Mit meséljünk a gyermekeinknek a szerelemről – és főleg hogyan?

Egy kutatás szerint a 18-25 éves fiatalok túlnyomó többsége úgy érzi, hogy nem kap elegendő információt a szüleitől a romantikus kapcsolatok érzelmi aspektusainak tekintetében. Vagyis a kamaszaink, akik sokszor szemtelenek, undokok, flegmák és a saját belső világukba gubóznak, valójában nagyon is vágynak a kapcsolódásra és arra, hogy választ kapjanak tőlünk egy csomó kérdésre a szerelemmel kapcsolatban...

A Harvard Egyetem 2017-es kutatása azt mutatja, hogy a tizenévesek és a fiatal felnőttek nincsenek felkészülve az érzelemgazdag, tartós párkapcsolatra, sőt, legtöbbjüket az a kérdés is aggasztja: lesz-e egyáltalán valaha szerelmes. Úgy tűnik azonban, hogy a szülők, a pedagógusok és más felnőttek alig, vagy egyáltalán nem nyújtanak útmutatást a fiataloknak a kapcsolataik kialakításához.

Nézzük végig, hogy a fentebb említett kutatás szerint miről is hallanának legszívesebben tőlünk, felnőttektől a kamaszok.

Hogyan válhat érettebbé egy kapcsolat?

Bár jómagam a tartós párkapcsolat kifejezést előbb használnám, mint az érett kapcsolatot, beismerem, hogy van különbség a kettő között. Tartós párkapcsolatról inkább az idő függvényében beszélünk, míg az érett párkapcsolat inkább egyfajta minőséget jelöl. Nem minden hosszú kapcsolat érett – sajnos sokszor látunk példát arra, hogy emberek évekig, akár évtizedekig együtt maradnak úgy, hogy kapcsolatuk valójában tele van játszmákkal, sebekkel, félelemmel. Az érett kapcsolat ezzel szemben nemcsak az együtt töltött idő hosszát, hanem a kapcsolat belső minőségét is mutatja.

Érett párkapcsolathoz elsősorban érett személyekre van szükség. Ez nem azt jelenti, hogy tökéletesnek kell lennünk, hanem azt, hogy tisztában vagyunk önmagunkkal. Ki vagyok én? Mit hozok magammal az eredeti családomból, az előző kapcsolataimból? Hol vannak a sérüléseim, érzékeny pontjaim?

Az érettség azt jelenti, hogy ezekkel szembe tudok nézni, nem söpröm a szőnyeg alá és nem a másiktól várom, hogy kitöltse a bennem lévő „hiányokat”.

Az érett kapcsolat egyik alapja a felelősségvállalás: vállalom a tetteimet, az érzéseimet, a vágyaimat.

Ki merem mondani, hogy mit szeretnék és mitől félek, de úgy, hogy közben nem hibáztatom a másikat. Tudok határokat húzni, de nyitott vagyok a kompromisszumra is. Az érettség azt jelenti, hogy képes vagyok egyszerre tekintettel lenni önmagamra és a másikra. Nem oldódok fel teljesen a kapcsolatban, de nem is zárkózom el akár önzés, akár félelem miatt – egyensúlyban tudom tartani a kettőt.

Biztonságban érzem magam, és biztonságot tudok nyújtani a társamnak is. Ez nem azt jelenti, hogy soha nincsenek vitáink vagy nehézségeink, hanem azt, hogy a viták után is tudjuk: a másik nem ellenség, hanem társ, és ennek talaján újra helyre tudjuk állítani a közelséget.

Érett kapcsolatban a konfliktus nem a kapcsolat végét, hanem a fejlődés lehetőségét jelenti. Ha el tudjuk mondani, mi bánt, és közben odafigyelünk arra is, amit a másik érez, az a kapcsolatot mélyíti.

Az érett kapcsolathoz bátorság is kell. Bátorság ahhoz, hogy felvállaljam önmagam, hogy kimondjam a nehéz mondatokat, hogy közel engedjem a másikat a sebezhetőségemhez. És bátorság ahhoz is, hogy néha elengedjem a saját igazságomat a kapcsolat érdekében.

Amikor a fiatalok arról beszélnek, hogy szeretnék érteni, mitől lesz egy kapcsolat érettebb, tulajdonképpen arra vágynak, hogy kapjanak támpontokat ebben a bonyolult témakörben.

