Borítókép

Szerelem és szeretet. Az egyik legtisztább, legszebb példája rajzolódott ki a Boldog Ceferino Intézet segítőjével, Tréfa Henriettával készült beszélgetésből.

Felvillan egy roma lány és egy roma fiú küzdelme az álmaikért, ami miatt bizony konfliktust kellett vállalniuk a családjaikkal, a hagyományaikkal. Feltárul egy nő vallomása arról, hogyan élte meg azt, hogy miközben ott állt a vágyott orvosi hivatás megszerzésének kapujában, súlyosan beteg kisfiúk született és az egyetemi előadó helyett kórházról-kórházra jártak férjével, hogy megmentsék gyermeküket, akiről rajtuk kívül szinte mindenki lemondott. Kibontakozik az anya fájdalma, aki ebben a helyzetben vádolta Istent és megismerjük azt, hogyan alakult át mindez egy nőben, egy anyában és egy feleségben Isten iránti feltétlen szeretetté.

–  Hogyan kerültél kapcsolatba és lettél munkatársa a romák felzárkóztatásával, pasztorációjával foglalkozó Boldog Ceferino Intézetnek?  

–  A férjem görögkatolikus pap, tavaly nevezték ki országos cigánypasztorációs referenssé. A feladatánál és származásánál fogva, régóta szoros kapcsolatban van a Boldog Ceferino Intézettel. Referensként a programokat, konferenciákat és eseményeket az intézet szakmai vezetőjével, Bángi-Magyar Annával és Székely János püspökkel készítik elő. Feleségként akaratlanul is részesévé váltam ennek a munkának. A Boldog Ceferino Intézet segítője vagyok, mellette gyógyszertári asszisztensként is dolgozom. Terveim szerint, miután befejezem a tanulmányaimat szakasszisztensként szeretném majd végezni ezt a munkát.

– Mit jelent számodra a ceferinos szolgálatod: feladatot, feltöltődést?

– Igen, mindkettőt jelenti. Alapvetően így állok neki a feladatoknak, hogy erőt merítek belőlük, de nem mindig sikerül… Az olyan alkalmak, mint ami például a Bízd Rá Magad Országos Találkozója volt, ahol a segítőszervezetek munkatársai osztották meg egymással a tapasztalataikat jobbára a töltekezésről szólt, nagyon jól esett a lelkemnek. 

– Segítőszervezet munkatársaként és anyaként találsz kapaszkodót a Bízd Rá Magad hálózatában?

– Különösen nagy öröm volt a számomra, hogy a találkozón ott volt egy hallássérült férfi, akivel közös kiscsoportos beszélgetésen is találkozhattam. Örültem és megdöbbentett, hogy a Bízd Rá Magad hálózata és figyelme kiterjedt olyanokra is, akik látás- hallás, mozgássérültként élnek. A Reménykör számomra nagyon sokat adott, a katolikus kezdeményezés láthatóvá teszi a hívő közösségnek ezeket a tagjait. Megmutatta, hogy nekik ugyanolyan helyük van az Egyházban, a civil életben, mint bármelyikünknek. Felemelő volt számomra. 

 

Álmok vagy család?

– Számos olyan esettel találkoztam már, pedagógus ismerőseim is beszámoltak már ilyenről, hogy tehetséges, roma fiatalok szerettek volna továbbtanulni, de ehhez otthonról nem kaptak bátorítást. Milyen érveket hoznak a szülők?

– Saját tapasztalataimról is mesélhetek. Ám, ha egy kicsit messzebbről közelítem meg ezt a problémát, akkor fontos, hogy tudjuk, hogy a cigányság alapvetően három részre tagolódik. Vannak az oláh cigányok, akik beszélik a nyelvet és mélyen tisztelik hagyományaikat, ezenkívül megkülönböztetjük a beásokat és romungrokat. Utóbbiak jobban felzárkóztak a többségi társadalomhoz, ők már könnyebben engedik gyermekeiket, köztük a lányokat is továbbtanulni, egyetemekre járni.

Ahol nagyon megrekedt ez a folyamat, az a mi népcsoportunk, az oláh cigányoké. A kultúránkból adódóan a lányokat egyszerűen minden olyan helyzettől igyekeznek elszigetelni, amelyben idegenekkel, főleg férfiakkal találkozhatnak, ez tiltott a számukra. Találkoztam már olyan esettel, hogy a lány már férjnél volt 16 évesen és a házastársa nem engedte, hogy folytassa és befejezze a tanulmányait. Az öröklött kultúra miatt lehetetlenné teszik a kitörést a legtöbb nő számára. Nagyon kevés családban jutnak el odáig, hogy átgondolják, felmérjék, hogy mit jelentene kilépni ezek közül a kötöttségek közül, mi mindent hozhatna a szokásokon túli világ számukra.

