-2.jpg)
Pieter Brueghel - A betlehemi népszámlálás
A festményt – aránylag kicsi, hatvanszor nyolcvan centiméteres eredeti méretéhez képest még szembetűnőbb – részletgazdagság jellemzi. Csaknem száz szereplő népesíti be a németalföldi életképet: a falu apraja-nagyja kisereglett a tipikus téglaházak közé. A jobb alsó sarokban – látható örömmel – gyerekek csúszkálnak a befagyott patak jegén. Balfelől, egy nagyobb vízfelület jégpáncélján hatalmas puttonyokat cipelő alakok közelednek – bizonyára ők is örülnek, hogy a csikorgó hideg megrövidítette az útjukat, s most nem kell a híd felé kerülniük.
Madarak szállnak a szürke téli égen. Ők is a maguk útját járják, akárcsak idelent az emberek: van, aki lécekből házat ácsol, más havat söpör vagy a távoli templomba igyekszik. A kép előterében egy – talán csak idényjellegű – kocsma vidám vendégei s egy disznóvágás jelenetei láthatók. A 16. századi Németalföldön évekig kegyetlenül hosszú, kemény telek jártak. Itt mégsem kétségbeesett embereket látunk, hanem téli örömökben tobzódókat. Ahogy mondani szokás: „a jég hátán is megélnek”.
Szédítő mozgalmasság! Itt mindenki önfeledten foglalkozik valamivel. Nem vagyok szakavatott műértő, de megcsodálom, hogy a kép mozdulatlanságában is mesterien ábrázolja a percre sem nyugvó nyüzsgést, akár egy filmkocka. Tekintetünk szinte elvész a részletekben, s a látvány még beláthatatlanabbá tágul, ha a szereplők mögé megpróbáljuk odaképzelni a történetüket. Vajon honnan jönnek, hová tartanak, kicsodák ők?
További kérdés is felmerül, ha visszapillantunk a festmény címére: A betlehemi népszámlálás. Hiszen akkor valahol látnunk kellene, amit a cím ígér. Ismerős lehet a történet: Jézus születésének idején Augustus császár elrendelte, hogy írják össze a Római Birodalom lakosságát, s ehhez mindenkinek vissza kellett térnie származási helyére. Így kelt útra József és Mária is, hogy lakóhelyükről, Názáretből eljussanak Betlehembe, ahonnét családjaik – Dávid király távoli leszármazottai – eredtek.
Sokan megfestették már, ahogyan József vezeti a szamárháton ülő, váradós Máriát. Lépésről lépésre közelebb a szülés ideje, még sincs számukra hely. Milyen kilátástalannak tűnő bizonytalanság! Egyik ajtó a másik után csukódik be előttük, míg végül helyet kapnak egy barlangistállóban – egy szegényes, szűkös hely ólmelegében –, ahol Jézus megszületik.
A szállást kereső Szent Családot úgy szokás megfesteni, hogy őket látjuk a kép középpontjában. De hol vannak ezen a festményen? Bizony, keresni kell őket. Alig észrevehetők. Ennek a képnek nemigen van „közepe”, s a fókuszpontja (milyen érdekes: a latin focus tűzhelyet jelent) ott sejthető, ahol a legmelegebb van: a bal sarki disznótor meg asztaltársaság környékén. – A Szent Család ennél sokkal jelentéktelenebb helyen vehető észre, nagy nehezen.
József arcát – mert talán ő lesz ez a szamarat vezető szereplő – nem is látjuk, ahogyan előrenéz széles karimájú kalapjában. Jobb kezével előre mutat: talán egy újabb szálláshelyben reménykedik az eddigi kudarcok után – ahol vélhetően újra elutasításra talál majd. A szamár hátán Mária ül. Bő égszínkék köpenyt visel, mely egész alakját eltakarja. Csupán az arca látszik: mintha mosolyogna! Mögötte, a szamár mellett ott az ökör is, a betlehemi istálló két elmaradhatatlan állatszereplője. Azért vannak itt, hogy beteljesítsék, amit az Úr az ószövetségi próféta, Izajás jövendölésében mond:
„Az ökör megismeri gazdáját, és a szamár urának jászlát; Izrael azonban nem ismer engem, népem nem ért meg” (Iz 1,3).
