Borítókép

Frivaldszky Editet régóta ismerjük, sokat beszélgettünk már különleges munkájáról, mégis nagyon vártuk, hogy ezúttal „hivatalosan" és mélyebben is belekérdezhessünk abba a csodálatos, ugyanakkor nem könnyű vállalás részleteibe, amibe 15 évvel ezelőtt kisgyermekes édesanyaként belekezdett. Edit azt vallja: miközben a valóság az, hogy a babáról való döntés joga az anyáé (ő egyébként nem ért egyet azzal, hogy az apának nincs beleszólása), de a felelősség nemcsak az övé, hanem a családjáé és a környezeté is, tehát mindannyiunké.

A személyes indíttatásból, barátokkal alapított egyesület immár 30 fős tagja az idők során sokat tanult és sok tapasztalatot szerzett a terhességmegszakításon gondolkodó, beszűkült tudatállapotú lányokról és nőkről, a velük való megfelelő kommunikációról és a segítségnyújtás lehetőségeiről, valamint az örökbe adás és fogadás jogszabályi keretei mellett annak pszichés kihívásairól. Nem véletlen, hogy Edit tavaly elsőként kapta meg az „Esély az életre" díjat.

Frivaldszky Edit

Már számtalanszor hallottuk, mégsem tudjuk megunni, és láthatóan ő sem: ugyanolyan lelkesen meséli el immár sokadszorra, hogy az egyesület annak köszönhető, hogy 15 évvel ezelőtt egy kedves ismerőse abortuszra készült és ő addig beszélgetett vele, amíg az illető meggondolta magát és utólag kétszer is megköszönte neki, hogy édesanya lett.

Akkor tudatosult bennem, hogy nekem ezzel dolgom van; és az is, hogy a babáról való döntés joga ugyan az édesanyáé, de a felelősség nemcsak az övé, hanem a baba apjáé, a családé és a környezeté, tehát mindannyiunké" - idézi fel mosolyogva a kezdeteket Edit. Barátaival gyorsan megalapították az Együtt az Életért Egyesületet, de minden, ami azután következett, azt sok tanulással és tapasztalattal, "terepmunkával" érték el lépésről lépésre. Első lépésként például lefordították a „Kiútkereső – Segítségnyújtás krízisbe jutott kismamáknak (2011. Együtt az Életért Egyesület)" című könyvet, amit azóta protokollként használnak a bajba jutott nőkkel való kommunikációban.

Az immár 30 fős egyesületnek három fontos tevékenysége van: a krízistanácsadás, az örökbefogadás és a bajba jutott nőket segítő, nemrég alakult „Felnőttek az élet szolgálatában" közösség. (A szerkesztő megjegyzése: jogilag hozzájuk tartozik még a Kilenc hónap - egy tanév című képzés és a FÉSZ közösség. Utóbbit majd egy másik riport keretein belül mutatjuk be, mint a Bízd Rá Magadon szereplő jó gyakorlatot.)

Edit elmagyarázza: két ajánlással és kb. egy évnyi egyesületi tevékenység után lehet valaki tag. A tevékenységek a szervezetben személyileg is elkülönülnek: vannak, akik a krízisterhesekkel, vannak akik az örökbefogadással és vannak akik a közösségépítéssel foglalkoznak, illetve vannak az ún. „lelkesítők", Edit az eredeti alapítók baráti köre. A krízisgondozást a 4-5 fős önkéntes „kemény mag" végzi, akikből elvileg egy mindig elérhető, de gyakran így is Editnél csöng ki a telefon.

A covid nekik is megnehezítette a munkájukat és a személyes kapcsolattartást, korlátozta a lehetőségeiket, de a telefonos tanácsadás mindvégig működött, többnyire örökbefogadó szülők telefonáltak, de hetente 4-6 bajba jutott kismama is felhívta őket és jelenleg is benne vannak egy örökbefogadási folyamatban.

