„Le is Út, fel is Út!” – Életünk nem a leépülés, hanem a kiteljesedés felé tart

Az öregedés folyamata le is Út, fel is Út. Tudatosan előbb van a le is Út, és az Út nagybetűje sem véletlen. Mindnyájan együtt korosodunk különféle fázisokban, különböző veszteségekkel és nyereségekkel. Nem tudhatjuk, hogy megérjük-e az idősödés szakaszát, mindenesetre érdemes készülnünk erre a nagybetűs Életet bevezető CÉL-egyenesre.

Lefelé, a gyengülés, a hanyatlás útján is maga az Út, Jézus visz minket, de felfedezhetjük, hogy eközben valójában felfelé, az élet teljességére vezet Utunk, aki így szól: „Én vagyok az út, az igazság és az élet. Senki sem juthat el az Atyához, csak általam” (Jn 14,6). Tehát nem mi vagyunk a főszereplők, hanem az Út vezet, az Út visz!

^{Forrás: depositphotos.com}

Életutunk arca kettős: „amikor gyönge, akkor erős”

Lehetséges, hogy ami veszteségnek látszik, valójában nyereség?

A Prédikátor könyve 12. fejezetének első versei jól szemléltetik az öregedő ember gyengülését: „Reszketni fognak a ház őrei, megállnak az őrlő lányok, mert kevesen vannak, és elhomályosulnak az ablakon kinézők. Bezárulnak az utcára nyíló ajtók, elcsendesül a malom zúgása. Még egy kis emelkedőtől is félnek az úton." (Préd 12,3-5).

Az Úr nekünk is mondja, amit Pál apostolnak: „Elég neked az én kegyelmem, mert az erő a gyöngeségben lesz teljessé.” Így mi is válaszolhatunk Pállal: „legszívesebben a gyöngeségeimmel dicsekszem, hogy Krisztus ereje lakozzék bennem. Ezért telik kedvem a Krisztusért való erőtlenségben, bántalmazásban, szükségben, üldöztetésben és szorongattatásban, mert amikor gyönge vagyok, akkor vagyok erős.” (2Kor 12,9-10)

Földi életünk többfordulós felvételi vizsga a Mennybe. Mindenki más tételt kap és különböző hosszúságú időt. Meghalt a kisbaba? Meghalt az öreg? Felvételizett, és már túlvan a vizsgán, mi pedig még útközben vagyunk. „Egy nap az Úrnál annyi, mint ezer év, és ezer év, mint egy nap” (2Pét 3,8).

Ha Isten ígéretei beteljesülésének bizalomteli várásában élünk, akkor életünk nem a leépülés, hanem a felépülés és kiteljesedés felé tart.

Életünk távlata végtelen: fokozódó rányílás az Élet Teljességére.

A természet őszülve is csodálatos. Emberi természetünk talán nem?

Az ősz minden időjárásbeli viszontagság ellenére a legszínesebb évszak. Az elmúlás pompás tud lenni összhatásában. A szürkülő háttér még jobban kihozza a színeket: a bokrok derűs sárgáját, a levelek rozsdás színét. A lombkorona ékességének elvesztése nem hirtelen történik, ahogy a lehűlés és sötétedés vagy maga az öregedés sem. Áttekinthetővé válik az erdő: a fényt nyitottabban engedi be. Teret adva rálátást enged a környező hegyekre, az összefüggésekre, a részlet mögötti egészre. Egyre jobban látszik a fától az erdő. Eddig a látványosan szép levelek eltakarták a fák nemes vonalait, változatos ágát-bogát.

^{Forrás: pexels.com}

A „korona” elvesztése betekintést enged a lényegesbe. Kiderül, hogy egy élet mögött milyen tartópillérek rejlenek. Fény derül az idősödő ember alapbeállítottságára, őszinte valóságára.

Az elmúlás könnyed és vidám is tud lenni.

A levelek ráncosan, összepöndörödve is izgalmasan szépek. Sokan táncolva, tréfálkozva teszik meg utolsó útjukat. Elengedik életben tartó biztonságukat, és egyedi változatosságban szállnak alá „temetőjükbe”. Ez leszegényedés, szelíd visszavonulás, kiüresedés, elengedés, átadás, végsősoron termékeny meghalás. Ilyen az élet elegáns és jókedvű odaadása: saját élete árán ad teret új leveleknek, avarszőnyeget képez lépteink alatt, és beleegyezik a humusz gazdagításába.

A lombkorona közösség, de az elmúlás egyéni vállalkozás, életfeladat, utolsó nagy földi kaland, soha nem látott és gyakorolt halálugrás.

Az őszi-téli erdő világosabb, áttetszőbb és jóval csendesebb. Ha hagyjuk, egyszerűsége a szemlélésbe vezet. Az öregedéssel járó érzék-tompulás, pl. nagyothallás arra hívogat, hogy többet figyeljünk befelé. Van, aki beszédképességét veszíti el. Úgy látszik, már elmondta földi élete mondanivalóját. Bölcsen át kell adnia a szót másoknak.