Úgy gondolom, a kép erről a meg nem értésről szól. Arról, hogy az élő Isten emberként jön el a világba, de ez a világ nem ismeri fel. Nemhogy nem akar az Ő világosságában élni, de még a maga melegéből sem ad neki. Éppen úgy, ahogyan János evangéliumának elején áll:
„A világba jött, a világban volt, általa lett a világ, mégsem ismerte föl a világ. A tulajdonába jött, de övéi nem fogadták be” (Jn 1,10-11).
Szinte biztosra vehetjük, hogy a Szent Család nem kap majd helyet abban a fogadóban, amelyre József olyan lendületesen előremutat. Száz szereplő néz itt valahová, százfelé – őrájuk egyikük sem.
Tulajdonképpen teljesen mindegy – és erre érez rá zseniálisan a művész –, hogy a kétezer évvel ezelőtti Szentföldön járunk-e, vagy a 16. századi Németalföldön, vagy abban a világban, amely itt és most körülvesz bennünket. A Karácsony titka örök. Az emberek sem igen változnak, s ahogyan Isten eljön közénk, ahogyan utat keres hozzánk, az sem változik. Úgy látszik, sosem úgy érkezik, hogy egy szempillantás alatt minden szem rászegeződjék. Nem úgy jelenik meg, ahogyan várják (várjuk?), és nem old meg egyszerre mindent, hiszen egy kiszolgáltatott, magatehetetlen újszülöttként van itt. Elvész a részletek között.
Érdekes gondolatkísérlet: ha festőművész volnék, ugyanezt a gondolatot ábrázolhatnám mai, aktuális díszletekkel. Mondjuk, bármelyik városunk főterének karácsonyi vására lenne a helyszín, vagy egy bevásárlóközpont az ünnep előtti utolsó napok egyikén. Mindenki készül, siet, keres, megszerez valamit – és közöttük észrevétlenül megjelenik, valamilyen feltűnésmentes öltözékben, a Szent Család. Senki se venné észre őket, mert mindenki a karácsonyt várja.
Brueghel képén templom is látható egy távoli sarokban. Ott is – mint mindenhol ezen a fél négyzetméteren – emberek járnak. Bizonyára istenkereső emberek, akiket még nem ért el az a felismerés, hogy az Isten Fia sokkal közelebb van az életük, a mindennapjaik tereihez, mint az a messzi templom.
Elgondolkodtat, önvizsgálatra indít ez a részlet: vajon nem épp a megszokott vallásos gyakorlataimtól nem veszem észre, hogy Isten is akar nekem valamit mondani? – Biztosan nem azt, hogy többé ne menjek templomba, inkább arra hív, hogy hallgassak többet, mert Ő a csendben tud szólni.
„Aki azt hiszi, hogy csak a templomban találkozik Istennel, az valószínűleg ott sem találkozik vele” – mondta egyszer egy bölcs ferences rendtársam. Valóban nincs két életünk: egy ünnepi, tiszta oldalunk Istennek, meg egy másik, hétköznapi életünk a többi ember között. Jézus megtestesülése óta a hívő ember számára megszűnt a szent és profán élethelyzetek határa. Onnantól kezdve, hogy Jézus egy istállóban jött a világra, világos, hogy Isten nem riad meg az életünk szennyes zugaitól sem. Éppen oda akar eljönni, ahol a leginkább rászorulunk a rendre, a tisztaságra.
Milyen jó volna, ha karácsony ünnepén nem érnénk be kevesebbel, mint az ünnep igazi mélysége! Számomra a karácsony azt jelenti, hogy a bűneim nagyon messzire szakítottak Istentől, és képes vagyok istentelenül élni, de Ő nem mond le rólam. Oda akar eljönni, ahol vagyok.
