ez érzelmileg is, de megjelenhet annak a réme is, hogy hogyan is kell ezt-azt csinálni, rendben tartani, elmosni, megszerelni – az esetleges egyedüllétet nem csupán elviselni, de akár még élvezni is. Mindeddig azonban a legtöbben tán gondolatban sem jutnak el, mert már az elején lemondóan legyintenek: honnan lenne nekem erre pénzem? Erre egy konvencionális megoldás a megannyi egyetemi és egyéb fenntartású kollégium lehet, ami talán azoknak jobb, akik elsősorban arra vágynak, hogy legyen egy alapvető biztonságérzetük azt illetően, hogy van hova hazamenni.

A katolikus lakóközösségek elsősorban azok számára nyújthatnak vonzó távlatokat, akik ennél többet szeretnének: legyen ez a megtartó közeg, a csapatmunka, a közös étkezések vagy éppen a másokkal közösen megélt imaélet – esetleg mindezek összessége.

És hogy milyen egészen konkrét megvalósulása lehet mindennek? Álljon itt néhány példa:

1. Közösségi szemlélet kialakítása („Nem egyedül lakom itt. Hogyan tudok én jelen lenni az egyéni és közösségi igények néha kusza valóságában?”)
2. Szellemi és lelki fejlődés lehetőségeinek keresése („Van kedvetek néha közösen, imával indítani a napot? Hallottatok erről az íróról; van kedvetek eljönni, megnézi ezt az előadást?” stb.)
3. A lakás/ház házirendjének közös kidolgozása és betartása („Ez a közös otthonunk. Jöhetnek vendégek? Bármikor bárki?” stb.)
4. Templomi, közösségi munka vállalása (Legyen az programszervezés, sekrestyézés, ifjúsági filmklub, templomkert-takarítás, hittancsoportok kísérése vagy bármi egyéb!)
5. Közös terhek vállalása („Hogyan osszuk fel magunk közt a házimunkát? És a beszerzéseket?”)

És ezt a listát még igen hosszan lehetne folytatni… A mikéntek feltételezhetően mindenhol különböznek valamennyire, de tán nem is ez a lényeg. Fontosabb itt az a közösséget bámulatos hatékonysággal formáló folyamat, ahogy a válaszokat a közösségek maguk találják meg a maguk számára, akár hosszú kísérletezés után.

A cikkben említett katolikus lakóközösségek névadó példaképei:

Kaszap István

A Jézus Szíve Jezsuita Templom önkéntesközössége Kaszap István nevét vette fel. Nem véletlen a választás: Kaszap egy olyan XX. századi figura, akivel könnyű párhuzamokat találni. Már a székesfehérvári cisztereknél végzett gimnáziumi évek is hoztak számára próbatételeket, de a döcögős indulást egyre jobb tanulmányi eredmények követték. Elkötelezett volt az önfejlesztésben, tornázott, képezte magát, mígnem kitűnő tanuló lett. Mindezt az életszemléletet a fiatalabbak felé is hatékonyan tudta képviselni, hiszen cserkész őrsvezető volt. Nagy hatással voltak rá a jezsuiták, jelentkezett is szerzetesnek, de súlyos betegsége miatt meg kellett szakítania a novíciátust. Fiatalon halt meg, mégis embersége, szolgálata, többre vágyása teljessé tették életét, mely példa sokak számára. Boldoggá avatási eljárása folyamatban van.

Ozsvári Csaba

A Zugligeti Szent Család Egyházközség a plébániához ezer szállal kötődő szentéletű ötvösművész nevét vette fel. Csaba akkoriban, mikor a lakókkal egyidős volt, sokat imádkozott egy közösségben azért, hogy megtalálja azt az utat, amire az Úr hívja. A szakrális művészet felé fordult, és egész életében csak szent tárgyakat alkotott. Páratlan elkötelezettsége és tehetsége korunk legjelentősebb egyházművészei közé emelte, de ő nagy alázattal viselte ezt, és mindig csak a szolgálatról, de legfőképp a Teremtőről beszélt. Az egyházközség életének tevékeny részese lett családjával együtt, gyermekei és unokái itt cserkészkedtek és cserkészkednek. Ő alkotta többek közt a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus missziós keresztjét, tagja volt Jeruzsálemi Szentsír Lovagrendnek és feleségével együtt a Magyar Schönstatt Családmozgalomnak. 2009-ben váratlanul, csodás körülmények közt hunyt el, boldoggá avatási eljárása megkezdődött.