Szeretnék tudni, hogyan lehet egyszerre önazonosnak maradni és közben odafigyelni a másikra. Ez az a pont, ahol szülőként sokat segíthetünk, ha merünk példákat hozni a saját életünkből: mi hogyan tanultuk meg kezelni a konfliktusokat, miben hibáztunk, hogyan kértünk bocsánatot. Nem elméleti előadásra van szükségük, hanem valódi, hiteles, a mi életünkből merített történetekre, amelyekből láthatják, hogy az érettség nem velünk születik, hanem útközben alakul ki.

Hogyan kezeljük a szakításokat?

A szakítás minden életkorban fájdalmas, de kamaszként különösen nehéz, mert sokszor ez az első igazi veszteségélmény. Egy serdülő számára a kapcsolat vége gyakran nemcsak a másik elvesztését jelenti, hanem az önbizalom, az önértékelés megingását is: „Vajon elég jó vagyok?”, „Miért nem kellek neki?”, „Lesz-e valaha más, aki szeretni fog?” Ezek a kérdések mélyen képesek megsebezni, és sokszor hosszú ideig tudjuk bántani velük magunkat.

Szülőként segíthetünk azzal, ha nem bagatellizáljuk el a fájdalmukat („ugyan, ez csak tiniszerelem volt”), hanem komolyan vesszük az érzéseiket.

Megerősíthetjük abban, hogy a szakítás nem értéktelenséget jelent, hanem egy folyamat része: tanulás önmagunkról, a másik nemről, a kapcsolódásról.

Fontos, hogy merjen sírni, csalódott lenni, és közben érezze, hogy mi mellette állunk – anélkül, hogy rögtön „gyors megoldásokat” kínálnánk.

A fiatal ilyenkor leginkább arra vágyik, hogy biztonságos térben megélhesse a veszteséget. Sokat segít, ha meghallgatjuk, ha visszakérdezünk („Mi számodra a legnehezebb ebben a helyzetben?”), és ha kifejezzük: természetes, hogy fáj az, amit átél. Ez segíthet abban, hogy ne szégyellje az érzéseit, és ne érezze magát egyedül. A gyászmunka – mert a szakítás valójában a gyász egyik formája – időt igényel, és mindenkinél másként zajlik. Van, aki hetekig szomorú, másnál hónapokig tart a felépülés, és teljesen rendben van az is, ha ez nem „lineárisan” történik.

Ugyanakkor finoman segíthetünk abban is, hogy a fiatal ne ragadjon bele teljesen a fájdalomba. Nem az a dolgunk, hogy siettessük a felejtést, hanem hogy támogassuk abban, hogyan találhat új kapaszkodókat. Egy közös program, sport, kreatív tevékenység, a baráti kapcsolatok erősítése mind segíthet abban, hogy a figyelme lassan újra kiszélesedjen.

Talán a legfontosabb, amit közvetíthetünk felé, az, hogy

a szakítás nem kudarc, hanem egy történet lezárása. A kapcsolatok részei az életünknek, de nem határozzák meg végérvényesen az értékünket.

Ha ezt a szemléletet már kamaszkorban elsajátítja valaki, akkor a későbbi veszteségeket is könnyebben fogja feldolgozni, és nem önmaga ellen fordítja a fájdalmát. Ez a fajta belső tartás az, ami hosszú távon érettebbé teszi – nemcsak a kapcsolatait, hanem saját, önmagához való viszonyát is.

A kamaszkor feladata a kísérletezés: adjunk a fiatalnak hitet abban, hogy lesz még szerelmes, hogy fog olyan társat találni, akivel nagyon jó lesz megélni a közelséget. Itt is jó, ha képesek vagyunk elmesélni saját korábbi szerelmi fájdalmainkat és azt, hogyan küzdöttünk meg vele.

Hogyan kerüljük el, hogy egy kapcsolatban bántalmazzanak?

Ez a téma különösen érzékeny, mert sok fiatal nincs tisztában azzal, mi számít bántalmazásnak.

Nemcsak a fizikai erőszak számít bántalmazásnak, hanem a lelki manipuláció, a megalázás, a kontroll, a folyamatos féltékenység is ide tartozik.

A kutatás szerint a fiatalok több mint egyharmada vágyik arra, hogy erről beszélgessenek vele a szülei.

