Fiatalként egy idősek otthonában – gondolatok az idősek világnapjára

Pályám elején, gyógytornászként, három éven át egy idősek otthonában dolgoztam. Fiatal felnőttként ez nagyon meghatározó időszak volt számomra – olyan élményekkel, amelyek közül ma is sok megmosolyogtat, és vannak, amelyek most is könnyet csalnak a szemembe. Érdekes és formáló tapasztalat fiatalként az elmúlás árnyékában dolgozni, keresztény emberként pedig különösen mélyen érintett, hogy az idős emberek életútjai mindig rejtettek valami felemelőt.

Az életemben gyakran, de idősek világnapján különösen eszembe jutnak azok az arcok és történetek, amelyekkel abban az időszakban találkoztam. Bár egy idősek otthonában nem a csodáért küzdünk nap mint nap, mégis hiszem, hogy van értelme annak, amit teszünk. És néha tényleg megtörténik a csoda: amikor valaki újra képes egy apró mozdulatra, amikor nevetés tör fel egy fájdalommal teli nap kellős közepén, vagy amikor egy-egy szívből jövő beszélgetés feloldja a magányt. Ha a fizikai határokat nem is mindig tudjuk átlépni, az empátia, a figyelem és az emberség sokszor gyógyír olyan sebekre is, amelyekre gyógyszer nincs.

Kezdetek és első tapasztalatok

Bevallom, először nem szerettem volna idősekkel foglalkozni: sokkal inkább vonzottak a gyerekek és a sportolók – ez utóbbi sok gyógytornász álma. Úgy alakult azonban, hogy a Covid-járvány első hulláma idején kerestem munkát; kórházba nem jutottam be, így a helyi idősek otthonában kezdtem el dolgozni. Mint kiderült, ennél jobb nem is történhetett volna velem. Rájöttem, hogy pályakezdőként nagyon fontos, hogy olyan munkahelyünk legyen, ahol sok pozitív visszajelzést kaphatunk. Bőven ráérünk később a mélyvízbe vetni magunkat, de a szárnypróbálgatások idején kellenek a megerősítések, hogy jó szakmát választottunk.

Fiatal gyógytornászként én minden nap ezt tapasztaltam, amikor az idősekkel foglalkoztam. „Alizkát a Jóisten küldte nekünk” – mondta az udvaron egyik néni a másiknak, amin csak mosolyogtam, de aztán magamban elismertem:

a Jóisten tudta, hogy hol lesz a legjobb helyem.

Hála és emberség a mindennapokban

Az idős emberek nagyon hálás közönség tudnak lenni, ha szeretettel és türelemmel fordulunk hozzájuk.

Hogy voltak-e olyanok, akikkel nehezebb volt megtalálni a hangot? Természetesen igen. Amikor már egy ideje dolgoztam ott, és megkérdezte tőlem valaki: „Na és milyenek az időseid?”, akkor sokszor kuncogva válaszoltam: „Vannak a kedvesek és vannak az egyéniségek”.

Ettől függetlenül még a legszúrósabb tekintetű néni sem fogott ki rajtam: azt vettem észre, hogy a gyógytorna út a testen át a lélekhez is. Ahogy a testükkel foglalkoztam, az érintések, a fájdalom enyhítése, a bizalmi légkör mindenkinél megtette a hatását. Ha voltak is falak, azok szép lassan leomlottak. Mert a gyógytorna nem csak diktálás: ott bizalmat szavazunk a másiknak, és a szó szoros értelmében a gyógytornász kezébe adjuk a fájdalmunkat, mert hiszünk abban, hogy jót tud tenni velünk. Ezt a hitet láttam felcsillanni a szemükben, amikor hozzájuk mentem.

Fájdalom, empátia és hit

Mi, gyógytornászok, pályakezdőként sokszor bizonytalanok vagyunk akkor, ha szenvedéssel találkozunk. Meddig normális, mennyi fájdalmat okozhatok én, mennyi a muszáj és mennyi a káros? Az idősekkel való munka után megtanultam együtt dolgozni a fájdalommal, mert örökös társam volt. Megtanultam nem félni tőle, hanem felmérni és kontrollálni. Fiatalként olyan szenvedéseket enyhítettem, amiket én sosem éltem át – de ekkor jöttem rá, hogy ez az empátia lényege.

Nem kell feltétlenül átélned azt, amit a másik, hogy együtt tudj érezni vele.

Ami a fájdalom mellett örökös társam volt még az idősek otthonában, az nem más volt, mint a halál. Az elmúlás olykor kiszámíthatatlan és szívszorító bárdja mindig ott függött felettünk. Nem egyszer előfordult, hogy az egyik héten még beszélgettünk és tornáztunk az egyik lakóval, majd két hét leforgása alatt megbetegedett, legyengült és elhunyt. Olyan gyorsan történt, hogy néha én sem fogtam fel. De néztem végig lassú, hónapokig tartó kálváriát is, ahol hiába tettünk meg minden tőlünk telhetőt, a véget nem lehetett elkerülni.

