Merjünk beszélni intim és tabu-témákról, életkérdésekről!

Borítókép

Havibaj, nehéz napok, terhesség – ilyen szavakkal jellemezték korábban és sokan még ma is a nőiség egyes természetes, és épp ezért örömteli folyamatait. E negatív szemléletnek a megváltoztatásába fogott bele a Kecskemét-Széchenyivárosi Közösségépítő Egyesület (SZÉK) azzal, hogy a Németországban 1999-ben indított MFM-Projektet elhozta Magyarországra 2006-ban, s amellyel azóta több mint 28 ezer lányt és 16 ezer szülőt/felnőttet elért. A fél napos dramatikus játék során a 10-12 éves kislányokat szó szerint végigvezetik a női termékenység testi folyamatain, és játékosan megtapasztaltatják velük testük működésének alapvető összefüggéseit, mint például az ÉLET egyenletét: hímivarsejt+petesejt=kisbaba. A SZÉK egyik alapító-vezetőjével, szakmai felelősével, Hortobágyiné dr. Nagy Ágnessel beszélgettem, aki a BRM család-munkacsoport tagja is.

 

A SZÉK szívügye, hogy merjünk beszélni intim és tabu-témákról, életkérdésekről – állítja Ágnes. Az egyesület korábbi munkájának is része volt a felvilágosítás; ebből jött létre a „Boldogabb családokért”â Családi Életre Nevelés (CSÉN) programjuk. Amikor felfedezték, hogy mennyire élményszerűen nyújtja az MFM-Projektâ a lányok számára az egész életükben fontos információkat, elhatározták, hogy elhozzák hazánkba is. A biológia órán vagy az iskolai védőnő által tartott felvilágosítást sokkal inkább tanagyagnak érzik a serdülők; az ő céljuk viszont az, hogy eljusson hozzájuk: mindez róluk szól, életre szólóan érinti őket. Azaz egy szemléletmódot próbálnak átadni azért, hogy a lányok (és szüleik) a kislányból nagylánnyá válás folyamatához minél pozitívabban álljanak hozzá.

S mindez igaz a szavak szintjén is. Ezért céljuk lecserélni a korábban általánossá vált negatív kifejezéseket – havibaj, nehéz napok –, nem tagadva a menstruációs folyamat nehézségeit, de abba az összefüggésbe helyezve, hogy ezáltal lehetnek termékenyek, azaz alkalmassá válhatnak arra, hogy gyermekük lehessen, amikor szeretnék. Ha így tekintenek rá, várják a megjelenését, akkor hitünk – és most már tapasztalataink szerint is – ez egy ünneppé válhat, ami rövid távon kevéssé fájdalmassá teheti a menstruációt, hosszú távon pedig nemcsak a lányok, hanem a társadalom szóhasználatában és megközelítésében is változást hozhat – fejti ki Ágnes. Ezért lenne ideális, hogy a lányok már az első menstruációjuk előtt átélhessék a Ciklus-show-t. Nem szívesen használják a „felvilágosító foglalkozás” kifejezést sem, annak negatív kicsengése miatt, hiszen a fiatalok úgy érzik, már mindent tudnak a témáról, ugyanakkor azt rizikósnak, cikinek tartják.

Ugyanezen okból nem használják a terhesség szót sem. Ágnes elárulja: 30 évvel ezelőtt annyira zavarta, hogy „terheskönyve” van, hogy eldöntötte és a SZÉK zászlajára is tűzte: ezen változtatni kell. A szavak szintjén történő változás ugyanis a tudat szintjén is hat – hangsúlyozza, és elmagyarázza, miért nem szívesen használják a „prevenció” kifejezést sem: a megelőzés valami probléma elkerülésére utal és használatával ismét csak a bajra koncentrálunk. Helyette inkább a „megőrzés” szót használják; hiszen ha időben történik a találkozás a Ciklus-show-val, akkor megőrizhető a gyermeki tisztaság és a nőiség iránti őszinte vágy.

Minden programunk alapja az életvédelem. A Ciklus-show-ban a gyermek ajándék, „kisvendég” – válaszol kérdésemre. Reméli, a megtermékenyítés ilyen megjelenítésévével és az élet egyenletének bemutatásával el tudják ültetni a lányokban nemcsak a saját életük és testük, hanem általánosságban az emberi élet tiszteletét is. A fogantatás pillanatában elindul a megismételhetetlen, egyedi és értékes emberi élet, amely a természetes halálig tart – ha ezt a jelmondatunkat megértik és a szívükben elhelyeződik, akkor a magunkért és másokért való felelős élet fogalma közelebb kerül hozzájuk. Ennél nagyobb életvédelmi megközelítést ebben az életkorban nem tudok elképzelni – fogalmaz Ágnes.

