– A Csak Egyet Szolgálat kommunikációért és forrásfejlesztésért felelős vezetője vagy. Milyen indíttatásból vállaltál feladatot egy elsősorban hajléktalanokkal foglalkozó szervezetnél?
– Életemben először vagyok teljes állású szolgáló, így nevezi Kunszabóné Pataki Anna, a szervezet alapítója és vezetője, azt a feladatkört, amelyet most ellátok. Új helyzet számomra, hogy egy katolikus hátterű segítőszervezet munkatársa vagyok. Ez nemcsak a nevében szolgálat, hanem tényleg szolgáló lelkülettel próbáljuk megélni a mindennapokat. Szándékosan mondtam, hogy próbáljuk, mivel emberek vagyunk, esendők, de törekszünk elfogadó, megértő szeretettel szolgálni.
Viszonylag hosszú út vezetett engem idáig. 2020 tavaszáig papnövendék voltam. Akkor már három évet töltöttem a hatéves képzésből a szemináriumban. Általában a képzés ötödik évében a diakónusszentelésen elköteleződik az ember. Az én életemben három év papi szolgálatra való készülődés után kerültek elő fontos kérdések. A szeminárium vezetői azt javasolták, hogy gondolkodjak el ezeken. Kaptam rá egy évet. Tanácsolták, hogy ez idő alatt, amíg helyre teszem ezeket a dolgokat, helyezkedjem el szociális területen, ahol emberekért dolgozom.
2018-ban, egy évvel azelőtt, hogy idejöttem volna dolgozni, egy csendes lelkigyakorlaton vettem részt.
Valamennyi alkalommal, amikor ebédeltem, egy hajléktalan alakját láttam a lelki szemeimmel. Az arcát soha nem láttam, sziluettként jelent meg.
Az utolsó napokban elkezdtem olvasni Ferenc pápa Gaudete et exsultate, Örüljetek és ujjongjatok című apostoli buzdítását. Abban van egy rész Máté evangéliumából: „Amit eggyel a legkisebbek közül tesztek, velem teszitek." (Máté 25,40)
Ez felgyújtott egy villanyt a belső szobában, a lelkemben és azon kezdtem el gondolkodni, mit üzen ez nekem, mit kell tennem. Isteni jel? Beszéltem erről egy pappal, aki lelki kísérőm volt. Ő mondta, ha ezt a jelet kaptam, ráadásul 15 évvel korábban egyetemista koromban már közel jött hozzám ez a téma, akkor keressek olyan helyet, ahol hajléktalan emberekkel foglalkoznak. 2018 nyarán eljöttem a Csak Egyet Szolgálathoz, amelyről korábban már érintőlegesen hallottam. Így beálltam önkéntesnek két hétre.
– Emlékszel még rá, milyen volt az első napod? Volt benned félelem, előítélet?
– Persze, bennem is sok előítélet volt. 2018-ban egy átimádkozott állapotban hoztam meg ezt a döntést, hogy felkeresem a Szolgálatot. Az önkéntesek koordinátora előzetesen beszélt velem, felmérte, hogy ki vagyok, mi vagyok... Ez az előzetes ismerkedési protokoll ma is így van, nem lehet csak úgy az utcáról beesni önkéntesnek. Vártak szeretettel, jöttem szeretettel.
Fenntartásokkal jöttem le ide az első napon, felfedeztem egy ellentmondásosságot is ebben a helyzetben. Alapvetően egy nagyon rendszerető, tisztaságot kedvelő ember vagyok neveltetésemből és személyiségemből fakadóan is. Ez a hely azonban nem erről szól.
Egy hajléktalan melegedőben sok külsőben és belsőben is sokszor szétcsúszott, kellemetlen szagot árasztó ember gyűlik össze. Ez egyáltalán nem olyan hely volt, ahová korábban magamat bármikor is elképzeltem. Szorongással, előítélettel érkeztem ugyan, de az út, ami idevezetett, mondhatni, misztikus volt számomra, hiszen egy lelkigyakorlaton kezdődött.
