A Szentháromság az Ószövetségben

A názáreti Jézus fellépése és nyilvános működése bizonyos értelemben sokként érte az első század zsidóságát. Az általa meghirdetett radikális tanítás több területen is kihúzta a szőnyeget a korabeli vallásosság tartóoszlopainak hitt meggyőződések alól: ezen területek közé tartozik többek között az istenkép kérdésköre is, melynek kapcsán – a zsidók megrökönyödésére – nemcsak önmagát, de két további személyt, egy bizonyos Atyát és a Szentlelket is isteni személyekként mutatta be.

Nem meglepő, hogy Jézusnak a monoteista zsidóság keretrendszerében nevelkedett kortársai számára mindez elsőre és másodikra is nehezen emészthető újdonságként hatott. Azonban még követői esetében is évszázadokban mérhető időre, zsinatok sorára – mint például a níceai (325) és az első konstantinápolyi zsinat (381) –, illetve a témában elmélyedő és alkotó egyházatyákra – mint például Tertullianus (~155-225), Órigenész (~184-253), Alexandriai Szent Atanáz egyháztanító (~296–373) vagy éppen a mai formában ismert szentháromságtan kidolgozásához legjelentősebben hozzájáruló negyedik századi „kappadókiai atyák” (Nagy Szent Vazul - Nazianzoszi Szent Gergely - Nüsszai Szent Gergely) – volt szükség ahhoz, hogy az Újszövetségben kinyilatkoztatásra került istenkép valamelyest letisztuljon.

Az egyháztörténelem nagyjai közül a későbbiekben még többen (pl. Aquinói Szent Tamás) hozzájárultak ahhoz, hogy mai keresztényekként már fél perc leforgása alatt pontos és szinte magától értetődőnek tűnő dogmatikai Szentháromság-definícióra találhatunk:

„Szentháromság (lat. Trinitas Sancta): az egy, élő és igaz Isten misztériuma: Atya, Fiú és Szentlélek, három személy egyetlen lényegben.”

^{(Magyar Katolikus Lexikon)}

Valóban, Isten három valóságos, egymástól különböző, de lényegében örökké egy és oszthatatlan Isteni Személy tökéletes szeretetközössége, akik közül a Fiú maga jött el hozzánk a világba, hogy minderről tanúságot tegyen.

Felmerül azonban a kérdés: valóban teljes újdonságként kell-e értékelnünk az Isten természetéről Jézus által kinyilatkoztatott igazságot, vagy figyelmes olvasókként már az Ószövetség lapjain is találhatunk a Szentháromságra utaló jeleket? Jelen írásomban ennek feltérképezésére hívom a kedves Olvasót.

„Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet”

A Szentírás monoteizmusának vegytisztasága vitán felül áll, azonban már korai ószövetségi szövegrészekben is számos olyan utalásra bukkanhatunk, amelyek az isteni egységen belül egyfajta árnyaltságot, egy bizonyos többféleséget sejtetnek (vannak ezek között olyanok, amelyek a népnyelvre történő bibliafordítás áldozatául estek, így a magyar szövegben sajnos nem érzékelhetőek).

Az elsőt ezek közül rögtön a Teremtés könyvének nyitómondatában találjuk: „Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet” (Ter 1,1). Ebben a mondatban az Istent jelölő ’Elohím’ héber szó többesszámban áll, míg a szerző a rá vonatkozó cselekvő igét egyesszámban hagyta (csak úgy, mint az ’Elohím’ szó sok más előfordulása esetében is, jelezve, hogy nem véletlen incidensről van szó). A mondat tehát tükörfordításban valahogy így szólna: „Kezdetben teremtette Istenek az eget és a földet”. A Biblia legeslegelső mondatának elsőre hibásnak tűnő szerkezete tehát a rendelkezésére álló nyelvi eszközökkel pontosan fogalmazza meg Istenről azt, amire a kinyilatkoztatás csúcsán Jézus Krisztus ráerősít: a világ teremtése egyetlen Isten műve, aki azonban bizonyos értelemben mégiscsak több, mint egy.