A legtöbbjük számára az élethez hozzátartozik, hogy a lánynak a tisztaságát mindenáron megőrizzék és nem számít, hogy mit kell ehhez feladniuk, mennyi lehetőséget kell eldobniuk. A közösség hagyományai erősek és kimondják, hogy: egy lánynak nem az a dolga, hogy az iskolában üljön és tanuljon, dolgozzon, hanem az, hogy feleség legyen, főzzön, mosson, vasaljon, takarítson, gyereket neveljen és a férjét kiszolgálja. Így és erre nevelnek bennünket születésünktől kezdve. Nagyon kevesen vannak olyanok, akikben van kurázsi, hogy kitörjenek ebből. Kitörni is borzasztó nehéz…

Tréfa Henrietta

– Neked hogyan sikerült? 

– A férjem által sikerült kilépnem ebből az eleve elrendelésszerű helyzetből. Attól a pillanattól, hogy egy lány férjhez megy, onnantól a férje parancsol neki. Ahogy kimondtam az oltárnál az igent és feleség lettem, a férjem már engedhetett és engedett is iskolába, tanulni, munkát vállalni. A szüleim nem nézik jó szemmel, hogy tanulok, dolgozom és azt sem, hogy szoknya helyett nadrágot hordok. 

– Sarkos az a megállapítás, hogy egy oláh cigányként felnövő fiatalnak, főleg ha nő, akkor két választása marad az életben: vagy elkezdi valóra váltania az álmát, úgy, hogy ehhez szakítania kell a családjával vagy elengedi a vágyait és betölti a rá kiszabott szerepet?    

– Pontosan: álmok vagy a család. Amikor annak idején a férjem bejelentette a szüleinek, hogy pap szeretne lenni, majdnem kitagadták. Nagyon nehéz kitörni ebből a közegből, borzasztó nehéz kitartani a döntésed mellett és valóra váltani, amit szeretnél. 

 

Kéz a kézben

– Nincs valahol egy arany középút? Egy kompromisszum, ahol a fiatal nem kényszerül ennyire durva és brutális választás elé? 

– A megoldás nagyon távoli. A fiatal fiúk nevelésén lehet és kellene változtatni, azzal, ha ők megnősülnek ne az legyen az első elvárásuk, hogy a feleségük főzzön, mosson, takarítson, hanem engedjék meg számukra a kibontakozást. Tanuljanak együtt, jelentkezzenek közösen középiskolába, egyetemre! A fiatal fiúkat kellene meggyőzni arról, hogy az az életfelfogás, meggyőződés, amelyet ők otthonról kaptak, nem helyes. Ragaszkodhatnánk a hagyományainkhoz másként is, nem kérjük, hogy töröljék el azt, hogy 16-17 évesen házasodjanak meg, de nem feltétlenül kellene friss házasként, azonnal gyermeket vállalni, hanem előbb inkább tanuljanak, dolgozzanak, tűzzenek ki közös célokat maguk elé és együtt igyekezzenek azokat elérni. Ha mindketten egyetemre mehetnének, támogathatják egymást a tanulásban, ketten biztosabb egzisztenciát teremthetnének és ezután lépnének egyet előre a közös életükben és gyermekeket vállalhatnának. 

– Van nyitottság erre a szemléletre a közösség, elsősorban a fiatalok részéről?

– Kevés, de van. Kitartás és mély hit nélkül nincs sok esély, hogy sikerüljön a változást, a kitűzött célt elérni. Számtalan olyan akadály van az életben, amelyet amúgy is le kell küzdeni és sok esetben maga a család is gördít ilyeneket a más utat választó fiatalok elé. A legtöbben az utóbbi miatt mondják azt idővel, hogy feladom. Kitartónak és folyamatosan figyelő, kereső embernek kell lenni, hogy megtalálják azokat a támogatókat, azokat a forrásokat, akik átsegítik őket ezeken a nehézségeken. Segítség van, kérni kell… 

– Zárt és hierarchikus családmodell rajzolódik ki bennem az elhangzottak alapján…

– Az idősebb férfiak közül, a karakán nagyapák és nagybácsik, akinek a szavára adnak a közösség tagjai, szintén tudnak segíteni ebben a kérdésben, ha odaállnak a fiatalok mellé. S legalább annyit mondanak, hogy engedjük meg nekik, hogy megpróbálják, adjuk meg az esélyt számukra! Annak idején én is a nagyszüleimhez fordultam, hogy ők próbálják meggyőzni a szüleimet, hogy tanulhassak. Kisebb-nagyobb sikereket elértek. Abban például nagy szerepük volt, hogy mögénk álltak, amikor házaspárként elmondtuk, hogy egyetemre szeretnénk menni. Ők akkor a szüleimnek azzal érveltek, hogy férj és feleségként ez a mi életünk, már egy külön, önálló élet, amelyet úgy alakítunk, ahogy mi akarjuk. 