Szülőként sokat tehetünk, ha segítünk megkülönböztetni a „normális” kapcsolati nehézségeket azoktól a jelektől, amelyek már bántalmazásra utalnak. Fontos, hogy a gyerek tudja: a féltékenység nem a szeretet bizonyítéka, a folyamatos kritizálás nem „építő szándék”, a bezárkózás és a másik barátaitól való elszigetelés pedig nem törődés, hanem kontroll. Ezeket a jeleket akkor tudja felismerni, ha korábban már hallott erről, őszintén tudott beszélgetni erről valakivel.

Legalább ilyen fontos, hogy megtanulja: joga van a határaihoz. Joga van nemet mondani, joga van a tiszteletteljes bánásmódhoz, és joga van kilépni egy kapcsolatból, ha abban rosszul érzi magát – akkor is, ha a másik „nagyon szereti”, azaz birtokolni akarja. A határok kijelölése nem önzés, hanem önvédelem, amelyre minden embernek szüksége van.

Ha szülőként erről nyíltan beszélünk, és példákat is hozunk, azzal nem félelmet keltünk, hanem erőt adunk. A fiatal így tudhatja, nincs egyedül, ha rossz élménye van, beszélhet róla, és lesz, aki meghallgatja és támogatja. Ebben segítenek a közeli barátok is, kell néhány külső szem, akinek bepillantást engedünk a kapcsolatunkba, így tükröt tud tartani, hogy ami történik, az esetleg nincs rendben. Az a tudás lehet a legjobb megelőzés a bántalmazó kapcsolatok ellen, hogy nem vagyok egyedül.

Hogyan kell kezdeményezni egy kapcsolatot?

Ez a téma elsőre könnyedebbnek tűnhet, de valójában rengeteg szorongást hordoz mindannyiunk számára. Hogyan kell megszólítani valakit, aki tetszik? Mit mondjak, hogy ne tűnjek kínosnak? Mi van, ha visszautasít?

A kamaszok sokszor úgy érzik, hogy a kezdeményezéshez valami különleges bátorság vagy trükk kell, esetleg sok pénzzel vagy különleges szépséggel kell rendelkezni, pedig valójában a legegyszerűbb dolgok működnek a legjobban: figyelem, érdeklődés, őszinteség.

Szülőként segíthetünk azzal, ha elmondjuk, hogy a kezdeményezés nem feltétlenül nagy gesztusokat jelent, sokkal inkább apró lépéseket.

Egy mosoly, egy közös program felajánlása, egy őszinte dicséret mind lehet kapcsolatindító.

Megnyugtató lehet számukra, ha hallják: nem kell tökéletesen viselkedni, a természetesség és az őszinteség sokkal vonzóbb, mint a betanult mondatok.

Érdemes arról is beszélni, hogy a visszautasítás nem kudarc. Nem azt jelenti, hogy velük van a baj, hanem csupán azt, hogy a másik nem ugyanott tart, vagy nem ugyanazt keresi. A kezdeményezés egyik legfontosabb része tehát annak elfogadása, hogy a másiknak joga van nemet mondani – és ez nem csökkenti az értéküket.

Ha a fiatalok ezt a szemléletet viszik magukkal, akkor sokkal bátrabban próbálnak kapcsolódni, mert tudják: a kezdeményezés nem arról szól, hogy „sikerül vagy nem sikerül”, hanem arról, hogy esélyt adnak maguknak a kapcsolódásra. Ez a belső biztonság később a tartós kapcsolataikban is erőforrás lesz.

Kész válaszok helyett saját történetek

Amikor a fiatalok tehát azt mondják: „bárcsak többet beszélgettek volna velem a szüleim”, valójában nem kész válaszokat várnak, hanem kapcsolódást.

Meghallgatást, figyelmet, hiteles történeteket, amiknek a kínos, éretlen részleteibe is bepillantást engedünk.

Nem baj, ha mi sem tudunk mindent tökéletesen megfogalmazni – a lényeg, hogy jelen legyünk, és merjünk beszélgetni. Mert ezekből a párbeszédekből születik meg az a belső biztonság, amely érettebbé teszi majd a kapcsolataikat, és így az életüket.

További értékes cikkekért, programokért, tanúságtételekért iratkozz fel havi hírlevelünkre itt!

Élj a cikkünk alatt található támogató lehetőségekkel, kapcsolódj be programjainkba, kurzusainkba és nyerj inspirációt további cikkeinkből!

Forrás: Bízd Rá Magad Média
Képek forrása: freepik.com
Szerző: Kigyóssy-Bózsó Andrea, lelkigondozó, pár- és családterapeuta