Úgy jöttem le a lépcsőn, lesz ami lesz, nekem ide jönnöm kell, ide én jönni akarok. Az első alkalommal nagyon erős Istenélményem volt. Leültem a csoportfoglalkozásra, amit György tartott, aki mai napig is a kollégám. Ezeken az alkalmakon imádság, Biblia alapú elmélkedések hangzanak el, közös beszélgetés az olvasmányról, majd együtt énekelnek a résztvevők. Csak hagytam, hogy hassanak rám a történések.
Ott ültem 2018 augusztusában még papnövendékként a hajléktalan emberek között, és úgy megtörtem, akár egy nádszál.
Fájdalom és öröm egyidejűleg volt bennem. Érdekes, felkavaró érzés volt. Néztem ezeket az embereket, ahogy énekeltek, ahogy dicsőítették Istent. Rögtön az első napon megtapasztaltam itt valamit az Ő jelenlétéből. Sírtam. Megéreztem, átéltem, milyen az, hogy egyenlők vagyunk, és hogy nincs különbség elesett és jómódú ember között. A Csak Egyet Szolgálatnál ez egy visszatérő élmény, számos ember hasonlóról tudna beszélni. Hívő emberként tapasztaltuk meg ezt az élményt és Jézushoz kapcsoljuk.
– Mit változtatott meg benned ez a találkozás?
– Megtörtebbnél megtörtebb emberek között ültem, és azt láttam, hallottam, hogy ezek az emberek mégis énekelnek és Isten nevét dicsőítik, és őszintén hálát adnak, ez egy nagyon mély impulzus volt számomra. Olyan embereket láttam, akiknek nincs fedél a fejük felett, kiszolgáltatottak, és mégis mély átéléssel, őszintén hálát tudnak adni Istennek. Ez jó értelemben teljesen a padlóra nyomott.
– Évek óta a szolgálat munkatársa vagy. Megismeritek a találkozások alkalmával ezeknek az embereknek az életét, sérüléseit? Mennyire engedhetitek közel magatokhoz őket és az ő terheiket?
– Aki megnyílik, azoknak általában mélységében ismerjük meg az életét. Alapvetően a Csak Egyet Szolgálat központja a szociális segítőközpontként és nappali melegedőként működő Csak Egyet Szociális Segítő Központ. A nehéz éjszaka után itt meg tud pihenni a betérő, üldögél egy kicsit, reggelizik és útra kel. Vannak, akik kapnak alkalmi munkákat, mások az utcán kéregetnek. Ha heteken, hónapokon át itt üldögélnek napközben, akkor lehetőségük van arra, hogy megnyíljanak.
Mély traumák, nehéz sorsok és tragikus fordulatokkal rendelkező személyek életét ismerjük meg. Ezekről a sérülésekről őszintén elkezdeni beszélni, ezeket feltárni egy igen hosszú folyamat. A Szolgálat szociális munkásai előtt, akik esetkezelések útján, szakmai alapon segítik a betérőket, muszáj legalább annyira megnyílniuk, hogy kiderüljön, miben lehet nekik ezen a területen segíteni. Ilyenkor a családi háttéren kívül az derül ki, hogy a legtöbbjüknek nincs munkája. Ennek érdemes feltárni az okát, hogy személyre szabottan tudjunk segíteni.
A mentálhigiénés, lelkigondozói hozzáállású segítővel, ha kéri a betérő és nyitott rá, akkor leülhet rendszeresen beszélgetni, hogy az elakadások oldásában tudjon támogatást kapni.
Négy évvel ezelőtt jelent meg egy könyv, amely a Szolgálattal kapcsolatban állt vagy mai napig valamilyen kapcsolatban lévő 26 ember sorsát dolgozta fel. A velük készült sok-sok beszélgetésből az ő életük egy pillanatképe rajzolódik ki. Nagyon sokféle ember kapcsolódik ide, olyanok is, akik nem utcán élnek. Kisnyugdíjasok, szenvedélybetegek, pszichésen sérült személyek, olyanok, akik most szabadultak a börtönből, vagy például van hol lakniuk, de a család nem látja őket szívesen. Marginalizált társadalmi csoportok tagjai ők.
