Tanár vagyok, neveléskutató, előadó, karnagy, anya és nagymama. Most is. De egyik terepen sem lehet ugyanaz a stratégia, mint korábban. Nem csak azért, mert nem tanítunk személyesen, vagy mert az éneklés veszélyessé nyilváníttatott, mert nincsenek előadások, a gyerekeinkkel, unokáinkkal lehetőleg kerülni kell a találkozást, és félni lehet az öleléstől. Sokféleképpen vagyunk bezárva, a családok össze vannak zárva, időseink ki vannak zárva, gyerekeinket a lecke, majd az unalom az online világhoz láncolja.
Reméltük, hogy kibírjuk néhány hétig. Ennek egy éve már, és nem látjuk a végét.
Közhellyé vált, hogy semmi nem lesz olyan, mint azelőtt, mégis ragaszkodunk mindahhoz, ami azelőtt működött. „A stratégák mindig hajlamosak hadseregüket az előző háborúra felkészíteni, kiváltképp, ha abban győztek” – mondja Jared Diamond. Csakhogy ez annyira veszélyes, mint a sünnek az ükapjától tanult védekezése az országúton. Lehet, hogy a szúrósra gömbölyödés bevált a róka ellen, de a kamion ettől nem ijed meg.
Új haditervre van szükség. Újra kell gondolnunk az értékeinket, rövid és középtávú céljainkat úgy, hogy nehogy éppen a hosszú távú célok csússzanak ki a kezünkből.
Gondolkodjunk! Lehet, hogy csak ez tudott minket megállítani a lejtőn? Mi az értelme ennek? Hol rejti a kutat ez a sivatag?
A csatatér üszkös földjében hol van a kincs, amiért „örömünkben eladhatjuk” eddigi praktikáinkat?
Valljuk be, az, ahogyan éltünk, tarthatatlan volt. Keseregtünk az életidegen, lélekölő iskola miatt. Hiányoltuk a valós tapasztalatokat, a természetközeliséget, az egyszerű életbátorságot, a praktikus és az érzelmi intelligenciát, a játékot, a mozgást, a meghitt kapcsolatokat. Hajszoltak voltunk mind: a gyerekek, a tanáraik fölösleges megterhelések alatt roskadoztak. A diákok mellől elszívta a pedagógusokat a mérhetetlen mennyiségű adminisztráció, és a felpörgetett életmód a szülőket, a barátokat is elvonta tőlük.
Ezzel szemben megjelent a giga, a wellness a köbön elérhetetlen ideálja. Csak külföldön jó a nyaralás, kád helyett jakuzzi kell, és járástanító applikáció a félévesnek.
Mindenható szabadságvágyunkkal pedig megkérdőjeleztünk mindent, mintha a teremtés, az élet a mi kezünkben lenne.
Megválaszthatjuk a nemünket, dönthetünk a magzatunk életéről, bármilyen társulást családnak nevezhetünk, és így tovább.
És ugyanígy iskolai szinten. A hét minden napján más „hajcsárhoz” járattuk gyermekünket a „mindent eldöntő” felvételik előkészítőire, miközben egy-két tanfolyamot is bepréseltünk a napjaiba. Így persze amortizálódtak a családi kapcsolatok, és sajnos sokuk idegrendszere is. Egyre gyakoribb a szülői panasz: tehetetlenek vagyunk, a gyermekünket „beszippantotta” a gép. Mindezt bizony már hadüzenetnek is tekinthettük volna.
Újratervezés! Hosszú távon is élhető, egymás életét – és nem csupán az egyéni érvényesülést – szolgáló célokra és megoldásokra van szükség.
Most másféle készségeket kell előtérbe helyezni, mint eddig. Éppen az eddig mellőzötteket. A nehézkes oktatási rendszer változása is elkerülhetetlen lesz. A család viszont jó hadvezér lehet, mert rugalmasabb, mint az intézmény. A háború a megtisztulás, a felszabadulás ígéretét hordozza. Ám aki csatába megy, annak a veszteséggel is számolnia kell.
Van, amit el kell most engedni. Például a „mindenáron bejuttatni a gyereket az elitképzésbe” feszültségét, ami sok családot a közelmúltban valóságos letargiába taszított.
Nem olcsó vigasznak szánom, hiszen iskolát alapítottam, vezettem és fejlesztek ma is, de az élet és a kutatások bizonyítják: a belénk oltott tehetség (Isten-arc) kibontakozásának feltétele nem ez. Az összevont tanyasi iskolában, a bányásztelepi körzetes intézményben és sok „futottak még” helyen is nevelkedtek kiváló tudósok, szakemberek – de legfőképpen Emberek. „Nagyon buta gyerek lehettem. Az iskolában csak magoltam. A könyveket gyűlöltem. Senki sem tanított arra, hogyan éljek. Senki sem mutatta meg, milyen csodálatos dolog tanulni, megérteni a körülöttünk lévő világot, alkotni valamit... A kudarcok elvették a kedvemet a tanulástól. Kimaradtam az iskolából. Házitanítót fogadtak mellém, hogy legalább legyen valamilyen bizonyítványom” – írja Szent-Györgyi Albert.
