„Mert szerette a világot, kenyérszínbe rejtezett” – gondolatok az Oltáriszentségről

A régi magyar naptárban Krisztus mennybemenetelének főünnepénél – amely 40 nappal húsvét után következik – az „áldozócsütörtök” megnevezést találjuk.

Ez jól illeszkedik az ünnepek „praktikus” magyar elnevezéseinek sorába, amelyek az egyházi előírásokat is tartalmazzák: nagyböjt – ahol a húsvéti lelki előkészület jegyében a testi önmegtagadást is előtérbe helyezzük. Húsvét – ahol az ünnep jegyében elhagyva a böjtöt, végre egész személyünkkel, lelki és testi vonatkozásban egyaránt átéljük az örömöt és a megelégedettséget.

Végül ilyen az áldozócsütörtök, amely napon az Anyaszentegyházunknak azon fontos üzenete válik hangsúlyossá, melyben az Oltáriszentség vételére bátorít – régen áldozócsütörtököt tekintették az utolsó napnak, amelyen még az Egyház öt parancsolatából teljesíteni lehetett a következőt: „évente legalább egyszer gyónj meg, és legalább húsvéti időben áldozz.”

Amint az előző három ünnep kapcsán láttuk, az egyes elnevezések felidéznek egy-egy szabályt, de ez a skálának egy végpontja. Felszínes megközelítés lenne az ünnepeinkben teljesítendő kötelességeket látni. Hogy milyen mélységei vannak jelen az Oltáriszentségnek, azt a továbbiakban pár gondolattal szeretném érzékeltetni a Kedves Olvasóknak.

A címben idézett sorokat a Győzelemről énekeljen kezdetű ének más strófáival együtt bizonyára sokszor énekelték áldozócsütörtökön szüleink, nagyszüleink. Olyannyira megmaradt ez az ének a szívünkben a megszületése, 1938 óta, hogy a 2021-es budapesti Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus alkalmával a szervezőbizottság újfent ezt az éneket javasolta himnuszként. Nem alaptalan ez a nagyfokú kötődés, mert az emelkedett hangnem, az ünnepélyes zeneiség, a költői versszakok igen mély hittani – és személyes – valóságot közölnek az Oltáriszentség kapcsán.

„Mert szerette a világot, kenyérszínben rejtezett…” – különleges ennek a sornak a tónusa áldozócsütörtökön. Ahogy fentebb már utaltunk rá,

Krisztus mennybemenetelének főünnepét, áldozócsütörtököt a húsvét utáni negyvenedik napon ünnepeljük.

Negyven nap a nagyböjt, és ennek ellensúlya a negyvennapos húsvéti öröm; sőt még tíz nap egészen pünkösdig, hogy kifejezésre jusson: a hitben mindig több az öröm, mint a lemondás okozta sanyarúság – és ez keresendő.

A mennybemenetel az emberi kapcsolatban leírható fogalmak közül a távozás és a búcsú fogalmára emlékeztet. Ebben mindig van kisebb-nagyobb szomorúság: az elválás fájdalma, a viszontlátás bizonytalansága, az elengedés – és ez utolsóval társul mélyebb szinten, hogy az örömnek, a jónak, a kapcsolatban megélt önfeledtségnek, végül a szeretetnek miért kell megszakadnia? – pedig mintegy az örökkévalóságot éljük meg ezek által…

Tudta ezt a mi Urunk is. Sőt, valóságos emberi természetével át is érezte, midőn barátja, Lázár sírjánál elsiratta őt. Talán nem túlzás azt állítani, hogy nagycsütörtök este, amikor már „tudta mindazt ami reá vár” (Jn 18,4), az utolsó vacsorán megalapítja az Oltáriszentséget, és az azt létrehozó és gondozó papság szentségét: „…mert szerette a világot, kenyérszínben rejtezett…” Jézus tudta jól, hogy eljön az idő, amikor el kell válnia azoktól, akiket szeret – ugyanakkor

küldetésének jelentése, hogy soha többet nem lesz az elválás végleges, fájdalmas, bizonytalan és kétségbeejtő: az örök életben tökéletesen és újjáalkotva isteni módon lesz osztályrészünk az öröm, a jó, az önfeledtség és végsősoron a szeretet.

Ugyanakkor az Úr nem azt várja, hogy erőnket megfeszítve, fogunkat összeszorítva a nehézségek között saját erőnkből szenvedjük végig a földi nyomorúságok valóságát. „Mert szerette a világot, kenyérszínben rejtezett…” – ez előtt az énekben az a sor áll: „…vándorlásunk társa lett…”. Vagyis azzal együtt, hogy a mennybemenetel mozzanatában távozik, az Oltáriszentségben Jézus valóságos jelenlétével közöttünk marad.

Az Oltáriszentség Jézus valóságos testének és valóságos vérének jelenlétével. Ezzel egy forrást nyerünk, melyből merítve és táplálkozva nem kell a saját erőnkből végigküzdeni cél nélkül emberi létezésünk évtizedeit, hanem a célt szemünk előtt tartva, az isteni erővel kiegészítve saját erőnkkel járjuk életutunkat – vagy az ének szavával élve, vándorlásunkat.