Hasonlóan, a hit vagy a Jóisten sem explicite jelenik meg a programban, hiszen az nem hittanóra, ugyanakkor köztudomású, hogy a SZÉK a Szentcsalád Plébánia civil szervezete, bár foglalkozásvezetőiknél nem kérdeznek rá a hitéletre. Aki a Ciklus-show szemléletét és az abban hirdetett értékeket vállalja, a hit alapvető dolgát akkor is képviseli, ha nem hívő is – állítja. Majd hozzáteszi: az alapító Dr. med. Elisabeth Raith-Paula szándékosan indította el így a programot, hogy az ne szoruljon be csak keresztény körökbe, és olyan berkekbe is el tudjon jutni, ahová hívő nyelvezettel nem biztos, hogy fogadnák. De hiszem azt, hogy a Jóisten tapsol, amikor Ciklus-show tartunk – mondja Ágnes, hozzátéve: ezt így még sosem fogalmazta meg.

A foglalkozás során a lányok általában hamar megnyílnak. Már nem érzik cikinek sem a részvételt, sem a kérdezést. Őszinte válaszokat kapnak, és az is kiderül számukra: olyasmi történik ott, ami fontos, érdekes és amiről nem tud mindenki. Nemcsak ők, gyakran még a szüleik sem. Ugyanis nagyon sok felnőtt sem ismeri eléggé testének működését – ami nem csoda, hiszen a korábbi generációk „felvilágosítása” a maiaknál is szűkszavúbb volt, ha egyáltalán volt. Így vagyok ezzel én is; és e gyermeki, illetve felnőtt rácsodálkozást magam is megéltem, amikor részt vettem egy iskolai foglalkozáson (újságíróként) és egy női közösségnek tartott bemutatón (anyaként). Ágnes bevallja: orvosként ő sem igazán értette a hormonok működését, amíg nem látta a Ciklus-show-ban, hogyan áradnak szét az „ösztrogénbarátnők” szétszórt szívecskék formájában, és így a véráram révén a fejünk búbjától a lábujjunkig eljuthatnak. Amint kiderül, hogy a felnőtteknek is voltak/vannak kérdéseik/kétségeik, a serdülők partnerré válnak, és megértik: a vezető célja nem felnőttként kioktatni őket, hanem segíteni nekik (és szüleiknek). És azzal, hogy nemcsak átadják a fontos ismereteket, hanem bevonják, a zenei világ és gyönyörű ruhaanyagok révén érzelmileg megérintik őket, akkor mindez élményszerűvé válik számukra. Beleélik magukat, és már nem biológiai tanagyagként fogják fel: bensővé válik számukra. A program másik „titka” a foglalkozásvezetők lelkesedése és hitelessége. Ágnes elmeséli, egyszer egy férfi résztvevőjük így fogalmazott: a program és az előadók kisugárzása hatott rá a legjobban. A kislányok ezt persze nem fogják így megfogalmazni, de a foglalkozásvezetők lelkesedése és a hitelessége kisugárzik és átragad rájuk is. Ettől számukra is még fontosabb lesz mindaz, amit ott látnak és tapasztalnak.

Amikor Ágnes a szülők (és iskolai foglalkozások esetén a pedagógusok) bevonásának fontosságát említi, eszembe jut egyik szülőtársam, aki nem engedte el gyermekét az iskolai foglalkozásra, mondván: ez a család belső ügyeibe való beavatkozás. Ágnes megerősíti: ők is a családon belüli ügynek tekintik, és nagyon örülnek, ha a szülők beszélgetnének róla gyermekeikkel. De sajnos nem ez az általános tapasztalatuk, hogy ez időben megtörténik. A családok elég kis százalékában történik ez meg otthon; így ők a nagy többségnek szeretnének segíteni. Mitöbb, még az a kevés, a témával otthon foglalkozó szülő és pedagógus is elcsodálkozik a bemutatón – ezért is kérik tőlük, hogy először nézzék meg maguk és csak utána döntsenek a gyermekek részvételéről. A néhány, fenntartással érkező felnőttől is rendszerint az a visszajelzés szokott érkezni: „Hát, ezt így mi otthon nem tudnánk...” Arra lenne tehát leginkább szükség – hangsúlyozza Ágnes, hogy együtt, szövetségben tudjuk ezt csinálni: először a felnőtteket tájékoztatva, mert akkor már ők is és a gyermekek is tudni fogják, miről lesz szó a programon, utána pedig otthon, esetleg az iskolában – immár egy közös nyelven – beszélgetni róla.

