Nagyjából mindenki tisztában van vele, milyen veszélyes ösvényre bocsátjuk gyermekünket, amikor online hozzáférésű eszközt adunk a kezébe (14 évesen? 12 évesen? 10 évesen? még korábban?), és ezzel megengedjük neki, hogy belátása és akaratereje szerint korlátozza vagy eressze szabadon tevékenységeit. Kissé olyan ez a világ, amely így létrejött, mintha A legyek ura világába, William Golding regényének szigetére küldenénk fiainkat, lányainkat osztálykirándulásra. Globális emberkísérlet zajlik most már jó ideje, s a tanár, a szülő lényegében tanácstalan – legfeljebb otthonról reménykedik, hogy viszonylag épségben tér haza gyermeke a hajmeresztő túráról.
A témának e pillanatban az is aktualitást ad, hogy február 23-án erről lesz beszélgetés az S4-ben, a Részigazság Klub eseményén.
Szülői értekezleteken sokszor szóba kerül a mobilhasználat, a gyerekek internetes hozzáférése, esetleg annak korlátozása, de mindenképpen, már-már közhelyszerűen annak veszélyei. A téma jó ideje állandó, a hozzáállás azonban az elmúlt 5-10 év során jelentősen megváltozott. Míg korábban jóformán konszenzus volt arról, hogy mindezek veszélyes dolgok, a szülőnek pedig akár konfrontálódás útján is muszáj korlátoznia ebben a gyermekét, mára egyre többször ütközhetünk abba pedagógusként, hogy jópár felnőtt avíttnak találja az aggodalmaskodásunkat, és a diák elemi jogának, a fejlődéséhez feltétlenül szükséges eszköznek az online jelenlétet.
Így hát egyre többször kényszerülünk rá tanárként, hogy már-már mentegetőzve hangsúlyozzuk: értjük a technika fontosságát, értjük, hogy a tanuláshoz is kell az eszköz, hogy szélesre tárja a világot a fiatalok előtt. Igen, világos, hogy nyelvet tanul, amikor angol nyelvű filmet néz, angol nyelvű játékot játszik. Igen, tudjuk, hogy a távoktatásban hallatlan előnyei vannak az online kapcsolatnak. Igen, természetesen fejlesztenie kell a digitális kompetenciáit.
Gyakori azonban az elfogult és naiv rövidlátás is a felnőttek körében. Legalább éjszakára vegyük el az okostelefont a kiskamasztól – könyörgünk újra meg újra a szülőknek. Hajnali kettőkor is a digitális kompetenciáját kell fejlesztenie? Mert sokszor bizony megteszi, néha még a tanár is kap üzenetet tőle ilyen furcsa időpontokban, tehát fenn van, felzaklatja az agyát, szétesetten érkezik reggel az iskolába. S a szülői válasz nem egyszer: muszáj, hogy nála legyen, ez az ébresztő órája, be van állítva fél hatra.
A kiragadott példa mutatja, mennyire megosztottak ma már a szülők ezen a területen. Két koordináta mentén négy csoportba sorolhatjuk a hozzáállásokat: képes vagyok beavatkozni vagy nem vagyok képes; akarok beavatkozni vagy nem is akarok.
A legveszélyeztetettebb diák az, akinél a felnőtt nem tud, de nem is akar beavatkozni. A legszerencsésebb, akinél értik a beavatkozás fontosságát, és meg is tudják tenni, képesek lemeccselni a konfliktust a fiukkal, lányukkal.
S azután: szeretném okosan korlátozni a fiamat, de nem megy, túljár az eszemen vagy körömszakadtáig harcol a FB-ért. Vagy fordítva: megvan a kellő befolyásom a kamasz felett, de túlzottnak tartom a károgást, elég eszes ő, hogy menedzselje a maga dolgait.
A sokat emlegetett cyber bullying, a netes bántalmazás csak egy szélsőséges esete a diszfunkconális használatnak, a jó eszköz rosszra alkalmazásának. Nem kell ilyen messzire elmennünk. Elég arra gondolni, mennyire legyek urás helyzet, ahogy a legcsekélyebb felnőtt kontroll nélkül folytatják végeláthatatlan csoport-levelezésüket a diákok. Nyelvileg is gettóba zár a jelenség, hiszen mind kevesebbet találkoznak igényesebb, cizelláltabb nyelvhasználattal. A témák is meglehetősen alantasak vagy legalábbis távol állnak a szellemi-értelmiségi igényességtől. S aki kimarad, mert ő maga többre vágyna? Az a csoportdinamikában is félresodródik, perifériára kerül, lemarad a fontos információkról is.
Mellettünk élnek a gyerekeink, diákjaink, de közben – mint Babits Gólyakalifájában – van egy párhuzamos életük, ahová nincs betekintésünk.
Mi a megoldás? Egyelőre semmi. A helyzet reménytelen és egyre súlyosabb. Talán egyetlen dolog segíthet: ha képesek vagyunk bensőséges bizalmi viszonyt kialakítani a gyermekünkkel, tanítványunkkal. Ha évek tapasztalata alapján megérti: igenis elmondhatja, mi folyik a csetszobákban, csetfolyamokban. Ha tudja, sem Júdásává nem válik így a társainak, sem az indiszkréciónktól nem kell tartania.
Ez persze a világ legbonyolultabb, legkomplexebb nevelési kihívása minden szülő és minden nevelő számára. Úgy jelen lenni az életükben, hogy ki is engedjük őket az önállóságba, hogy határt is tartsunk tőlük, s hogy eközben mégis megőrizzük a bizalmukat, hogy fenntartsuk a kommunikációnk bensőségességét, bizalmaságát. De hiába komplex és nehéz, nincs királyi út, ezen lenne muszáj haladnunk. Itt van egy nagyon konkrét, nagyon is kézzel fogható nehézség, s ez a lábunk előtt heverő, hatalmas kődarab csak egy teljes embert s teljes életet kívánó, évtizedes építkezéssel helyezhető odébb, vonszolható félre az útból. A gyerektől a felnőttig vezető útról, hogy újra és újra megérkezhessünk a szigetükre.
