Julcsika „öröksége” az élet legnagyobb csodájának bizonyítéka

Julcsi, a Down-szindrómás, gyógyíthatatlan szívbeteg kislány megkapó, szívünkig ható története mély tanulságot hordoz mindenki számára: örökbefogadó szüleik, Saci és Tibor őszintén vallanak az alábbiakban közös, nagy „kalandjukról”, melynek legfőbb, egyben legkézenfekvőbb üzenete talán éppen az: egymás szeretetének élve, az örömöket és az emlékeket a szívünkben elraktározva nap nap után bízzuk magunkat Istenre – csak ez az, ami számít.

^{Forrás: depositphotos.com}

Julcsi csodálatos történetének kezdeténél ott állt Steinbach Éva, a Down Dada Szolgálat vezetője – így a tanúságtételek fonalát is ő veszi fel az alábbiakban. Olvassátok nyitott szívvel és szeretettel, éppen úgy, ahogyan Éva, Saci és Tibor is felidézte a kedvünkért Julcsika történetét.

Éva: Julcsiról akkor hallottam először, amikor még csak néhány hetes volt: az egyik kórházból jelezték, hogy egy vidéki csecsemőotthonból hoznak fel kardiológiai vizsgálatra egy kislányt. Akkor már több Down-baba örökbe fogadásánál segítettünk a Down Dada Szolgálattal – azért hívtak, hogy tudakozódjanak, nem ismerünk-e olyan családot, aki őt örökbe fogadná.

Akkor éppen volt a „látókörömben” egy nő, aki Down-baba örökbe fogadására várt, így jeleztem, hogy van érdeklődő. A kórház szociális munkása beszélt a kisbabát kísérő gyámmal, aki örült a lehetőségnek.

Pár óra múlva azonban jött a hideg zuhany: kiderült, hogy a kislánynak operálhatatlan, súlyos, többszörösen összetett szívfejlődési rendellenessége van, az orvosok – jó esetben – fél évet jósoltak a számára. A potenciális örökbefogadó anya így már nem merte magához venni a kislányt. Szomorú voltam, amiért így alakult, még este sem szabadultam az érzéstől, amikor egy családi esemény miatt felhívtam egyik sógornőmet, Sacit. Ők akkor már két Down-szindrómás gyereket neveltek, nevelőszülőként. Csalódott tehetetlenségem hatása alatt elmeséltem neki a délelőtt történteket.

Másnap csöngött a telefonom: Saci hívott fel azzal, hogy megbeszélték a családdal, és szeretnék hazavinni Julcsit. Azt mondta:

ha csak pár hónapot él, akkor is joga van szerető családban eltölteni a rövid kis életét.

Egy hónapig tartott, amíg sikerült a papírokat elintézni, és hazavihették Julcsit. Mindez 9 éve történt. Julcsi azóta minden jóslatra rácáfolt.

Tibor: Emlékszem a napra, amikor csengett a telefon: a nővérem hívta a feleségemet és mesélt egy kórházban hagyott újszülött Down-babáról, akinek talált örökbefogadót, de az visszalépett, miután kiderült, hogy műthetetlen szívbetegsége miatt csak hónapjai vannak a kicsinek. A baba így visszakerült egy vidéki gyerekotthonba. Addigra feleségemmel hét vér szerinti gyermekünk után két befogadott Down-gyermekünket neveltük. Elszorult a szívünk. Úgy éreztük, hogy tennünk kell valamit. Neki is jár a szeretet, az anyai ölelés, a család melege...

Tétováztunk, de egyik fiunk, aki tanúja volt a történetnek, rávágta: miért nem hozzuk el mi? Összenéztünk. Kavarogtak bennünk a gondolatok. Mi lesz, ha meghal, hogy fogadják el azt a gyermekeink? Hogy lehet ezt feldolgozni? De nem volt sok időnk gondolkodni: az élet előbbre való, mint a halál. A döntés megszületett, a hitünk reményt adott. Julcsi élt és élni akart!

^{Forrás: depositphotos.com}

A következő hetek lázas ügyintézéssel teltek. Működési engedélyt kellett kérnünk a lakásunkhoz, hozzájárulást a családba fogadáshoz. A bürokrácia malmai lassan őrölnek. Addigra napi kapcsolatban voltunk a babánk fiatal gyámjával, aki folyamatosan tájékoztatott a történtekről. Rossz híreket kaptunk, Julcsika tüdőgyulladással az intenzív osztályra került, majd visszavitték az intézetbe, ahol éppen hányós-hasmenéses influenza tombolt. Feszült napok jöttek, imádkoztunk az ismeretlen gyermekünkért. Kétség, remény és várakozás napjai következtek. De Ő nem adta fel, így elérkezett a nagy nap, és feleségem elindult autóval a kislányunkért.

