„A jó harcot megharcoltam, a pályát végigfutottam, hitemet megtartottam. Készen vár az igazság győzelmi koszorúja, amelyet azon a napon megad nekem az Úr.” (2Tim 4, 7-8)
Fizikai és ezzel együtt lelki szenvedések sokasága származik a betegség rengetegféle alakjából, valamint a természet katasztrófáiból. Hogyan egyeztethető össze mindez az Istennel, és azzal, hogy a teremtés jó? Az ember szenvedésében személyiségének lényege van érintve. Hogyan támaszkodhatom az Istenre, anélkül, hogy a szenvedés láttán jóságában és irgalmában kételkednék?
Egyik megoldás, mint majd látni fogjuk, ebben áll: a szenvedés a szeretet ára, annak számára „érthető” és beépíthető az életbe, aki szeret. Jézus saját szenvedése napjaiban sem tesz különleges kijelentéseket az emberi fájdalomról és gyötrelemről. Ő is az imádságba menekül, s meg van győződve, hogy az Atya akkor is vele van, ha mindenki elhagyta (vö. Jn 16,32). Feltámadása után egyetlen nyilatkozata van: „Nemde ezeket kellett elszenvednie a Messiásnak, hogy bemehessen dicsőségébe?” (Lk 24,26)
Jézus kiragadja a betegeket a tehetetlen várakozásból, és megtérésre segíti őket. Úgy látszik, hogy Jézus és a betegség nem tudják egymást elviselni. Ahol Jézus megjelenik, ott eltűnik a betegség.
A fájdalmat sohasem lehet megérteni. Nem is segít, ha megértjük. A szenvedés egy helyzet, amelyet csupán emberi, keresztényi, hívő gyakorlattal lehet elhordozni.
Szent Péter levele bátorít: „Ne lepődjetek meg az égő fájdalmakon, amelyek megpróbáltatásul érnek benneteket… Ehelyett inkább örüljetek, hogy részetek lehet Krisztus szenvedésében, hogy dicsősége megnyilvánulásának napján majd örülhessetek” (1Pt 4,12). Mert bár terhesnek látszik a jelen élet, mindazonáltal a Te kegyelmed azt érdemszerzővé s a Te és szentjeidnek példája a gyarlók számára tűrhetőbbé és derültebbé tette.” [3] Krisztus keresztje értelmet ad az értelmetlennek látszó életnek.[4]
Boros László gondolata:
aki szeret, érezhet fájdalmakat, lehet lelkében sebzett, vagy fizikailag fenyegetett, azonban szeret, és amennyiben szeret, magában hordja a boldogságot, amelyet semmilyen szenvedés nem képes megérinteni.[5]
A feltámadás teológiája és a keresztre feszítés teológiája elválaszthatatlan. Csak a feltámadás féligazság, az evangélium fele. Éppen úgy, ahogyan a keresztre feszítés túlzott hangsúlyozása is veszélyes és romboló hatású a feltámadásba vetett hit nélkül: Jézus most támad fel és szenved.[6]
Szent II. János Pál útmutatása:
„A betegek, az öregek és a fogyatékkal élők arra tanítanak bennünket, hogy a gyengeség teremtő erő az emberi életben, és a szenvedést el lehet fogadni az ember méltóságának elveszítése nélkül. Krisztus bölcsessége és Krisztus ereje látható azok gyengeségében, akik részt vesznek az ő szenvedéseiben.”[7]
A szent pápa minden apostoli útját a szenvedő emberek imájára és áldozatára bízta. Jézus a gyógyításhoz annyira szükséges örömhírt, Isten szerető türelmét hirdeti: Isten az, aki vár, haladékot ad, irgalmaz a bűnösnek, a gyógyulás reményét adja a betegnek. Mindig személyes hangon szól, a testi gyógyuláshoz mindig hozzáadja a lelkit, visszaadja az egész ember egzisztenciáját, képessé teszi, hogy újra szeressen… Az ember belép Krisztus megváltó működésébe.[8]
Krisztus követésében a beteg gyengesége úgy is tekinthető, mint az Egyház ereje. A szenvedés, a próbatétel olyan kincs, amely az egész egyház tulajdona.
Szenvedésünk Isten előtt nem értelmetlen, nem reménytelen, ezért szorongattatásunkban is lehetünk vidámak, énekelhetjük Isten dicséretét.