– Amikor bekapcsolódtál a Szolgálat közösségébe, mit tapasztaltál ezeken a találkozásokon? Milyen érzelmek tárulnak fel? Dühösek, elkeseredettek ezek a rászoruló emberek? Másokat vagy önmagukat hibáztatják a nehézségeikért?
– Vannak nálam tapasztaltabb kollégák ezek a téren, akik öt vagy húsz éve segítik a hajléktalanokat.
Magam azt tapasztalom, hogy a szégyenérzet nagyon erős a segítettjeinkben. Persze ott van a düh, a tehetetlenség érzése vagy a teljes letargia, depresszió is, de a szégyenérzet az valamennyinél intenzívebb és mélyebb.
Ahogy én látom. Sajnos, még nem olvastam erről a témáról mélyebben és talán nem is vagyok elég erős, hogy ebbe még jobban elmélyedjek.
Azt gondolom, hogy ennek megismeréséhez még kívülállóként is nagyon nagy lelkierő kell, hogy belegondolj, beleérezz, hogy mi játszódik le bennük. Mindannyiunkban van szégyenérzet, de ez náluk halmozottan jelen van. Az elmagányosodás érzése szintén nagyon erős. Az említett kötet címe nem véletlenül volt ez: Senki gyermekei. Ez a két szó kifejezi, hogy azt élik meg: senkihez sem tartozom, én már senkinek sem kellek.
– Feloldható a szégyenérzet, a senkiség szorítása?
– A hitünknek, személyes hitbéli tapasztalatunknak fontos szerepe és súlya van abban, hogy valóban odafigyelő szeretettel, jelenléttel közeledjünk az emberekhez. Ez a fajta jelenlét nagy kihívás. Felsorolhatnám, hogy adunk a betérőknek enni, fürdési, mosási lehetőséget biztosítunk, segítünk a papírjaikat intézni, ha kérik orvoshoz kísérjük őket. De igazából az a lényeges, hogy mindezt, hogyan csináljuk.
Tényleg nemcsak egy szlogen, hogy szeretettel megszólítva…
Amikor az első időszakban, amit itt töltöttem karbantartói és konyhai feladatokat végeztem, nagyon sok visszatérő segítettel találkoztam. Olyanokkal, akik itt indítják a reggeleket. Többeknek tudtam a nevét. A keresztnevükön kérdeztem meg, hogy vannak, mi történt előző nap velük, vagy hogy sikerült-e megoldani a szálláskérdést. Az összes munkatársam és önkéntesünk erre törekszik, hogy név szerint, személyes odafordulással és odafigyeléssel legyen a segítségkérők felé. Ez nagyon sokat ad nekik, bizalmat ébreszt és végre azt érzik, hogy emberként kezelik őket.
Mindannyian tudjuk, sokan át is éltük talán azt a segítő szférában, egészségügyben, szociális területen, és nem kell hajléktalannak lenni ahhoz, hogy úgy viszonyuljanak hozzánk, mintha ott sem lennénk, levegőnek, jobb esetben egy bútordarabnak néznek bennünket. Olyan embernél, aki a többség szemében a társadalom legaljának számít, az ilyen helyzet halmozottan előfordul.
A szociális szférában nagy a veszélye a kiégésnek. Ugyanakkor emberségesen fordulni hozzájuk, ez nagyon sokat számít.
Olyan apróságnak látszó dolgokról is beszélek, amikor észreveszem, hogy lyukas az illető zoknija, és odafordulok hozzá, hogy megkérdezzem, szüksége van-e egy újra. Ha tudok, akkor az adományainkból adok neki. Kérni nem kérné, de így elfogadja.