Nem hangoztattam az otthon lakóinak, hogy keresztény vagyok, de magamban sokszor imádkoztam értük. A haláluk után is. Nem mondom, volt, hogy mélyen megrázott egy-egy életút. Történt, hogy számomra nagyon kedves nénit vesztettem el, és amikor dokumentálnom kellett a halálát a saját fizioterápiás naplómban, elfogott a sírás. Emlékszem, hogy nem egy idős nénit csak átölelni tudtam, hogy valahogy enyhítsek a fájdalmán, és átéltem azt, hogy mind emberek vagyunk, és néha tehetetlenek… Itt a Jóisten kezébe kapaszkodtam, és próbáltam az ő szeretetét átadni számukra. Jelen lenni fizikailag, és komfortosabbá tenni életük utolsó éveit vagy napjait.

De a szomorú pillanatok mellett a mindennapok tele voltak apró, megnevettető történésekkel. Megtanultam, hogy időskorban nem ritka a gyűjtőszenvedély: a nővérek nem egyszer találták meg hat ember fogsorát egy hetedik embernél. A demencia is gyakori jelenség, volt olyan néni, aki azt hitte, nyaral az otthonban és minden évszakban megígérte, hogy majd hoz nekünk cseresznyét. Néha apró-cseprő veszekedésekbe kerültek egymással, és volt olyan bácsi, aki, amikor meglátott, mindig ugyanazt a szóviccet elmondta („Maga egyre szebb Alizka!” – és mutatott az órára).

Amit az idősektől kaptam

Többször kérdezték tőlem, hogy nem vagyok-e szomorú sokat, nem nyomasztó-e egy ilyen környezetben dolgozni?

A válaszom egyértelműen nem, és meglepődtem én is, de ki kell mondanom: az idősekkel folytatott munkám életem egyik legboldogabb időszaka volt. És hogy miért? Mert úgy voltam jelen köztük, hogy a legfontosabb szabályom ez volt:

ne máskor, hanem ma szeress! Most legyünk együtt, most nevessünk, most kell adni a kedves szavakat. Ki tudja, holnap láthatom-e újra?

És emiatt nagyon sok szeretet vett körül, illetve emberileg és szakmailag is megbecsülést éltem át.

Az ottani tapasztalataim pedig fiatalon egy megrázó felismeréshez vezettek. Ahhoz, hogy tulajdonképpen mind az elmúlás árnyékában élünk. Csak rajtunk még nem látszik. De a szeretteinkkel is hányszor veszünk össze feleslegesen? Hányan vannak, akik haragban élnek, úgy indulnak el munkába, úgy válnak el, hogy nem rendezték egymás között a dolgaikat?

Én is átértékeltem ezeket a helyzeteket. Hiszen mi a garancia arra, hogy este is viszontlátjuk egymást? Semmi. Sajnos, semmi, csak ezt mi sokszor elfelejtjük.

Fiataloknak üzenem

Arra a kérdésre, hogy bátorítanám-e a fiatalokat, akár a kamaszokat is, hogy valamilyen módon kapcsolódjanak az idősekhez – például önkéntes munkával –, a válaszom határozottan igen. Megéri. Ez egy olyan szolgálat, ahol a másik ember később sem tudja már visszaadni azt, amit érte teszel. Nem nő fel, nem gyógyul meg, nem áll újra munkába… Ezért tud a szolgálat feltétel nélküli és őszinte lenni.

Emellett egy idős ember társaságában olyasmit lehet tanulni, amit sem könyvből, sem iskolában, sem más korosztálytól nem kapunk meg.

Életbölcsességet, kitartást, humorral átszőtt élettapasztalatokat, és nem utolsó sorban azt, hogy az emberi kapcsolatokban az egyszerű figyelemnek és szeretetnek mekkora ereje van.

Zavaró lehet-e a generációs szakadék? Én inkább kiegészülésnek látom. Egy fiatal számára az elmúlás gondolata még távoli, ezért könnyebben és szabadabban tud jelen lenni az idősek között, ahogy én tapasztaltam, míg az idősek erőt és örömet merítenek a fiatalok életigenléséből. Ez kölcsönösségen alapul: adni és kapni lehet benne egyszerre. Az emberség és a szeretet nem ismer korhatárt, és ezek képesek hidat építeni két nemzedék között.

További értékes cikkekért, programokért, tanúságtételekért iratkozz fel havi hírlevelünkre itt!

Élj a cikkünk alatt található támogató lehetőségekkel, kapcsolódj be programjainkba, kurzusainkba és nyerj inspirációt további cikkeinkből!

Forrás: Bízd Rá Magad Média
Képek forrása: depositphotos.com
Szerző: Mózes Aliz