Isteni személyek, két isteni sziluett

Nem sokkal később ezt olvassuk: „Teremtsünk embert képmásunkra, magunkhoz hasonlóvá…” (Ter 1,26). Tekintettel arra, hogy a héber nyelvben a fejedelmi többesszám használata nem volt szokásban, illetve, hogy a pluralitás az Isten környezetében lévő angyalokra sem vonatkozhat (hiszen a korábbiak alapján egyértelmű, hogy Isten képére és hasonlatosságára teremtetett az ember, nem pedig az angyalokéra), e vers alapján is joggal feltételezhetjük, hogy az isteni egységet nem egyetlen személy alkotja.

Több isteni személy létezésére utalnak továbbá Isten szavai

• nem sokkal az első emberpár Paradicsomból való kiűzetése előtt (Ter 3,22: „Lám, az ember olyan lett, mint egy közülünk, ismer jót és rosszat…”),
• a bábeli torony megszemlélésekor (Ter 11,7: „Akkor az Úr … Így szólt: „Nézzétek, egy népet alkotnak és egy nyelvet beszélnek. ... Ezért szálljunk le és zavarjuk össze nyelvüket, hogy senki ne értse a másik nyelvét!”),
• Szodoma és Gomorra elpusztításakor (Ter 19,24 [az idegennyelvű eredeti szöveg szóhasználatát magyarosítva]: „Akkor Jahve kén­ és tűzesőt bocsátott az égből Szodomára és Gomorrára Jahvétól”)
• és Izajásnál is (Iz 6,8: „Aztán hallottam az Úr szavát, amint így szólt: „Kit küldjek el? Ki megy el nekünk?”).

Érdekesség, hogy az Ábrahám által megtapasztalt mamrei jelenés (vö. Ter 18,1-15), amely jelen téma kapcsán korunk keresztényeinek talán elsőre ugrana be – a közhiedelemmel ellentétben nem tekinthető a Szentháromság megnyilvánulásának, hiszen a Biblia egy fejezettel később világossá teszi, hogy az Istennel érkező, majd Szodoma felé továbbinduló férfiak angyalok voltak (vö. Ter 19,1).

Bizonyos ószövetségi szakaszok már egy fokkal többet árulnak el annál, minthogy Isten nem oszthatatlan, egyszemélyű létező.

Ezekben a verssorokban a Teremtő mellett egy néven nem nevezett második Isteni Személy sziluettje rajzolódik ki, például a Zsoltárok könyvében több helyütt (pl.: Zsolt 45,7-8: „A trónod, Isten, mindörökké áll. Uralmad jogara az igazság jogara. Szereted az igazságosságot, gyűlölöd a jogtalanságot, ezért kent föl Isten, a te Istened, az öröm olajával, mint senki mást társaid közül.”, vagy Zsolt 110,1: „Azt mondta az Úr az én Uramnak: „Ülj jobbomra, és minden ellenségedet lábad elé teszem zsámolyul!”), valamint a Dániel könyvének 7. fejezetében leírt éjjeli látomásban, ahol egy, az Emberfiához hasonlatos személy örök hatalmat és véget nem érő királyságot, egyszóval csakis Istennek járó rangot kap a Teremtőtől (vö. Dán 7,13-14).

Mindezen idézett szakaszokat az időszámításunk kezdete környékén élő zsidók jól ismerték, ennek fényében kevéssé meglepő, hogy a szigorú monoteizmussal párhuzamosan egy részleteiben nem kidolgozott, ám lényegét tekintve tisztán binitárius elképzelés is teret hódított a zsidóság körében már jó egy-két évszázaddal Jézus születése előtt (vö. Alan F. Segal: Two Powers in Heaven), amelyet – vélhetőleg a kereszténységtől való elhatárolódás vágyától hajtva – csak a Kr. u. második évszázadban nyilvánítottak eretnek gondolatnak.

