Saját tapasztalatunk is igazolja, hogy egészen más – néha úgy érezzük, valójában nehezebb – ma nagyszülővé válni, mint néhány generációval korábban. Nyilván mások az életkörülmények is, hiszen gyakran országhatárok, sőt földrészek választják el a felnőtt gyermekek családját a nagyszülőktől. Persze örülünk, ha megközelíthető távolságban, akár egy városban is lakunk az unokákkal, ám általában ez sem jelent könnyű kapcsolattartást. Jellemzően aktív korúak még a nagyszülők, így nehezen kapcsolódnak be a kisgyermekes családoknak oly sokat jelentő napi rutinba. Ha mégis sikerül, nem könnyű lecke az egymáshoz csiszolódás sem. Biztosan nem ugyanúgy oldják meg a nevelési problémákat, mint azt mi tettük annak idején, vagy akár, ahogy mi jónak tartanánk.
Tanulni kell azt az oldott bizalmat, hogy felnőtt gyermekeink, menyeink, vejeink ügyesek, talpraesettek, sőt tudnak tanulni a hibáikból is – csakúgy, mint mi annak idején. Ezzel együtt rendkívül sokat jelent, ha megmarad a rendszeres „beszélgetős-tanácsadós-tapasztalatátadós” kapcsolat.
Senki sem szereti azonban azt a tanácsadót, akinek jelenléte azzal fenyeget, hogy ha nem fogadod meg a tanácsát, megsértődik, vagy akár szép lassan át is veszi a „cég” irányítását…
A nagyszülői szerep rendkívül sokoldalú lehetőség: kicsit szülő, kicsit tanár, kicsit a legjobb barát lehet egyszerre – de vigyázni kell, hogy soha ne váljék a szülő versenytársává.
„A nagyszülők, akárcsak a hősök, éppoly szükségesek a gyermek növekedéséhez, mint a vitaminok”
– írja J. Allston baptista lelkigondozó. És ez valóban így van.
Fontos minta lesz számukra a nagyszülők saját szüleikkel való viszonya a saját édesanyjukhoz, apjukhoz fűződő kapcsolatuk tekintetében.
„Mindenkinek járna egy nagymama, különösen akkor, ha nincs a családban tévé… mert ők az egyedüli felnőttek, akiknek van idejük”
– idézi egyik könyvében Rob Parsons egy kilencéves kislány gondolatát.
És éppen ez az, ami a hétköznapi hajrázásból legtöbbször időhiány miatt sajnos éppen csak aznap, meg másnap, meg tegnap kimaradt. És mivel ez annyira különleges csemegének számít, talán elkényeztetésnek is tűnik…
A nagyszülői kérdéskörben ez egy igen érzékeny téma. Sokszor halljuk – félig-meddig viccelődve –, hogy a nagyszülők már csak kényeztetnek, a nevelés a szülők dolga. Nos, jobb lenne ezzel nem tréfálni, különösen akkor, amikor sok gyermek szenved a minden erőfeszítéstől megóvó helikopter-szülőségtől.
Mi is a kényeztetés tulajdonképpen? Ezt először saját magunkban kell tisztáznunk!
Nagy hiba, amikor elkezdünk félni attól, hogy mi lesz, ha nem teljesítjük a gyermek kívánságait?
Nem fogja érezni, hogy szeretjük őt – és a vita, az elégedetlenség ráadásul elrontja a hangulatot is. Mi lesz akkor??!!
Hogy mi lesz? Pontosan kiszámítható. Elkényeztetett, „önző, gyenge, kapzsi felnőtt” – fogalmazott Joseph Epstein amerikai tudós. Ezt pedig nyilván senki nem akarja.
A kényeztetés tipikus következményei ugyanis a gátlástalan uralomvágy, a magányosság, az infantilis, önmaga körül keringő, hiú, sértődékeny, sőt mimóza személyiség. Gyakori a túlzott versengési vágy, vagy a teljes motivációhiány is. Végsősoron nem lesz képes mások igényeit figyelembe venni, sőt legtöbbször nem is érzékeli azokat. És miután nem lesz még egy olyan kapcsolata, amelyben mindezt megkapja, mindig elégedetlen, önmagával eltelt, mégis állandóan szeretetre éhes ember válhat belőle. Olyan, akit nem tanítottak meg szembesülni a valósággal, fogalma sincs a kapcsolatok, a dolgok természetéről, áráról, értékéről.
Talán nincs olyan szülő, aki szándékosan el szeretné kényeztetni gyermekét, hozzátéve, hogy az elkényeztetett gyermeket fegyelmezni is nagyon nehéz, sőt egy idő után szinte lehetetlen. Mert neki jár a csoki, a kisautó, a szülők azonnali rendelkezésre állása, az erőfeszítés nélküli elismerés, a teljes körű kiszolgálás, a zsebpénz, a kiváltságok, a tiszteletlenséghez való jog, a legutolsó divat szerinti cucc, a Porsche érettségire. Majd felnőttesen fogalmazza mindezt: jogom van hozzá.