Megtudom, hogy van olyan verzió is, amikor a felnőtteket a félnapos program utolsó órájára hívják el; ekkor maguk a gyerekek mutatják be a szülőknek a rövidített programot – a lányok a foglalkozásvezetők munkatársaikká válnak. A szülők rendszerint könnyes szemmel nézik, hogy a reggel még félénk lányuk „biológiai tudós” lett, aki lelkesen és szabadon mutat be nekik egy ilyen „kényes” témát. Innen folytatni egy otthoni (vagy iskolai) beszélgetést sokkal egyszerűbb, mint előzmények nélkül. A szülők nem nagyon tudják, hogyan is hozzák elő ezt a témát, ezért sokszor túl sokáig halogatják; vagy csak egyszerűen nem feltételezik, hogy gyermekük már ott tart. Viszont a program után nagyon szép beszélgetésekről szoktak beszámolni – meséli Ágnes. A Ciklus-show tehát egyáltalán nem veszi el a szülők feladatát, általa nem sérül a szülői kompetencia. Ellenkezőleg: konkrét eszközöket, mitöbb gyakorlati javaslatokat is kapnak arra, miként kezeljék a testi változások témáját serdülő gyerekeiknél, illetve utána könnyebben tudnak beszélgetni akár a szexualitásról, ami az MFM-Projektben csak érintőlegesen van benne. Ráadásul ezeknek az alkalmaknak gyakori eredménye az is, hogy a szülőket is hozzásegíti némileg közelebb kerülni saját termékenységük, szexualitásuk rejtett vagy elnyomott oldalaihoz. Sokszor halljuk a felnőttektől, hogy sajnálják: milyen kár, hogy annak idején ők nem így vezetődtek be ebbe a fontos témába.

A program nemcsak osztályok, hanem egyéb közösségek, baráti társaságok 10-12 éves kislányai számára is kérhető (általában munkanapokon, vagy ha erre nincs lehetőség, akkor szombati napon is). Ehhez fel kell venni a kapcsolatot a legközelebbi foglalkozásvezetővel, vagy írni a központi címre (info@mfm-projekt.hu). Ennek kapcsán Ágnes lelkesen meséli, hogy van olyan helység (Dusnok), ahol a kezdetek óta tartanak foglalkozásokat szülői kezdeményezésre, és ahol a nagyobb lányok többször újra részt vettek a foglalkozáson a fiatalabb lánytestvéreikkel is. Itt nem telik el úgy év, hogy ne hívnák őket Ciklus-show-t tartani.

Ami pedig a folytatást illeti; ott, ahol a CSÉN programjuk zajlik, a család-óráikon, majd amikor jön a szerelem-szexualitás téma, ahhoz is kapcsolódnak. Ahol viszont „csak” a Ciklus-show-ra hívják őket, előfordul – de még nem gyakori – hogy pár év múlva visszahívják őket ugyanazokhoz a lányokhoz. Ekkor, utalva a Ciklus-show ismeretanyagára és élményeire, „felnőttesebb” programot mutatnak be, amelyben családtervezésről, természetes fogamzásszabályozási módszerekről is van szó.

Ennek kapcsán Ágnes kérdésemre elmeséli, hogy a 2006 óta eltelt 15 év alatt alapvetően nem változott a program, hiszen üzenetei és módszertana időtállóak. „Csak” annyi változás történt, hogy lehozták a korhatárt 10-14 évről 10-12 évre, és hangsúlyosabb lett a serdülőkori változásokkal történő foglalkozás. Ugyanakkor, mivel azt tapasztalták, hogy a gyerekeknek számtalan olyan kérdésük van a nemiséggel kapcsolatban, ami nem része a programnak – homoszexualitás, transzszexualitás –, ezért a foglalkozásvezetők sokat beszélgetnek arról, hogyan reagáljanak ezekre, hogyan kommunikálják a gyerekek felé azt, hogy mindez nem része a programnak, ugyanakkor válasz nélkül se hagyják őket.

Ehhez képest „átmeneti” jellegű nehézségnek tűnik a járvány, amelyet a 83 foglalkozásvezető közösségét egyben tartva, online szakmai megbeszélésekkel „túléltek”, és amint lehetett, a korlátozásokat betartva, azonnal elkezdtek újra élő foglalkozásokat tartani. Hiszen nem lehet akármeddig várni: az idő telik, a kislányok pedig gyorsan felnőnek. Ebben a programban az online verzió sajnos nem működik Végül, a BRM-mel kapcsolatos kérdésemre Ágnes mosolyogva így válaszol: örömmel vesz részt a munkacsoport munkájában és hálás a szülőknek, hogy rájuk bízzák lányaikat.

Forrás: BRM Média
Szerző: Antal-Ferencz Ildikó
Kép forrása: MFM-Projekt