Jézus és a Szentlélek az Ószövetségben

Az ószövetségi könyvek tartalma mindazonáltal nem korlátozódik arra, hogy személyükben egymástól különböző, ám beazonosíthatatlan isteni alakok kontúrját rajzolja meg nekünk. Az Ószövetség a Teremtő Atya (Dániel könyvében például Ősöreg) mellett számos, Jézus Krisztusra és a Szentlélekre vonatkozó utalást is tartalmaz.

Mózes könyveiben több alkalommal is olvashatunk arról, hogy Ábrahám, hozzátartozói és utódai életébe beavatkozik Valaki, akit az Írás az „Úr angyalának” nevez, noha az illető olykor nem angyalként, hanem isteni minőségben nyilatkozik meg.

Ez történik, amikor az Úr angyala ígéretet tesz Hágárnak (vö. Ter 16,10), felszólítja Ábrahámot, hogy mégse áldozza fel egyetlen fiát (vö. Ter 22,12) vagy épp, amikor megjelenik Mózesnek az égő csipkebokorban (vö. Kiv 3,1-15). Minthogy az „Úr angyala” ezekben az esetekben teljesen egyértelműen a Teremtőtől különböző, de hozzá hasonlóan isteni Személyre utal, akadnak biblikusok, akik e jeleneteket „krisztofániaként”, Jézus ószövetségi megjelenéseiként értékelik.

Vannak ugyanakkor olyan verssorok is, amelyekben minden kétséget kizáróan ráismerhetünk a Megváltóra: ezek között van, amelyik egy születendő embergyermekről ad hírt, akit Erős Istennek fognak hívni (Iz 9,5: „Mert gyermek születik, fiú adatik nekünk, s az ő vállára kerül az uralom. Így fogják hívni: Csodálatos Tanácsadó, Erős Isten, Örök Atya, Béke Fejedelme”), egy másik pedig kijelenti, hogy Istennek van fia (Péld 30,4b: „Ki határozta meg az egész föld határát? Talán tudod, hogy mi a neve, vagy mi a fiának a neve?”).

Hasonlóképpen áll a helyzet a Szentlélekkel is: már a teremtés művének leírásakor megjelenik a színen Isten Lelke, amint a vizek fölött lebeg (vö. Ter 1,2), a Számok könyvében pedig Isten kiárasztja Lelkét a vénekre (vö. Szám 11,25-29). Izajás is említi az Úr Lelkét, aki küld (vö. Iz 48,16), akit annak idején megszomorítottak Izrael fiai és aki kiáradt Mózesre (vö. Iz 63,10-11); továbbá megjelenik a Szentlélek a közismert gitáros ének által idézett fohászban is: „Ne vess el orcád elől, szent lelkedet ne vedd el tőlem!” (vö. Zsolt 51,13).

Miért keressük a Szentháromság nyomait az Ószövetségben?

Minden ember meghívása egy különleges kalandra szól: arra, hogy a három, egymással tökéletes harmóniában élő Isteni Személy közösségét szemlélje és egyre jobban megértse, egy örökkévalóságon át.

Talán csüggesztőnek tűnhet, hogy előre tudjuk: ennek az útnak még a mennyországban sem érünk majd a végére, mivel sosem érhetünk el Isten teljes megértéséig. Az út végtelensége azonban nem ok arra, hogy bele se vágjunk, hiszen így sok olyan szépséget elszalaszthatunk, amelyeket - igaz, most még csak a Biblia tükre által, homályosan – de már az első métereken, földi életünk során észrevehetnénk.

E szépségek felfedezéséhez adhatnak muníciót a jelen írásban összegyűjtött ószövetségi igeszakaszok, melyeknek a Szentháromság vasárnapján és az azt követő időszakban különös aktualitása van.

További értékes cikkekért, programokért, tanúságtételekért iratkozz fel havi hírlevelünkre itt!

Élj a cikkünk alatt található támogató lehetőségekkel, kapcsolódj be programjainkba, kurzusainkba és nyerj inspirációt további cikkeinkből!

Forrás: Bízd Rá Magad Média
Képek forrása: freepik.com
Szerző: Ménesi Kristóf