Legtöbbször ott történik meg az első csúsztatás, amikor a szülő/nagyszülő saját magával elhiteti, hogy arra a bizonyos dologra a gyermeknek valóban szüksége van. (Vagy legalábbis legyen jobb neki, mint nekem volt.) Pedig biztosan nincs szüksége kétévesen Nike melegítőre, háromévesen dubai nyaralásra, ötévesen okostelefonra, hatévesen saját TV-re és tizenöt évesen light cigarettára sem. – Ezek kivétel nélkül beléjük beszélt felnőtt igények és legfőképpen nem járandóságok, azontúl pedig a boldog sikeres életnek sem kellékei!
Az egyszerű – és jókedvű – mértékletesség megtanítása nem könnyű és nem egyszemélyes feladat, tehát nagyszerű, ha ebben a nagyszülők a szülőknek inkább társai.
Ez egyben nagy ajándék is a felnövő gyermek számára. Hiszen így tanul meg a kis dolgoknak is örülni, a nehézségben jó kedvvel helytállni, a másik ember kedvét keresni, sőt áldozatkészen az ő javát szolgálni.
A fenti jellemvonások kiművelése céltudatos nevelést jelent, nem pedig reménykedést, hogy majd csak megkomolyodik és belátja, hogy nem minden történik úgy, ahogyan ő elképzelte. Ha éveken át elkényeztettük, nem látja be, mert nem lát túl saját magán! Jóllehet az egész minket körülvevő fogyasztói társadalom kényeztetésre, és nem alapvető igényekre ösztönöz.
Hiánypótló lenne korunk fiatalság-kultuszt hangsúlyozó világában még az is, ha természetes közelségben élhetnének gyermekeink idősödő családtagokkal is.
Ennek kiváló lehetőségét nyújtotta a hajdani nagycsalád, de ma is jelentős előny lenne a nagyszülőkkel eltöltött akár alkalmi együttlét is. Így fokozatosan, saját tapasztalatot szerezhetnek az élet természetes nehézségeiről, az öregedés próbáiról, a kikerülhetetlen testi gyengülésről, arról, hogy így kerek az élet, és arról is, hogy hogyan lehet mindehhez szeretettel, együttérzéssel és segítőkészséggel kapcsolódni.
Bármennyire is megváltozott a világ, ma is szükségünk van egymásra! A szülőknek a nagyszülőkre, nekik a felnőtt gyermekeikre, az unokáknak a nagyikra, és nekik is az unokára.
A generációk új szövetsége megsokszorozhatja az erőinket, sőt az örömünket is! Itt az idő, keressük és találjuk meg egymást! Ahogy lehet. Egy közös kirándulásban, egy vidám játékban, egy jóízű beszélgetésben, egy hűsítő fagyiban, vagy egy „ottalvós” este bensőséges közös imájában.
„A nemzedékek szövetsége elengedhetetlen. A társadalom, ahol az idősek nem beszélgetnek a fiatalokkal, a fiatalok nem beszélgetnek az idősekkel, a felnőttek nem beszélgetnek sem az idősekkel, sem a fiatalokkal, az egy meddő, jövő nélküli társadalom, amely nem előre tekint, hanem önmagát nézi.”
„Ha a fiatalok hálával megnyílnak mindazért, amit kaptak, az öregek pedig kezdeményeznek és előrelendítik jövőjüket, semmi nem állíthatja meg Isten áldásának virágzását a népek között. (Ferenc pápa)
Így legyen. Tegyünk érte!
További értékes cikkekért, programokért, tanúságtételekért iratkozz fel havi hírlevelünkre itt!
Élj a cikkünk alatt található támogató lehetőségekkel, kapcsolódj be programjainkba, kurzusainkba és nyerj inspirációt további cikkeinkből!
Forrás: Bízd Rá Magad Média
Képek forrása: freepik.com
Szerző: Uzsalyné Pécsi Rita PhD, főiskolai tanár, neveléskutató
Weboldalunk olyan megoldásokat (feltétlenül szükséges, valamint statisztikát támogató sütik) használ, melyekkel a jobb szolgáltatás érdekében elemzi a weboldal forgalmát, és személyre szabottabb élményt kínál. A részleteket megtalálod az Adatkezelési tájékoztatónkban. Jó böngészést kívánunk!
Feltétlenül szükséges sütik
A weboldalon működő szolgáltatásokhoz szükséges.
Statisztikához használt sütik
Ezeket a sütiket arra használjuk, hogy információkat gyűjtsünk weboldalunk forgalmáról webhelyünk használatának elemzéséhez. Ezek a nyomkövető és teljesítménnyel kapcsolatos sütikkel összegyűjtött információk egyetlen személyt sem azonosítanak.