 

„...a tradíciókat kellett követnem”

– Hogyan viselted el a kamaszkor küszöbén ezeket a küzdelmeket? 

– Nyolcadik osztály első félévének végén kellett dönteni a továbbtanulásról. Édesanyám ragaszkodott ahhoz, hogy férjhez menjek és ne jelentkezzek középiskolába. Abból adódóan, hogy anyukám cigány, apukám magyar egy kicsit jobb helyzetben voltam, mint a kor- és sorstársaim. Apukámat sikerült meggyőznöm, hogy úgy támogasson ebben a helyzetben, hogy azt az álláspontot képviselje, engedjük továbbtanulni és meglátjuk, hogyan boldogul. Így kerültem a felvételi után a középiskolába. Sajnos nem sokkal ezután, a szüleim elváltak. Édesanyám új párja egy oláh cigány férfi viszont azt mondta, hiába nem az ő lánya vagyok, de nekem nem az iskolában van a helyem, menjek férjhez. A tradíciókat kellett követnem.

–  Hogyan és mikor tértél vissza a tanulmányaidhoz? 

– Csak 18 évesen, amikor férjhez mentem. Utána az ő támogatásával befejeztem a középiskolát, leérettségiztem és felvettek az egyetemre. Sajnos az egyetemet nem tudtam elvégezni, mert a kisfiúnk betegen született és 0-24 órás ápolást igényelt hosszú éveken át. 

–  Mit tanultál, mi volt az álmod?

–  Általános gyermekorvos szerettem volna lenni…

 

Út a büntető Istenképtől az ajándékozó Istenig

–  Mi játszódott le benned, amikor mindezek történtek? Egy karnyújtásnyira voltál a nagy álomtól…

–  Villámcsapásszerűen értek bennünket az események. Egészséges babát vártunk, mindvégig azt hallottuk az orvosunktól, hogy minden rendben van, korához képest szépen fejlődik a fiúnk. Ezt az információt kaptuk az utolsó pillanatig. A szülést követően kiderült, hogy még sincs minden rendben. Egy rendkívül összetett betegséget diagnosztizáltak a kisfiúnknál, a Charge-szindrómát. Vele együtt egész Magyarországon kilenc gyermek él ezzel a betegséggel együtt.

Kazincbarcikán szültem, innen átszállították a kisbabánkat Miskolcra, majd onnan Budapestre. A fővárosban az összes létező kórházat végigjártuk és mindenhol lemondtak róla. Próbáltam erősnek maradni, de idegösszeomlást kaptam. Ezen úgy tudtam túllendülni, hogy azt láttam, hogy a férjem is kezd kiborulni. Úgy érzékeltem, hogy megállt körülöttünk az élet, nincs, aki megfelelően ellássa a gyermeket. Az édesanyám attól ment tönkre, hogy látott engem ilyen állapotban és aggódott az unokájáért, aki egy lélegeztetőgépre volt kötve.

Rengeteget imádkoztam. Amikor felismertem, hogy szétesnek a dolgaink, összekaptam magam. Azt gondolom, hogy valójában a Jóisten kapott össze, mert látta, hogy szilánkjaira hullik az életünk. Beleroppantam az eseményekbe és körülöttem mindenki efelé tartott akkor. Egyik héten azt közölték, hogy nem lát a gyermekünk, a másik héten azt kaptuk, hogy nem hall. Volt két tízórás szívműtéte és úgy tolták be a műtőbe, hogy tíz százalék esélyt adtak neki az életben maradásra. Az operáció során kivették a szívét, majd visszarakták.

Borzasztóan nehéz időszak volt és nagyon sokáig az Istent vádoltam. Azt gondoltam, hogy itt van egy fiatal házaspár, akiknek az a célja, hogy Isten igéjét hirdesse, járja a világot, hogy tanúbizonyságot tegyen Istenről és minél több embert meggyőzzön arról, hogy igenis létezik, akkor pont mi kapunk egy ilyen terhet.