A lelki segítség egy másik terület, ahol a meghallgatás a legfontosabb. Csak Egyet Szolgálat ezt fejezi ki a nevében is: egyszerre csak egyre figyelni, csak egyet minél személyesebben segíteni. A Csak Egyet mélyebb üzenete pedig: Krisztust adni. Ez azt jelenti, hogy szeretettel igyekszünk odafordulni a rászorulókhoz. Az a víziónk, hogy aki a Csak Egyet Szolgálatban megfordul, megtapasztaljon valamit az irgalmas szeretetből. Megpróbáljuk a magunk eszközeivel ezt képviselni, annak érdekében, hogy aki betér ide, egy magasabb önbecsüléssel mehessen tovább. Minden valójában ebből fakad, a saját önértékelésünkből, önbecsülésünkből, abból, hogy hogyan tekintek önmagamra.
Konkrétan, ha kell, segítünk életrajzot írni, megoldjuk, hogy akinek szüksége van rá, eljusson orvoshoz, el is kísérjük, ha időnk engedi. Ha bejön valaki, aki még nem utcán él, de ahhoz közeliek a lakáskörülményei, akkor akár felvesszük az ügyében a kapcsolatot más segítő szervezetekkel, akiknek van forrása vagy szakembere, hogy megoldják a lakhatási problémáit. Időközönként szoktunk kapcsolatot tartani börtönben élő emberekkel is, így is támogatva ezeket az embereket azon a nehéz úton, ami a társadalomba való visszailleszkedésüket általában jellemzi, és tartva bennük a lelket. Ha kórházi ápolásra szorul egy hajléktalan, a támogatóinknak köszönhetően, tudunk neki adni egy csomagot, amelyben papucs, fürdőköpeny és alapvető dolgok vannak.
– Az önbecsülésükben való támogatás, jól értem, hogy az első lépcső, hogy vissza tudjanak kapcsolódni a társadalomba, a hétköznapi életbe?
– Sokan már egészen kisgyermekkorban megtörnek és ezek a sérülések, traumák onnan gurguláznak, halmozódnak fel az életükben, a lelkükben.
A csoportfoglalkozásoknak, imaóráknak keddenként és csütörtökönként van egy reflexiós része is. Ezeken az alkalmakon idővel kialakul egyfajta közösségi hangulat, ahol megosztják velünk és egymással a terheiket és az örömeiket is. A csoportvezető próbálja az utóbbira irányítani a fókuszt, hogy a nehéz helyzetükben is vannak örömök és segíti őket, hogyan vehetik ezt észre.
Az a cél, hogy eljussanak ezek az emberek a munka világába, hogy visszailleszkedjenek a társadalomba. Szent Pál is mondja, hogy aki nem dolgozik, ne is egyék. Van egy ilyen keresztény erkölcsi szempont előttünk is. Szociális szakmai szempontból sem szabad hospitalizálni az embereket, nem az a célunk, hogy nálunk egy mamaotthonra találjanak. Azt a célt tűztük ki, hogy itt a közösségünkben, majd a szívükben találják meg a szeretet lángját és tűzhelyét. És ha képesek és alkalmasak rá, ezt a saját életüknek a jobbítására tudják fordítani.
– Közeledik a tél… Az egyre mélyülő válságot és a társadalmi feszültségek kiéleződését láthatjuk. A társadalom peremére szoruló embereknek előfordulhat, hogy a segítő szervezetek jelentik majd a túlélés egyetlen esélyét.
– Már most emelkedett azoknak az eseteknek a száma, ahol elzálogosítják az emberek feje fölül az otthonukat és az utcára kerülnek. A szociális szféra érzékeli ezt. Készülünk a télre és arra is, hogy nagyobb lehet majd az igény a szolgálatunkra. A humán, pénzügyi, kapcsolati erőforrásaink megerősítésén dolgozunk. Bizakodóak vagyunk és cselekszünk.
A kapacitásunkat jogszabályok határozzák meg.
Átlagosan normál időszakban naponta 100-130 ember fordul meg nálunk. Fagyos téli reggeleken, ami a csúcsidőszak, akár 200-220 ember is betérhet, de ez már nagyon a felső határ.