Ez talán az egyik legistenibb tulajdonság Jézus földi küldetésében: aki hisz benne és az Atyában, annak (isteni) segítséget nyújt az evangélium tanúsága szerint. De megannyi vértanú, hitvalló és hívő számára szerte a földkerekségen a történelem régi és modern idejében társa és lelki erőforrása marad az Oltáriszentség. Látjuk már, hogy miért alkot az Egyház szabályokat – nem tehernek szánja, nem egy elérhetetlen mércének, hanem a másik oldalt számításba véve szelíden és határozottan bátorít.

Jézus azt mondja, hogy „aki hisz, örök élete van” (Jn 6,47), továbbá: „ha nem eszitek az Emberfia testét és isszátok vérét, nem lesz élet bennetek.” (Jn 6,53) Ez a két hely János evangéliumában egymás után egységben áll. Ezek szerint a biológiai élet és az örök élet párhuzamosan fut a földi létezésünk során.

Amikor átlépjük a halál küszöbét, a biológiai élet elenyészik és megújulásra vár, az örök élet ugyanakkor nem enyészik el: teljes valóságában kibontakozik.

Az Oltáriszentség színei a fent említett János-evangélium szakasz által jelzett élet táplálói.

Az Oltáriszentség tehát végpont és cél, egyszersmind találkozás és forrás is.

Ez az időszak az elsőáldozások ideje is. A felkészülés során nem egyszer én is megtapasztaltam azt az izgatottságot és a szeretetteljesség idejét, mely alatt a kilenc-tízéves korosztály felkészül első találkozására Jézussal az Oltáriszentségben. Öröm volt számomra azt tapasztalni ebben az időszakaszban, hogy nem féltek feltenni a kérdéseiket, melyeket első látásra mi „gyerekesnek” bélyegeznénk. A válaszok után hitük és bizalmuk gyarapodott Jézusban. Sokszor egy-egy hiteles válasz és példa egy világot nyit meg számunkra.

A gyerekek viselkedése azt gondolom, a hit terén számunkra is példa:

ne féljünk Jézus, vagy a lelki atya elé állni úgymond „gyerekes” kérdésünkkel, mert lehet, hogy a Jézushoz fűződő személyes kapcsolatunk gátja ennek feltevésében rejlik.

A gyerekek esetében egy másik meghatározó mozzanat a példa. Ha komolyan vesszük a Jézushoz, saját örök életünkhöz és az Oltáriszentségez fűződő viszonyunkat, akkor megváltozik a viselkedésünk is. Szerintem ez inkább meghatározó, és az erényeknek egy kellemes melléktermése a bűnöktől való megszabadulás. Mégis, ahogy korábban említettem, az evangéliumok tanúsága szerint az, aki Jézustól segítséget kapott, hitét kifejezte az Úr előtt.

Ha hitünk kifejeződik elsősorban az imádságban: Jézus előtt nincsenek tabu témáink, bensőséges és élő kapcsolatot ápolunk vele, már önmagában tanúságtétellel szolgálunk családunk, de környezetünk felé is.

Ebből szinte észrevétlenül következnek azok az elemek, melyek saját hitünket kondícióban tartják. Ám minél távolabb van valaki az Úrtól, annál szokatlanabb lehet számára a térdhajtás a templomban, az Oltáriszentség előtt; a térdelés gesztusa a szentmisében és a szentségimádáson; az Úrral való kapcsolat egyre gyakoribb keresése a szentmisében, szentáldozásban (vagy akár a magán-, akár a közösségi imában).

Mindez addig marad csak szokatlan, amíg az illető be nem vonódik; ebben az esetben kérdésekre számíthatunk. Ahogy korábban szó volt róla: ha ezek a kérdések nyitva maradnak, vagy rossz válaszok érkeznek rájuk, akkor a kérdező távol kerülhet az Úrtól, nem folyik élet a lelki vérkeringésében. Ekkor előfordulhat akár a gúny, a meg nem értés kifejeződése is. Ha Jézus lakozik bennünk a szentáldozás által, akkor a válasz szintén jézusi: megszólításában szelíd és határozott, tartalmában az örök javakra mutató, stílusában empatikus és türelmes, egyúttal az emlékezetünk révén tanúságtevő: én is bejártam ezt az utat, téged is meghívlak rá.

Az áldozócsütörtök emlékeztet arra, hogy az Oltáriszentséget a húsvéti idő végéig (jelen szabályok szerint legkésőbb pünkösdig) magunkhoz kell venni, tiszta, bűnöktől mentes lélekkel.

De emlékeztet minket arra is, hogy Jézus közöttünk marad, hogy földi életünkben se legyen fájdalmas az elválás, és a szeretet ne szakadjon meg. Innen nézve már nem is kötelesség, hanem vágyakozás az Úrral való találkozásra minden egyes vasárnap a szentáldozás és az ima.

A vágyaink és a szívünk legyenek mindig az Úr mellett!

További értékes cikkekért, programokért, tanúságtételekért iratkozz fel havi hírlevelünkre itt!

Élj a cikkünk alatt található támogató lehetőségekkel, kapcsolódj be programjainkba, kurzusainkba és nyerj inspirációt további cikkeinkből!

Forrás: Bízd Rá Magad Média
Képek forrása: depositphotos.com
Szerző: Fehér Zoltán atya