Saci: Telve izgalommal készítettem be az autóba a holmit, a mi kis rugdalózónkat. Az otthonba megérkezve az orvosi szobába vezettek, ahova rövidesen meghozták Julcsikát. Szerelem volt első látásra. A pici, törékeny, mandulaszemű baba néhány másodperc után ott pihegett a vállamon. Éreztem, ahogy ellazul: talán megérezte, hogy otthonra lelt. Nem láthattam a szemét, hisz odabújt a nyakamhoz, de a vezetőnő, akinek épp hátat fordítottam, azt mondta, ilyet még nem látott: a riadt, síró baba egy pillanat alatt megnyugodott.

A papírok aláírása után visszaindultam Budapestre, de ahogy tudtam, rögtön félreálltam, és Julcsit átöltöztettem az otthoni ruhácskába. Mellettem ült a biztonsági ülésben, a menetiránynak háttal. Figyelmesen nézett rám, olykor szundikált. Mire hazaértünk, az én lányom volt. Az előszobában vártak a gyerekeim, Julcsit bevittük a nappaliba, körbevettük, és ugyanazok az érzések öntöttek el, mint mikor a kórházból hoztuk haza az újszülöttjeinket. Pár nappal később meglátogatott legidősebb lányom, akinek kisbabája volt, és megszoptatta Julcsit is. Megható volt látni, milyen gyengéd ügyességgel szopizott. Ez minden látogatásakor megismétlődött.

^{Forrás: depositphotos.com}

Tibor: Az első hetek, hónapok aggodalmak között, de boldogan teltek. Mivel ugyancsak downos Máté fiunk átesett egy nagy szívműtéten, ismertek minket a szívkórházban. Folyamatosan követték Julcsi állapotát, és 6 hónaposan újabb szívkatéteres vizsgálat következett. Ez megerősítette, hogy műthetetlen, az élettel eddigi tudásuk szerint összeegyeztethetetlen, összetett szívfejlődési rendellenessége miatt.

A legjobb szakemberek is értetlenül csóválták a fejüket: ilyen szívvel nem láttak még élő gyermeket. Aggódó kérdéseinkre tétova válaszokat kaptunk. Hetek, hónapok után már nem mondták, hogy mennyi lehet hátra, így megtanultuk elfogadni, hogy ez van.

A jövő mindig ismeretlen, de a jelen a mienk. Azóta egymás szeretetében élünk, minden nap ajándékát élvezve: gyűjtögetjük a közös élményeket.

Saci: Aztán teltek az évek. Julcsika, ha kissé lassabban is, de szépen fejlődött. Megérlelődött a vágy bennünk, hogy Julcsit fogadjuk örökbe, vegyük a nevünkre. Az sosem volt kérdés, hogy a mi gyerekünk, akár a többiek, de talán épp az élethelyzete miatt döntöttünk az örökbefogadásról.

Mivel addigra a gyermekeink többsége kiröppent a családi fészekből – önálló családot alapítottak, sorra születtek az unokáink –, így elindíthattuk a kérelmet.

A hivatalokban először kissé értetlenkedve, de kedvesen intézkedtek, és közel egyéves várakozás, többszöri személyes beszélgetés és családlátogatás után, új papírokkal ölelhettük magunkhoz Julcsit. Persze ez számára kevésbé volt fontos, mint nekünk, de nevelőszülői jogaink minket is kiszolgáltatottá tettek, szülőként viszont mindenben intézkedhetünk. Különös, megható érzés fogott el, amikor kézbe vehettük az új iratait. Megtisztelőnek éreztem, hogy a nevünkre vehettük.

Julcsi iskolában - A fotó a család tulajdona, további felhasználása nem engedélyezett!

Azóta ismét évek teltek el. Julcsika a napokban múlt kilenc éves, fejlesztő iskolába jár. Egy kedves, vidám szeretetgombóc. Az állapota, ha kissé romlik is, mindenkit meglep.

Minden napjával megmutatja nekünk az élet csodáját. Gyűjtjük tovább a közös élményeket, amit senki és semmi el nem vehet tőlünk.

Ezek fognak egykor átsegíteni a fájdalmakon és elkísérni az életünk végén a Kapuig. Hitünk szerint: az élet ÖRÖK, és a földi létünk lehetőséget teremt az ÖRÖK ÉLET ajándékára.

További értékes cikkekért, programokért, tanúságtételekért iratkozz fel havi hírlevelünkre itt!

Élj a cikkünk alatt található támogató lehetőségekkel, kapcsolódj be programjainkba, kurzusainkba és nyerj inspirációt további cikkeinkből!

Forrás: Bízd Rá Magad Média
Képek forrása: depositphotos.com; a tanúságtevő család
Szerző: Steinbach Éva