Michael Jordant kitették a kosárcsapatból, Edisont képezhetetlennek tartották, Fekete István megbukott természetrajzból, Newton átlagos diák volt, Chaplin utcagyerek, Munkácsy pedig asztalosinas lett, mert „tanulni nemigen szeretett”.
A jó szellemiség, a megfelelő légkör és a mesterek sokat tehetnek, a gyerekeknek tanulniuk is kell, de a legfontosabb, hogy mi, szülők tisztázzuk, mi az igazán lényeges.
A kutatások szerint a XXI. század vezető készségei: az együttműködés, a kitartás, a fantázia és a rugalmasság.
Ezek pedig az érzelmi intelligencia most is fejleszthető területei. De nem magyarázattal, nem online tesztekkel, hanem élmény, tapasztalat és érzelmi azonosulás útján. Mese, beszélgetés, játék, sütés-főzés, hímzés, kerékpározás, kirándulás; a természet titkainak felfedezése, majd az interneten közös kutakodás a bogarakról, fákról, madarakról; festés – a kerítés festése is –, zene, egyszerű tánclépések tanulása, gyurmázás, kertészkedés, favágás, faragás, rendrakás, levél-, napló-, vers-, mese- és receptírás. Felmérhetetlen lehetőség van ezekben az egyszerű tevékenységekben, mert kiválóan fejlesztik a stresszel való megküzdés három alappillérét, melyek a következők: elköteleződés (szenvedélyesen művelni valamit); kontrollérzés (a „meg tudom csinálni” érzése); szembenézés (kihívásnak és nem bajnak megélni a helyzetet).
Adjunk hálát a lehetőségért, hogy együtt van a család, még ha nehezített terepen is. Végre talán az apák is közelebb kerülhetnek a gyermekeikhez!
Keressük jobban a csendet, hogy együtt legyünk Istennel! Találjuk meg – a szabályokat betartva – azokat a barátainkat, akiket semmiképpen nem akarunk elengedni, és bátran engedjük el a szociális média felületes kapcsolatait! Háborús helyzetben biztosan nem a kitűnő bizonyítvány a cél. Az egyszerűbb, de hosszú távon is érvényes célokért érdemes küzdeni.
Kevesebbet, jól.
Valójában szellemi harcban állunk. „Mert a mi harcunk nem test és vér ellen folyik (…) Éppen ezért vegyétek fel az Isten fegyverzetét, hogy ellenállhassatok (…), és mindent leküzdve megállhassatok” (Ef 6,12–13).
Ezt a harcot tehát csak vele együtt lehet megnyerni. Rajta hát! A sír üres, nincs mitől félni!
Klaus Hemmerle írja: „Bárcsak húsvéti szemmel látnánk mindent, hogy képesek legyünk észrevenni a halál mélyén az életet, a megosztottság mélyén az egységet, az emberben az Istent, az Istenben az embert, magamban Téged – és mindenen túl a húsvét teljes erejét.”
Bárcsak így látnánk ebben a háborús helyzetben is!
További értékes cikkekért, programokért, tanúságtételekért iratkozz fel havi hírlevelünkre itt!
Élj a cikkünk alatt található támogató lehetőségekkel, kapcsolódj be programjainkba, kurzusainkba és nyerj inspirációt további cikkeinkből!
Forrás: https://www.magyarkurir.hu/hirek/pecsi-rita-lopakodo-haboru
Képek forrása: Pexels/Magyar Kurír
Szerző: Uzsalyné Pécsi Rita
Weboldalunk olyan megoldásokat (feltétlenül szükséges, valamint statisztikát támogató sütik) használ, melyekkel a jobb szolgáltatás érdekében elemzi a weboldal forgalmát, és személyre szabottabb élményt kínál. A részleteket megtalálod az Adatkezelési tájékoztatónkban. Jó böngészést kívánunk!
Feltétlenül szükséges sütik
A weboldalon működő szolgáltatásokhoz szükséges.
Statisztikához használt sütik
Ezeket a sütiket arra használjuk, hogy információkat gyűjtsünk weboldalunk forgalmáról webhelyünk használatának elemzéséhez. Ezek a nyomkövető és teljesítménnyel kapcsolatos sütikkel összegyűjtött információk egyetlen személyt sem azonosítanak.
