„Hídemberek” kellenek a cigányok és az egyház közé

Mosoly, derű és kitartó munka jellemzi az ózdi Győztes Bárány Közösséget, amely immár 10 éve segíti a mélyszegénységben élő családokat. Sok nehézség, olykor betegség vagy pénztelenség kíséri utunkat, de ha Isten országának építésére tesszük fel életünket, a Gondviselésre mindig számíthatunk.

A közösségről és saját életútjáról, napjaink katolikus cigánypasztorációjáról vall Berki Tamás misszióvezető. A Boldog Ceferino Intézet a Roma világnap alkalmából készítette vele az interjút.

– Hogyan vezetett életed vonala ehhez a kitartást igénylő, dicsőítéssel teli missziós munkához?

– Ózdi születésű vagyok, tizenéves koromban költöztünk Budapestre. Életem első felében semmilyen fogalmam nem volt Istenről. Voltak bennem néha vágyakozások: „Istenem! Istenem! Légy velem!” – de csak így, gondolatban igyekeztem kapcsolatba lépni Vele. Így teltek el a tinédzseréveim, aztán jött a felnőtt élet, dolgozni kezdtem.

Egyszer azt hallottam, hogy a munkatársaim szidják Istent. Mivel említették, így próbáltam összerakni, hogy ki lehet Jézus, ők meg csak néztek, hogy „Te nem tudod? Ő az Isten fia.” – Mintha villám hasított volna belém! Az Istennek van fia?!

Aztán teltek az évek, huszonéves voltam, amikor a bátyám azt mondta: ő bizony megy és megkeresi Jézust. Járta az utcákat, az aluljárókat, és egyszer újságolta, hogy talált egy helyet, ahol Jézusról beszélnek. Apánk is belelkesedett, én pedig kezdtem azon aggódni, hogy megbolondultak.

Az Új Jeruzsálem Közösségről beszéltek, amely a 8. kerületben tartott Alpha kurzust. A családom minden tagja elkezdett oda járni. Én pedig azt láttam, hogy

körülöttem mindenki kezd megváltozni, és hogy itt valami nagy dolog történik – mégis féltem tőle.

Ám egyik este iszonyatos nagy vágyakozás fogott el, és végül csak elmentem én is.

Ezután megváltozott az életem, azt éreztem, hogy hazaérkeztem.

Később megházasodtam, három gyerekünk született, két fiú és egy lány. Nagyon büszke vagyok rájuk! Istennel közösen sikerült a jó útra nevelni őket. Legidősebb fiunk a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen végez hamarosan. Civil munkám mellett – taxisofőr vagyok – hetente kétszer utazunk Ózdra, hogy hitet adjunk a fiataloknak.

Mert a hit képes reményt és jövőt adni, és ezt igyekszünk táplálni bennük.

– Hogyan növekedett meg életedben a missziós lelkület?

– Ahogy mondtam, az Új Jeruzsálem Közösség tagjai lettünk, én pedig hatalmas érdeklődéssel tanulni kezdtem Istenről. Semmi mást nem akartam, csak őt szolgálni. Elvégeztem a Szent András Evangelizációs Iskola kurzusait, a közösségvezető lettem és rendszeresen jártam le az aluljárókba gitározni, evangelizálni.

Roska Péter atyával és Teréz anya nővéreinek támogatásával cigány és nem cigány családokkal foglalkoztunk. 13-14 éven keresztül folyt ez a szolgálat a 8. kerületben. Amikor hangosan dicsőítettünk, az utcáról a plébánia udvarára tódultak emberek... Így gyarapodott a közösségünk a Tömő utcában.

Bátyámmal csatlakoztunk az akkor induló, hajléktalanokkal foglalkozó Csak Egyet Szolgálathoz, ahol több mint 9 évet szolgáltam. Mindenhol szívtam magamba a tudást, kutattam, hogyan tudom még jobban építeni Isten országát. Ez teljesen betöltötte az életemet.

Berki Tamás

Aztán újabb fordulat jött: imádkoztunk, hogy mutassa meg Isten, hol van ránk szükség? Így kaptuk az ózdi missziót. Mischinger Ferenc atya fogadott be minket, az ózdi plébánián biztosított közösségi helyiséget számunkra. A Boldog Ceferino Intézet Hit iskoláját is elvégeztük, így cigánypasztorációs lelkipásztori segítőként szervezünk és vezetünk imacsoportokat.