Ezért nem kell szép, illedelmes látszatokat felmutatnom Előtte, hanem bátran beengedhetem az életembe. Pilinszky írja: „Hányféle szégyen és képzelt dicsőség / hálójában evickélünk, pedig / napra kellene teregetnünk / mindazt, mi rejteni való” (Milyen felemás). A Nap, az igazi világosság: maga Jézus. Szelíd erejű hajnalfény a villódzó fényfüzérek rengetegében.
Ferences szerzetes vagyok: ahhoz a lelki családhoz tartozom, amely nyolcsszáz évvel ezelőtt Assisi Szent Ferenc hatására született a katolikus egyházban. Rendalapítónk a szó legnemesebb értelmében érzéki ember volt.
Elbűvölte a Megtestesülés misztériuma. Csodálattal töltötte el, hogy a nagy Isten emberré, kisgyermekké lett értünk. Követői, testvérei számára is a kicsiny-létet írta elő (rendünk hivatalos neve: Kisebb Testvérek Rendje).
Szent Ferenc azonban nem elégedett meg azzal, hogy elképzelje a betlehemi Születést, hanem szerette volna meg is jeleníteni. Mintegy testközelből átélni, megtapasztalni, hogy milyen lehetett, amiről az evangélium beszél. Ezért szervezte meg a világ első élő betlehemét az itáliai Greccio városában. A falu népével együtt egy apró, a betlehemihez hasonló barlangban ünnepelték az éjféli szentmisét.
Ferences közösségünk idén arra emlékezik, és annak örömét szeretnénk másokkal is megosztani, hogy ez a feledhetetlen grecciói szentmise idén kereken nyolcszáz éve történt, 1223 karácsonyán. A betlehemállítás világszerte elterjedt szokása innen veszi eredetét.
„Bízd Rá Magad” – így szól az oldal szép címe. Az ünnep küszöbén érdemes meggondolnunk, hogy Isten is ránk bízza magát. Megengedi, hogy akár észre se vegyük, s hogy nélküle folytassuk életünk lázas tevékenységeit, akár a Brueghel-kép szereplői. Mégis, az istentelen élet előbb-utóbb embertelenné is válik, s igazi boldogságra az talál, aki befogadja az Érkezőt. Ahogyan egyik énekünk mondja: „Nem ragyogó fény közt nyugoszik, bársonyos ágya nincs neki itt” – mert a szívünkben akar megszületni, ott szeretne megajándékozni az Ő igazi békéjével. Szent Pállal együtt szívből kívánom: „Isten békéje, mely meghalad minden értelmet, őrizze meg szíveteket Jézus Krisztusban” (Fil 4,7). Áldott karácsonyt!
További értékes cikkekért, programokért, tanúságtételekért iratkozz fel havi hírlevelünkre itt!
Élj a támogató lehetőségekkel, kapcsolódj be programjainkba, kurzusainkba és nyerj inspirációt további cikkeinkből!
Forrás: Bízd Rá Magad Média
Képek forrása: freepik.com
Szerző: Balázs Jeromos, ferences szerzetes
Weboldalunk olyan megoldásokat (feltétlenül szükséges, valamint statisztikát támogató sütik) használ, melyekkel a jobb szolgáltatás érdekében elemzi a weboldal forgalmát, és személyre szabottabb élményt kínál. A részleteket megtalálod az Adatkezelési tájékoztatónkban. Jó böngészést kívánunk!
Feltétlenül szükséges sütik
A weboldalon működő szolgáltatásokhoz szükséges.
Statisztikához használt sütik
Ezeket a sütiket arra használjuk, hogy információkat gyűjtsünk weboldalunk forgalmáról webhelyünk használatának elemzéséhez. Ezek a nyomkövető és teljesítménnyel kapcsolatos sütikkel összegyűjtött információk egyetlen személyt sem azonosítanak.