– Egy a világra és Isten felé nyitott ember hogyan tud úgy segíteni egy földön fekvőnek, hogy ne bántsa meg az illetőt és valóban segítse a rászorulót?
– Személyes válaszom a saját 3-4 év során szerzett tapasztalatból és rengeteg, ebben a közegben évtizedek óta dolgozó segítővel folytatott beszélgetés során fogalmazódott meg.
Nagyon fontos, hogy ne legyen benned előítélet.
Ez gátol téged mint hétköznapi embert abban, hogy odafigyelő szeretettel tudj a rászoruló felé fordulni. Megindíthatja a szíved, amit látsz, de a sajnálat, az együttérzés ne ragadjon el. Nem mindig az van a látvány mögött, amit mi odaképzelünk. Nagyon szeretünk beleprojektálni romantikus dolgokat a történetbe, velem ez sokszor előfordult, miközben erről valójában szó sincs.
Sajnos vagy nem sajnos, de vannak emberek, akik visszaélnek a jóindulattal. Valamennyien találkoztunk már ilyen helyzetben azzal, hogy hazudtak nekünk, hogy kihasználták a nyitottságunkat. Előfordul az is, hogy az illető olyan állapotban van, hogy már nincs is tisztában a saját állapotával és azért mond olyat, ami nem fedi a valóságot.
Annyi nyitottság és szeretet legyen bennünk, amit őszintén tudunk adni.
Vannak olyan emberek, akik gondolkodás nélkül adnak és segítenek és nem érdekli, hogy átverhetik őket. Van, hogy ezt teszem én is, de már nagyon ritkán. Ha olyan személyt látok, akik a földön fekszik és láthatóan rossz állapotban van, akkor odahajolok, megpróbálom megszólítani. Ha nincs eszméleténél, világos, hogy mentőt kell hozzá hívni vagy egy utcai szolgálatos hajléktalan ellátót.
A Menhely Alapítvány számát elmentettem a telefonomba és felhívom őket, ha olyannak ítélem meg a helyzetet, majd elmondom a diszpécsernek, mit tapasztaltam.
Ők elmondják, mit tehetünk, és segítő tanácsokat is adnak. Általános szabályként azt mondhatom: az elsődleges és a legjobb megoldás az, ha elirányítjuk az embereket oda, ahol szakszerű segítséget kapnak.
– Igaz itt is a mondás, hogy a pokolba vezető út is jószándékkal van kikövezve?
– Hozok egy talán túl erős, de szerintem szemléletes példát: mész az utcán és ott van előtted egy levágott lábú ember, nem tudod összevarrni a sebét, azt sem tudod, hogy melyik erét kellene elszorítani. Ilyenkor mit csinálsz? Mentőt hívsz, mert ők értenek hozzá és megmenthetik. Ugyanezt a logikát kell követni, ha rászorulót látsz, akinek sürgős segítségre van szüksége, szakemberekhez kell irányítani.
Már nem adok pénzt első szóra, nagyon átgondolom, megkérdezem, hogy miért kéri, mire kéri. Több szakember is megerősítette, hogy nem szabad zsigerből pénzt adni a kéregetőnek.
Lehetőleg ne is adjunk pénzt, mert legritkább esetben költik arra, ami épülésüket szolgálja. Tudok példát arra, hogy valaki élelmiszert adományozott rászorulónak, az illető ezt eladta és a pénzt drogra költötte.
Persze nem általános. Amikor ebben a közegben dolgozol, másképpen látod a helyzetet. Én azt szeretem, ha oda tudok hajolni az utcán lévő ember mellé. Úgy odahajolni, hogy azt érezze, hogy tényleg odafigyelek rá. A Csak Egyet Szolgálatnál készítettünk szórólapokat, amelyek odaadhatók a rászorulóknak. Már ez is óriási segítség, ugyanis ez alapján eltalálnak hozzánk, ahol mindent megteszünk, hogy szakszerűen segítsünk nekik.