Ahogy említettem, hétről hétre leutaztunk Ózdra, a perifériára, ahol megszólítottuk az embereket. Egyre több és több gyerek gyűlt körénk, és a missziónk kezdett letisztulni: tudtuk, hogy a gyerekekkel kell foglalkozunk.

Megalakult a Győztes Bárány Közösség, később a Győztes Bárány Alapítvány mint szervezeti háttér.

Immár 10 éve végezzük ezt a missziót! A negyedik generációt neveljük fel, támogatjuk őket a hitben való fejlődésben, segítünk a pályaválasztásban, a szakma tanulásában. Jelenleg 73 gyerek jár a közösségünkbe, két csoportra osztva: 7-12 és 12-20 évesekre.

– Miről szól pontosan a Győztes Bárány Közösség tevékenysége? Mi a célja?

– Időbe telt, míg a teljes vízió megszületett bennem:

segíteni a fiatalokat, hogy hitben felnevelve, cigány identitásukat helyre téve, kultúránk értékeit megismerve, a társadalomnak hasznos tagjai tudjanak lenni.

– Melyek a misszió kincsei és kihívásai?

– A kincsek folyamatosan bukkannak felszínre. Olyan – zömükben – cigánygyerekekről van szó, akik közül nagyon sokan ügyesek a zenében, a sportban és jó eszűek. Nehézséget jelent, hogy Ózdon nincsen se ipar, se mezőgazdaság, kevés a munkalehetőség. Nehéz így célirányosan taníttatni a gyerekeket, mert nincs meg a motiváció.

A gyerekek családjával is foglalkozunk: azon dolgozunk, hogy a – sokszor csonka – családot is felemeljük, azért, hogy a gyerek ki tudjon emelkedni. Szakmai segítségünk van, anyagi viszont kevésbé. Egyre nehezebb támogatókat találni; az emberek sokszor szívesebben támogatnak más kontinensen élő rászorulókat. De mi lesz így a magyar peremvidékekkel?

– Milyen a misszió kapcsolata az egyházzal, a testvérekkel?

– Mischinger Ferenc ózdi plébános atyával és káplánjával, a kolumbiai Adolfo Enrique Parra Molina atyával nagyon jó a kapcsolatunk. A miséken részt veszünk, a hittanórákon pedig felkészítjük a gyerekeket a misére. A helyi katolikus iskolával tíz éve vagyunk kapcsolatban: a hittanórákon tanultakat a gyerekek tudják kamatoztatni az iskolában, és fordítva is. Nagy büszkeség tölt el, amikor a szentmisén látom, hogy a „gyerekeink” ministrálnak, felolvasnak.

– Más missziót is végzel…

– Tizenegy éve kezdtem el szervezni a Missziók Találkozóját. Egy-egy megye, település helyi katolikus missziójával veszem fel a kapcsolatot, hogy közösen tartsunk motivációs és fejlesztő programokat. Mindig „viszünk” a gyerekekkel egy csendes, átütő erejű pantomimet a megváltásról, majd hagyományos cigány ételt készítünk bográcsban.

Fontos, hogy tudjunk egymásról, tanuljunk egymástól, legyen kapcsolatunk. Úgy jövünk haza, hogy a gyerekeink lelkesek attól, hogy máshol is vannak hozzájuk hasonló srácok, és ahova megyünk, onnan is pozitív visszajelzések jönnek rólunk. Nagy motivációs erő ez a fiataloknak.

– Hogy látod a cigánypasztoráció helyzetét?

– Hála Istennek, nagyon sok a kezdeményezés az országban! A Cursillót szeretném kiemelni, ahol nagy hangsúlyt fektetünk a kapcsolatokra. Ugyanakkor Budapesten más a helyzet, mint vidéken, és a cigány közösségeken belül is eltérő a helyzet.

Egy valami közös minden misszióban: a jelenlét, az, hogy a helyi egyházi vezető, közösségvezető elérhető, megszólítható legyen. Legyen a tagok barátja!