„Ezért nem vesztjük el kedvünket, mert bár a külső ember romlásnak indult bennünk, a belső napról napra megújul. A mostani pillanatnyi könnyű szenvedés ugyanis a mennyei örök dicsőségnek túláradó mértékét szerzi meg nekünk” (2Kor 4,16-17).
A szenvedést átélt emberek máshogy nézik az életet, átgondoltabban és rugalmasabban néznek szembe a kihívásokkal és döntésekkel, másképp ítélik meg embertársaikat, megértőbbek, igazságosabbak hozzájuk.
Hitelessé teszi őket, hogy a szenvedőknek segíteni tudjanak. Legtöbbször csak életük nehéz szakaszaira visszatekintve fedezik fel, hogyan alakult ki a pozitív életfelfogásuk.
XVI. Benedek üzenete:
Jézus szenvedése óta minden emberi szenvedésben jelen van Valaki, aki együtt szenved, együtt viseli a szenvedést a szenvedő emberrel; azóta minden szenvedésben jelen van a con-solatio, Isten együttszenvedő szeretetének vigasztalása, s ezáltal fölkelt a reménység csillaga.[9]
Boldog Kalkuttai Teréz anya azt mondta, hogy „az együttérzés: szánalom száraz szemekkel”. Ez esetben pozitív tartalmú, azaz nem maradunk közönyösek a szenvedés láttán. A „száraz szemek” jól mutatják, hogy nem elegendő, ha tétlenül nézzük a szenvedést, könnyeket ejtünk, és időt vesztegetünk a siránkozással, hanem egész energiánkat be kell vetnünk, hogy a szenvedő felebarát segítségére siessünk. A szenvedő igaz felebarátjává kell válnunk, melynek fontos és elengedhetetlen eszköze az együttérzés/együttszenvedés.
Krisztus azt tanítja, hogy az emberi élet legfőbb célja nem az, hogy mindenáron megmeneküljünk a szenvedéstől, hanem az, hogy szeressünk, s ha kell, akkor a szeretetért a szenvedést is vállaljuk.
A jó Isten, az isteni orvos is hasonlóképp cselekszik. Néha keményebb csapásokkal gyógyít, máskor enyhítő olajjal vigasztal. De célja mindig egy: a gyógyítás, lelkünket egészségre akarja emelni és az örök boldogságra alkalmassá tenni.
De hát hogy’ lehet a síró ember boldog? Igaz, hogy az Úr ezt a szóban levő boldogságot elsősorban a másvilágra érti. De már e földi életben is van olyan öröm és boldogság, mely nemcsak megfér a sírással, hanem ebből fakad. És ilyen minden sírás, minden fájdalom, minden veszteség, amelyet Krisztusért szívesen viselek, és amelyről tudom, hogy ezerszeres kártérítést fogok kapni. A halál után sokkal több szerettünket viszontláthatjuk, mint ahánytól a mi halálunk alkalmával kell (egy rövid időre) elszakadnunk.
„Úgy érzitek, hogy Isten kevésbé törődik veletek, szenvedés idején? Bízzatok Benne rendületlenül! Közelebb van Ő hozzátok, mint bármikor.”[10]
Isten előtt nyitva könnyeink könyve, előtte ismeretes minden betűje, pontja és vesszője. És ha jószándékkal viseljük keresztünket, a mi keresztutunkat is a megoldás és az üdvösség felé vezeti, és a legrövidebb úton!
„Ez a mi jelenlegi, pillanatnyi és könnyű szenvedésünk a mennyei dicsőségnek szerfeletti nagy, örök mértékét szerzi meg nekünk, ha nem a látható dolgokra figyelünk, hanem a láthatatlanokra.” (2Kor 4,17–18)
.jpg)
„Nem biztató tudat‑e, hogy az apostolkodó életnek olyan területe is van, ti. a szenvedés, amelyen a kicsinyek és tudatlanok, a betegek és bénák is teljesértékű, sőt vezető lelki vagy apostoli munkát végezhetnek? Nem nagy dolog‑e, hogy egy szenvedő gyermek, egy vak koldus ugyanolyan értékű apostoli munkát végezhet, mint egy híres hitszónok; hogy csodákat művelhet a lelkek világában a nélkül, hogy neki magának csak sejtelme is volna róla. A testi és lelki szenvedés hódító erejű fegyver, amellyel több lelket vezethetünk Isten szeretetére, mint amennyit a leghíresebb szónokok. Ahogy a technikának sikerült igába fognia a vízesés erejét, úgy szenvedésünket is hajtóerővé tudjuk változtatni a magunk vagy mások javára.[11]
A jó Isten nem kívánja, hogy a kereszt súlya alatt, a baj, fájdalom, kín keservében ne jajduljunk fel vagy könnyet ne ejtsünk. Csak a keserűséget és a kereszt súlyát könnyítse meg az Ő akaratában való megnyugvás.