– Szokott olyan érzésed lenni, hogy nem bírod tovább a nyomást, ami rád nehezedik segítőként?
– Szokott, előfordul ilyen érzés.
– Van olyan történeted, ami megrendített, ugyanakkor erőt ad számodra a folytatáshoz?
– A körúton mentem és ott ült egy hajléktalan férfi. Az motoszkált bennem, hogy lépjek oda hozzá és szólítsam meg. Így tettem, beszélgetni kezdünk és ő szívesen válaszolt a kérdéseimre. Megkérdeztem, hogy ismeri-e a Csak Egyet Szolgálatot. Mondta, hogy nem. Röviden elsoroltam, hogy hányféle szakemberünk van, akik segíthetnek neki, felajánlottam neki, hogy jöjjön el hozzánk. „Jójójójó” – mondta. Adtam neki talán némi pénzt. Pár nappal később megjelent nálunk. Ekkor konyhásként dolgoztam a Szolgálatnál. Ugyanabban a ruhában volt vastagon felöltözve, amelyben először találkoztam vele. Enni akart, de ehhez kellett TAJ szám, ami nem volt nála. Megvendégeltük. Azután megoldódott a társadalombiztosítási probléma és ezután még párszor visszajött.
Ferencnek hívják a férfit. Nagyon ápolatlan volt, nagyon büdös volt a ruhája. Amikor harmadszor tért be hozzánk, és ott ült a pincehelyiségben már két órája, egy idő után a légelszívó ellenére is, de erős szagot kezdtünk érezni az egyik kollégámmal. Odament az egyik kollégám, majd én is.
Felajánlottuk neki, hogy ki tudjuk mosni a ruháját és le is tudna zuhanyozni, ha akar. Nagy nehezen azt mondta, hogy jó, közben elhúzta a száját.
Én keveredtem oda, hogy segítsek neki levetkőzni a zuhanyzáshoz, mert eléggé gyenge volt. Meglepetésemre, a sok ruha alatt egy nagyon vékony ember volt. Amikor lekerült róla a háromrétegű ruha, kiderült, hogy a szagot a fekáliája árasztotta. Nagyon intenzíven imádkoztam, hogy ne hányjam el magam, mert ez messze túl és kívül volt a komfortzónámon.
Segítettem neki, elvittem a ruháit mosásba, amíg ő lezuhanyzott. Kiderült, hogy előtte kórházban feküdt, mert még ott volt a karján a beragasztott kanül. Nagyjából 15 darab eldobható borotva segítségével, de sikeresen megszabadult a hatalmas, fél éve növekvő szakállától is.
Teljesen más arcot öltött. Frissen mosott ruhában, tisztán, megborotválkozva egy ebéd után távozott. Elköszönéskor a következő nagyon kemény mondattal búcsúzott:
Engem még gyermekkoromban sem szeretett senki ennyire.
További értékes cikkekért, programokért, tanúságtételekért iratkozz fel havi hírlevelünkre itt!
Élj a cikkünk alatt található támogató lehetőségekkel, kapcsolódj be programjainkba, kurzusainkba és nyerj inspirációt további cikkeinkből!
Forrás: Bízd Rá Magad Média
Képek forrása: depositphotos.com
Szerző: Novák Alíz
Weboldalunk olyan megoldásokat (feltétlenül szükséges, valamint statisztikát támogató sütik) használ, melyekkel a jobb szolgáltatás érdekében elemzi a weboldal forgalmát, és személyre szabottabb élményt kínál. A részleteket megtalálod az Adatkezelési tájékoztatónkban. Jó böngészést kívánunk!
Feltétlenül szükséges sütik
A weboldalon működő szolgáltatásokhoz szükséges.
Statisztikához használt sütik
Ezeket a sütiket arra használjuk, hogy információkat gyűjtsünk weboldalunk forgalmáról webhelyünk használatának elemzéséhez. Ezek a nyomkövető és teljesítménnyel kapcsolatos sütikkel összegyűjtött információk egyetlen személyt sem azonosítanak.