Az öregkor csöndje elmélyülést hozhat, és meghív lapozgatni a színes levelekhez hasonló emlékekben. A járás lassulása is segít belépni a szemlélődésbe, hiszen a felszínes rohanás addig nem engedte azt látni, ami tényleg van.

^{Forrás: depositphotos.com}

Idősödve megtudjuk, milyen belső szerveink vannak, és azok hol is helyezkednek el, így új fizikai önismeretre jutunk. Értékelni kezdjük, ha tudunk menni, látni, hallani, szagolni, tapintani, ízlelni, enni-inni, aludni, kiválasztani, emlékezni és beszélni.

Rájövünk, hogy mindez nem természetes, hanem az első pillanattól kezdve az utolsóig ajándék.

Az idősödő ember megfontoltabb a mozgásban, hisz’ egyre jobban érzi minden mozdulatát. Nem túlmozgásos többé, hanem finomabb, óvatosabb, és erre inti az ifjabb nemzedéket is.

Egy téli erdőben kívülről kevés életjel látszik, ám belülről annál inkább zajlik az élet. A borongósabb, ködösebb idő visszafogottá tesz: a kicsattanó, harsány jókedv helyett megjelenik az elmélyült, belülről jövő derű. A köd sejtelmessé, titokzatossá szövi a környezetet, nem berobbanó látványt, hanem fokozatos feltárulkozást kínálva. A hó az őszi-téli tájnak már befogadható, mivel e táj már lehűlt, lehiggadt, nem olyan forrófejű, így ráteríthető a fehér dunyha. Eltűnnek a keménységek, az élek; a sarkok lekerekednek, simák lesznek, minden letisztul.

Nagy esély az idős ember életében, hogy irgalmas legyen a kicsikhez. A hótakaróval a világosság egyre nő. A napfényben e csillogó ragyogás csak fokozódik. A föld befogadja az égből jövőt úgy, hogy nem szippantja be azonnal szomjasan, hanem szigetelésként hordozza, és csak cseppenként teszi magáévá, amikor a Nap megolvasztja.

^{Forrás: depositphotos.com}

Bölccsé nem az évek tesznek, hanem Isten Szentlelke

Van egészséges fáradtság, amely alapvetően jóleső, mert értelmes, hiszen az élet szerető odaadásával jár. Van azonban egészségtelen elfáradás is, amely kínos kifáradás és belefáradás, mert önző: meg akarta menteni életét, amely egyre jobban kicsúszik kezéből. Ez az tapasztalat elvezethet az életmentő alázatra. Isten szeretete és hívása óv meg az úton az egészségtelen kifáradás miatti megfutamodástól.

A karmelita Jeges Valéria Mirjam nővértől tanultam: „az Úrban való békés megpihenés ellensége az aggódás, mert az aggodalom megöregít, aggá, elaggottá tesz: elveszi életerőnket, a Szentlélek frissességét. A sivatagi atyák sokszor hangsúlyozzák a gondtalanságot.

Vesd az Úrra gondodat, Ő majd gondoskodik rólad! (Zsolt 55,23)

Ebben a bizalomban az értelem is nyugodt, a hamis/önző énünk lassan eltűnik, és előkerülhet igazi, mély, Isten képére teremtett, ezért Őfelé irányuló énünk.

Elégedetté válhatunk mindazzal, amink van és akik vagyunk. Örülünk, ha van, ha nincs; ha megdicsérnek, ha kritizálnak. Akkor minden elmaradhat mellettünk: saját elképzeléseink, kis vágyaink, fiatalságunk, érzékeink élessége is.

Mindez nem forgatja fel szívünket. Az öregedés veszteségei gyászmunkára is hívnak, de még sokkal inkább ’föltámadási munkára’.

Ha nem merjük vállalni a hit kalandját, szívünk hamar öregedni kezd.

A Szent bennünk él, ez az alaphelyzet: szeretve és biztonságban vagyunk, és idős korunkban is ezért tudjuk megtenni, amit kell.”

^{Forrás: pixabay.com}

Telnek-múlnak a mérhető idő, a kronosz Úrtól kapott évei, hogy beléphessünk Isten idejébe, örök jelenébe, a Kairoszba. Aki szívesen nézne rá a szokottnál mélyebben az öregedéssel járó veszteségeire és egy-ÚT-tal annak jó lehetőségeire, azt várjuk szeretettel a szeptember 15-én kezdődő 3 napos – Le is Út, fel is Út nevű – lelkigyakorlatunkra Bükkszentkeresztre, a Betlehem Házba.

Adja meg a Szentlélek, hogy korosodásunkkal egyre bölcsebbé, békésebbé, elégedettebbé és hálásabbá válhassunk!

További értékes cikkekért, programokért, tanúságtételekért iratkozz fel havi hírlevelünkre itt!

Élj a cikkünk alatt található támogató lehetőségekkel, kapcsolódj be programjainkba, kurzusainkba és nyerj inspirációt további cikkeinkből!

Forrás: Bízd Rá Magad Média
Képek forrása: depositphotos.com, pexels.com, pixabay.com
Szerző: Czopf Éva Klára nővér, Szent Ferenc Kisnővérei