A szenvedés nemcsak előkészít és alkalmassá tesz minket átérzett, bensőséges imára, hanem a szenvedés maga is hathatós ima, amelyet magunkért vagy másokért felajánlhatunk.
Legyen szabad egy kis matematikát idecsempésznem, mely „életvezetési/életben maradási” törvénnyé alakítható! Ez pedig egy bizonyítási módszer, a teljes indukció elve:
Legyen adott egy A állítás, amely természetes számokra vonatkozik. Azt kell igazolni, hogy az állítás minden olyan természetes számra igaz, mely nem kisebb egy kezdőértéknél. A bizonyítás három lépésból áll:
1. Igazoljuk, hogy az állítás a kezdőértékre helyes.
2. Bebizonyítjuk (indukciós lépés), hogy ha az állítás valamely n természetes számra igaz, akkor ebből következik, hogy igaz a rákövetkező (n+1) természetes számra is.
3. Levonjuk 1. és 2. lépés igaz volta alapján a következtetést, hogy az A állítás bármely, a kezdő értéknél nem kisebb természetes számra igaz.
Ez hatalmas lehetőség, hiszen egy-két lépés megfontolásával a végtelenig hatolhatunk!
A matekban kevéssé jártasoknak, egy egyszerű képpel illusztrálom:
Képzeljünk el egy hosszú-hosszú, égig érő létrát. Fontos, hogy ennek a létrának minden lépcsőfoka egyenlő távolságra van. Életünk folyamán ki-kipróbáljuk, hogy föl tudunk-e lépni az első lépcsőfokra. A gyermekek világfelfedezése is így kezdődik a játszótéri mászókán. Ha már biztosan fel tudunk lépni egy lépcsőfokot, akkor bátrabban továbbhaladhatunk. Miután minden lépcsőfok egyenlő távolságra van, ezért elméletileg és gyakorlatilag is(!) bármelyik lépcsőfokról egy lépést már meg tudunk tenni.
Ha elég kitartóak vagyunk és Isten segítségét is igénybe vesszük, akkor, a „Végtelenhez”, magához a szerető Istenhez is eljuthatunk. Talán ez emlékeztet bennünket a Jákob álmában szereplő, végtelenbe nyúló lajtorjára. Igaz, hogy ott az Isten angyalai szállnak le s föl, de erre a meredek, égbe törő útra vezet bennünket Isten, lábainkat a biztos cél fele irányítva.
Ha még mindig nem értené a Kedves Olvasó, akkor egy szépirodalmi példával is élnék: szeretettel ajánlom megfontolásra Michael Ende Momo című művéből Utcaseprő Beppo gondolatait. Ő így ad példát az állhatatosságra:
„Minden áldott reggel, jóval napkelte előtt elkerekezett a városba, egy nagy épülethez özönvíz előtti, nyikorgó kerékpárján. Ott egy udvarban várt a kollégáival együtt, amíg meg nem kapta a seprűjét és a talicskáját, és ki nem osztották neki, hogy melyik utcát kell söpörnie.
Beppo szerette ezeket a napkelte előtti órákat, amikor még aludt a város. Szívesen és alaposan végezte a munkáját. Tudta, hogy nagy szükség van erre a munkára. Amikor az utcát söpörte, lassan, de egyenletesen csinálta: minden lépésnél egy levegővétel, és minden levegővételnél egy seprűvonás. Közben, néha meg-megállt egy kicsit, és elgondolkozva nézett maga elé.