Október 12-én lesz a kisfiúnk 12. születésnapja… Így 12 év távlatából azt tudom mondani, hogy elmondhatatlanul hálás vagyok Istennek, hogy ezzel a feladattal minket tüntetett ki. Méltónak talált bennünket arra, hogy ennek a kisfiúnak mi legyünk a szülei, a mi gondjainkra bízta őt. Ehhez nagyon sok idő kellett, hogy eljussak erre a szintre. Mindig egymásból próbáltunk erőt meríteni a férjemmel, ha én gyengültem el ő támogatott, ha a férjem gyengült el, én támogattam őt.

Hagyomány nálunk, hogy az édesanyák a lehető legtöbb részt megpróbálják betölteni a családban. Az, hogy édesanyám is ezt tette, nekem nagyon sokat segített. Ott volt velem a kórházban, mellettem volt, amikor bármilyen probléma adódott. Így tudtuk túlélni…

 

Szentatya: „A lehető legjobb helyen van az az ajándék, amit kaptatok”

–  Beszéltél arról, hogy az orvosok lemondtak a kisfiatokról a születése után, ti sohasem…Hogy van most? 

–  Eljutottunk egy olyan szintre, hogy teljesen normális életet élünk. Nem érezzük azt, hogy a betegsége miatt más életet kellene élnünk. Megtanultam jelnyelven kommunikálni, mert a hallását érinti ez a probléma. Gazdagodtunk általa, itthon egyszerre három nyelven beszélünk a magyar, a romani mellett a jelnyelvet is használjuk. 

–  Megrendítő volt hallgatni téged, ahogy beszéltél a megpróbáltatásokról. Főleg arról az őszinte, mély anyai fájdalmadról, amely haragot szült benned… Hogyan leltél megbékélésre? 

–  Nyilván mások előtt tagadtam, de magamnak be kellett vallanom, hogy hét vagy nyolc éven át vádoltam Istent. Miért pont mi, miért pont én? Miért érdemeltem ezt én, egy 18 évesen, szűzen férjhez ment cigánylány, akinek voltak céljai, álmai, amit szeretett volna megvalósítani? Miért büntet az Isten? Nagyon sok időbe telt, míg átgondoltam a maga teljességében és mélységében a mögöttünk hagyott nyolc évet.

Felfedeztem, hogy csodálatos dolgok történtek velünk, ami után azt mondhattam, hogy ez nem kereszt, hanem áldás, kitüntetés, hogy ezt a fiút kaptuk az életünkbe. Volt olyan, aki ateistaként zokogva állt a gyerekem ágya mellett és azt mondta, hogy létezik az Isten, mert kihozták a fiút a műtőből a tízórás szívműtétje után és él és az orvos sem tudott rá magyarázatot adni, hogyan maradt életben.

Amikor megszületett a kisfiunk minden megyében egyszerre ültek le az emberek és imádkoztak érte. Az, hogy a házasságom ilyen jól működik valahol a kisfiunknak is köszönhető. Ajándék számunkra, ahogy az is, hogy a gyermekem ott nő fel az édesapja közelében az oltár mellett és azt mondja, hogy neki az a vágya, ha felnő pap legyen.

A kisfiunk születése után négy és fél évvel érkezett közénk kislányunk, aki teljesen egészséges. Ő egy újabb nagy ajándék az életünkben. Hamarabb tanult meg jelelni, mint beszélni. Ő a kísérője, védelmezője, tolmácsa a bátyjának. Egészen kis korától nagy figyelmet fordítottunk arra, hogy a hangzó nyelv mellett a jelnyelvet is használjuk, hogy a testvérek közötti kommunikáció zökkenőmentes legyen.

A kisfiunkat elvittük egyszer a pápához és volt a Szentatyának egy különös mondata: “A lehető legjobb helyen van az az ajándék, amit kaptatok.” Ez volt az utolsó pillanat, ami után azt éreztem, hogy megnyugodott a szívem és a lelkem. Igen, a Jóisten tudja, hogy mit és miért tesz és rábíztam a gyermekeim és a saját életünket is. Elfogadom azt, aminek jönnie kell és büszkén, kitartóan csinálom tovább azt, amit tennem kell.

További értékes cikkekért, programokért, tanúságtételekért iratkozz fel havi hírlevelünkre itt!

Képünk illusztráció

Forrás: Bízd Rá Magad Média
Szerző: Novák Alíz
Kép forrása: depositphotos.com