„Van egy ismeretlen pap, aki mindig imádkozik értem”

Milyen kevésen múlik az élet – ezen gondolat köré fűzte tanúságtételét Böginé Barna Veronika hitoktató azon az országos életvédő szakmai napon, melyet november végén rendeztek meg a szegedi Katolikus Házban. A tanúságtétel – a hitoktató életének igazán bensőséges és személyes története – számos ponton kapcsolódik nem csupán a megfogant élet védelméhez, de Jézus születéséhez, a karácsonyhoz is.

^{Forrás: freepik.com}

Böginé Barna Veronika beszédében azokról emlékezett meg, akiknek – ahogy fogalmazott – a Jóisten után az életét köszönheti. Mert nagyon kevésen múlott...

Gyermekkorát a Kalocsához közeli Dunaszentbenedeken töltötte; vallásos családban, nagy szegénységben, mégis szeretetben nevelkedett három testvérével. „Az iskolában sokan voltak jobb módúak, és akadtak, akik kirekesztettek minket, szegényebbeket” – idézte fel.

Az osztályterem a kántorlakás mellett volt, így a szünetekben a templomkert volt a gyerekek „játszótere”. Mint elmondta, pontosan emlékszik arra a helyre a templom oldalában, ahol megszületett benne a vágy: ha felnő, tanyasi tanító lesz, aki a tanítás mellett egy bögre meleg tejet és néhány falat kenyeret ad mindenkinek.

A család anyagi helyzete miatt nem is gondolhatott arra, hogy gimnáziumba menjen. Győrben végzett dísznövénytermesztő és kertépítő szakon, majd a kalocsai kertészetben dolgozott, és munka mellett leérettségizett. Később szakoktatóként visszakerült Győrbe, ebben az időszakban ismerkedett meg a pannonhalmi fiatalemberrel, Bögi Istvánnal, akivel házasságot kötöttek. Ma két gyermekük és hét unokájuk van.

Veronika bármerre is dolgozott, mindig azt érezte: nem ez az ő útja. „Amikor elindult Baján a hároméves hitoktatóképzés, én tudtam, hogy ott a helyem. Miután elvégeztem, a szegedi Hittudományi Főiskolán folytattam” – emlékezett vissza.

^{Forrás: freepik.com}

1987-től már katekétaként dolgozott Bátyán, majd a Kalocsa-környéki falvakban tevékenykedett Tajdina atya és Reusz József atya támogatásával. Később szülőfalujában, Dunaszentbenedeken is tanított. Kalocsa következett, ahol 15 évig „hitoktatott” Finta József atyával. 2006 óta Domaszéken, Sóki Károly atya mellett dolgozik, illetve nyolc éve a szegedi Alsóvárosi plébánián is.

„55 évesen Domaszékre kerültem, ahol sok tanyasi tanítványom volt: jóllehet nem tejre, hanem szeretetre és figyelemre voltak szomjasak... Elmesélték a napi élményeiket, a természeti megfigyeléseiket, sokszor megcsodáltuk a teremtett világ szépségeit. A Jóisten megadta, amire 10 évesen vágyakoztam” – fogalmazott.

Mindezeket bárki megismerhette eddig is Veronika életéből, ám – ahogy mindannyiunknak – volt az életének egy olyan életszakasza, amelyről kevesebbet beszél. Az a szakasz, amely csendben és rejtetten kezdődik – az anyaméhben.

1950-et írtunk: a szülei, a 31 éves Barna Ferenc és a 21 éves Antus Veronika már négyéves házasok, öthónapos kisfiukkal élték szorgos napjaikat. Ekkor derült ki, hogy elindult egy újabb élet Veronika szíve alatt.

^{Forrás: freepik.com}

„Akkoriban nekik sem volt könnyű az élet, az alig felépült szobakonyhás vályogházon, amit a két kezükkel építettek, még nem volt ajtó. Két lópokróc volt felakasztva helyette a hideg ellen. A berendezése: kemence, berakott sparhelt, egy szekrény, egy sublót, egy asztal négy székkel, két ágy szalmazsákkal, egy bölcső. Édesanyámnak nem volt teje, a sok munkától hamar elapadt. Feles tehén- vagy kecsketejjel táplálta bátyámat. Ilyen körülmények között édesanyám nem is tudta, hogy örüljön-e vagy sírjon miattam...” – beszélte el Veronika.

A szülők az első ijedtség után mégis afelé hajlottak, hogy ha már elindult a gyermek, hát hadd „legyen”. A nagy családtól már érkeztek olyan vélemények is, amelyek nem a bátorításról szóltak: Minek ez a gyerek a szegénységetek tetejére? Nem vagytok elég koldusok, még ez a gyerek is! Nem elég a bajotok? Jobban teszed, ha nem tartod meg! Elment az eszetek? Nekünk sincs miből adjunk! – és hasonlók.

Sokszor eszembe jutott, hogy milyen lelki kínokon mentek át, különösen édesanyám. Hány álmatlan éjszakája lehetett?

^{Forrás: freepik.com}

Az édesanya végül elindult Bajára, a szíve tele volt félelemmel. Ahogy leszállt a buszról, elindult a kórház felé, a barátok temploma mellett vezetett az útja. Úgy érezte, hogy be kell mennie imádkozni.

„A Szűzanyához folyamodott ebben a nehéz helyzetben is, ahogy tette ezt egész életében. Ahogy ott sírdogált, odament hozzá egy atya, aki megkérdezte, segíthet-e. Édesanyám megosztotta vele lelki tusáját, és azt az ígéretet kapta tőle: imádkozni fog a gyermekért, a családért – és ne aggódjon, ahová a Jóisten báránykát küld, oda ad legelőt is. Így, lélekben megerősödve hazaindult és megszülethettem” – foglalta össze tanúságtételében Veronika.

Beszélt arról is: élete során sokszor hallotta, hogy van egy ismeretlen pap, aki imádkozik értük és érte.

„Sokszor eszembe jutott, hogy milyen kevésen múlik az élet.

Ha édesanyám csak a külső hangokra figyel, akik jobban tudják, mi a jó... Ha nem figyel a lelke szavára, ha nem megy be a templomba... Ha az atya nem szólítja meg... ha nem ő a bátorító, hanem egy kórházi ápoló, aki csak sejtcsomónak hív engem... most nem itt lennék”.

^{Forrás: depositphotos.com}

Veronika mindig hálával gondolt arra az atyára, a jótevőjére, a második apjára. Kíváncsi volt, ki lehetett ő: abban az időben öten szolgáltak a barátok templomában, dr. Bagó István, dr. Gyulay Ferenc Illés, dr. Bálint Antal, dr. Rózsahegyi György és Porvai János.

„Köszönöm nekik a figyelmességüket, a bátorságukat, a segítséget, az életmentést!” – zárta tanúságtételét Böginé Barna Veronika.

További értékes cikkekért, programokért, tanúságtételekért iratkozz fel havi hírlevelünkre itt!

Élj a cikkünk alatt található támogató lehetőségekkel, kapcsolódj be programjainkba, kurzusainkba és nyerj inspirációt további cikkeinkből!

Forrás: Bízd Rá Magad Média
Képek forrása: freepik.com, depositphotos.com
Szerző: Böginé Barna Veronika