Aztán ment minden tovább: lépés – levegővétel – seprűvonás. Míg így haladt előre, maga előtt a piszkos és maga mögött a tiszta utcával, sokszor nagy gondolatok jutottak az eszébe. Azonban, ezek szavak nélküli gondolatok voltak, olyan gondolatok, amelyeket olyan nehezen lehetett megosztani valakivel, mint egy illatot, amire épphogy csak emlékszünk, vagy egy szín, amiről álmodtunk.
A munkája után, amikor Momonál üldögélt, kifejtette neki a nagy gondolatait. És mivel a kislány a rá jellemző figyelemmel hallgatta, megoldódott a nyelve, és megtalálta a megfelelő szavakat. „Tudod, Momo” – mondta ilyenkor például – „úgy van az, hogy némelykor igen hosszú utca van az ember előtt. Ilyenkor azt gondoljuk, olyan borzasztó hosszú az utca, hogy soha nem végzünk vele, bizony, ezt gondoljuk.”
Egy darabig csendben nézett maga elé, majd így folytatta:
„És akkor elkezdünk sietni. Egyre jobban sietünk. Ahányszor felnézünk, megállapítjuk, hogy egyáltalán nem lett kevesebb, ami még előttünk áll. Még jobban igyekszünk, elkezdünk félni is, a végén pedig nem bírjuk szusszal és abba kell hagynunk. És az utca még mindig ott nyújtózik előttünk. Így nem szabad ezt csinálni.” Egy kicsit elgondolkozott. Aztán tovább beszélt:
„Sosem szabad egyszerre az egész utcára gondolni, érted? Csak a következő lépésre kell gondolni, a következő levegővételre, a következő seprűvonásra. És mindig csak a következőre.”
Megint elcsendesedve gondolkozott, mielőtt hozzátette:
„Akkor örömöt szerez, ami fontos, és akkor jól csináljuk a dolgunkat. Ennek így is kell lennie.”
És egy újabb hosszú szünet után így folytatta:
„És akkor egyszer csak észrevesszük, hogy lépésenként az egész utcát megcsináltuk. Észre se vettük, hogyan, és nem fogytunk ki a szuszból.”
Bólintott, és végül így szólt:
„Ez fontos.”
[1] Jelen sorok írója is, egy igen súlyos közlekedési baleset kapcsán, lebénulva több mint egy évet töltött kórházban.
[2] Vö. Greshake, G., A szeretet ára – elmélkedés a szenvedésről, 10-36.
[3] Kempis: Krisztus követése III. könyv 18. fej.
[4] Vö. Gál, F., „Testünkben viseljük el Jézus szenvedését” (2Kor 4,10), Teológia, 3(1987) 132.
[5] Vö. Boros, L., Erlöstes Dasein, 23.
[6] Vö. Rohr, R., Jób és a szenvedés misztériuma, 172.
[7] Vö. Insegnamenti di Giovanni Paolo II., V,2 (1982). Cittá del Vaticano, 1982, 820.
[8] Vö. Dziwisz, S., Drazek, C., Hagyjatok elmenni, 20.
[9] Vö. XVI. Benedek, Spe Salvi, 37.
[10] P. Considine.tanácsa
[11] P. Mateo gondolatai
További értékes cikkekért, programokért, tanúságtételekért iratkozz fel havi hírlevelünkre itt!
Élj a támogató lehetőségekkel, kapcsolódj be programjainkba, kurzusainkba és nyerj inspirációt további cikkeinkből!
Forrás: Bízd Rá Magad Média
Képek forrása: freepik.com
Szerző: Almásy Tamás atya
Weboldalunk olyan megoldásokat (feltétlenül szükséges, valamint statisztikát támogató sütik) használ, melyekkel a jobb szolgáltatás érdekében elemzi a weboldal forgalmát, és személyre szabottabb élményt kínál. A részleteket megtalálod az Adatkezelési tájékoztatónkban. Jó böngészést kívánunk!
Feltétlenül szükséges sütik
A weboldalon működő szolgáltatásokhoz szükséges.
Statisztikához használt sütik
Ezeket a sütiket arra használjuk, hogy információkat gyűjtsünk weboldalunk forgalmáról webhelyünk használatának elemzéséhez. Ezek a nyomkövető és teljesítménnyel kapcsolatos sütikkel összegyűjtött információk egyetlen személyt sem azonosítanak.