Ha a cigányok testvérré fogadnak valakit, azt ők komolyan is gondolják.

Ha a pasztorációban ezt a baráti kapcsolatot kialakítjuk és életben tartjuk, akkor nagyon jó úton haladunk.

A cigány embernek nagyon fontos a szabadság. Ha így közelítjük meg a cigány testvéreket, akkor nagyon jól tudunk együttműködni. Habár katolikus cigány létemre sok időbe telt még nekem is, mire Ózdon elfogadtak…

– Mit tehetünk az egyház tagjaként annak érdekében, hogy növekedjenek közösségeink és cigány testvéreink is otthonra leljenek benne?

– Azt látom, hogy hiány van a „hídemberekből”, vagyis azokból, akik összekötik az egyházat a cigányokkal. Minden plébániára kellene egy-egy ilyen ember. Budapesten különösen nehéz a helyzet, mert a nagyvárosban rengeteg rossz dolgot „szívnak magukba” az emberek. Egy vidéki embert sokkal könnyebb megszólítani, mint egy nagyvárosban élőt! Budapesten még egy cigánynak is nehéz egy cigányt megszólítani – hát még a nem cigánynak…

– Hogyan lehetséges „hídembereket” képezni?

– Én magam az utam során „nevelődtem”, másokat pedig mi is igyekszünk közösségi szolgálatra tanítani. Ennek egyik legjobb eszköze a Hit Iskolája képzés volt, amit a Boldog Ceferino Intézet szervezett, és amit majd’ 200 fő végzett el! Sokan vannak, akik tudnak segíteni, látják, hogyan kell közösséget építeni.

Amennyire csak lehet, figyelek arra, hogy legyen olyan személy, akinek tovább lehet adni ezt a tudást, ezért mindig van mellettem egy fiatal, akit tanítok. Megtapasztalhatja, hogyan tartom meg a hittanórákat, hogyan építem fel az alkalmakat. Fontos, hogy ha megöregszünk, legyen, aki átveszi a stafétát. A tudást az Isten adta a javunkra, ezért meg kell osztanunk másokkal.

– A cigánypasztorációs tevékenységet országosan támogató Boldog Ceferino Intézet miben segíti még a munkádat?

– Az intézet igazgatóját, Székely János püspök atyát különleges körülmények között ismertem meg. Halálos betegen feküdtem a kórházban, és a családom bejött hozzám a kórházba elbúcsúzni. János püspök atyát kérték meg, hogy adja fel nekem a betegek kenetét. Az orvosok nem javasolták, hogy megáldoztasson, de ő csak annyit felelt: „ez nem fog ártani neki”.

Apróra összemorzsolta az Oltáriszentséget és elhelyezte a nyelvemen. Ezután nagyon gyors gyógyulásnak indultam, kikerültem a kórházból – és azóta is élek.

Az intézettel később sok programot szerveztünk közösen, egyebek mellett a Hit Iskolája képzési alkalmakat. Most a közfoglalkoztatás keretein belül kapunk tőlük nagy segítséget, így megoldható a családlátogatás és a programszervezés is Ózdon. Táborokat, és évente ötször motivációs utazást szervezünk, ez mind-mind lehetetlen lenne a Boldog Ceferino Intézet közreműködése nélkül. Imáimba szoktam foglalni őket...

– A Reménység évében milyen bibliai részt emelnél ki az olvasóknak?

– Jézus kettesével küldte el 72 tanítványát maga előtt minden városba és helységbe, ahová menni készült: „Gyógyítsátok meg ott a betegeket s hirdessétek: Közel van hozzátok az Isten országa!” És elindultak, csak annyival, ami az erszényükben volt. Ez a küldetésünk, ez a reményünk!

További értékes cikkekért, programokért, tanúságtételekért iratkozz fel havi hírlevelünkre itt!

Élj a cikkünk alatt található támogató lehetőségekkel, kapcsolódj be programjainkba, kurzusainkba és nyerj inspirációt további cikkeinkből!

Forrás: Bízd Rá Magad Média
Képek forrása: Győztes Bárány Alapítvány
Szerző: Bángi-Magyar Anna és Szabó Veronika, Boldog Ceferino Intézet