Amikor ezek alapján a 15 év alatt megmentett, illetve örökbe adott babák számát kérdezem, Edit így válaszol: „Nem szeretem a statisztikákat, a kötelező évesjelentést elkészítjük, de összevontat nem készítek, mert félre visz". Unszolásomra végül azt mondja: átlagosan 4-5 magzat életét mentik meg (és ebben nincsenek benne azok az esetek, ahol a kismamáknak "csak" a lakhatás rendezésében segítenek), és kb. ugyanennyi újszülöttet juttatnak örökbefogadó szülőkhöz (tavaly „csak" egyet, de volt olyan év, hogy akár nyolc-tízet is).

Nemcsak a krízisterhesek, hanem az ő családtagjaik, közeli barátaik is szoktak telefonálni, az egyesület viszont nem keres(het) meg senkit, rokoni/baráti felkérésre sem, tehát csak úgy tudnak segíteni, ha maga az érintett is jelentkezik náluk. Ha ez nem történik meg, akkor az aggódó rokont/barátot látják el gyorstalpaló tanácsokkal arról, hogy ő hogyan beszéljen a krízisterhessel. És persze nemcsak abortusz miatt keresik meg őket a bajba jutott kismamák, hanem például szállás (anyaotthon) vagy hiányzó eszközök (babakocsi) miatt. Ebben ők is az országos hálózatra támaszkodnak, de először mindig visszakérdeznek, hogy kiderítsék: mi a pontos helyzet, miért is akar a kismama anyaotthonba kerülni (biztosan nincs-e más megoldás), és ez egyáltalán lehetséges-e (mert például egy nagyobb fiúgyermekkel együtt már nem fogadják be).

Az okokról gyakran kiderül, hogy túlmutatnak a várandós krízisen, sokszor inkább életvezetési problémáról van szó. „Ilyenkor azért nehéz a dolgunk, mert a határainkat tartani kell, hiszen nem tudjuk megoldani például a hajléktalanság problémáját. Mi a krízistanácsadást tudjuk elvégezni: elmondjuk milyen lehetőségeik vannak, át tudjuk beszélni a helyzetüket, melléjük tudunk állni, de civil szervezet vagyunk, nem az állami fenntartású hálózat része, az ő feladataikat nekünk nem kell és nem is tudjuk átvállalni " - magyarázza Edit.

Éppen ezért először tisztázni kell a kismama valós helyzetét, hiszen sokszor előfordult már, hogy ugyan szállásügyben keresték meg őket, de aztán kiderült, hogy „csak" azért, mert a fiatal lány nem merte otthon elmondani a várandósságát, és amikor mégis megtette, a probléma megoldódott, mert a család nem úgy reagált, ahogy ő tartott tőle, és például kialakítottak neki(k) egy lakrészt.

Másik tipikus példa: a kismamának volt jövedelme, el tudott menni albérletbe, de nagyon egyedül érezte magát, ezért átbeszélték, hogy például a gyermek apja mennyire vonható majd be, és van-e mellette támogató közösség. E beszélgetések hatására általában a jövőkép sokkal pozitívabbá válik, mint ahogy előtte a beszűkült tudatállapotban lévő kismama látta.

„Ezeknek a kismamáknak nagyon fontos, sőt talán a legfontosabb, hogy valaki számára ő és a baba fontossá vált; és ettől a baba jelenléte is személyesebb lesz a számára. Mert ne felejtsük el, hogy az anya-gyermek kapcsolat nagyon mély kötődés, egyetlen nőt sem hagy hidegen, ha megtudja, hogy gyermeke fogant. Úgy vagyunk teremtve, hogy maga a szülés biológiailag a női test egyik csúcsteljesítménye, és egyben a teremtésben való részvétel is, ezért mi azt kérjük, hogy bízza Istenre azt is, hogy ő és a gyermek is az Ő teremtménye, és nekik együtt dolguk van a világban".

Nem titkolják, hogy ők ebben hisznek, de mindig olyan szakmai nyelvezetet használnak, hogy azt megértsék. Az örökbefogadóktól viszont kaptak már olyan visszajelzést, hogy nekik fontos, hogy ezt az értékrendet képviselik, sőt van, aki ezért jelentkezik hozzájuk.

Visszatérve az első beszélgetésre: ilyenkor azt a legelső érzést próbálják meg kihozni a nőből, amit akkor érzett, amikor megtudta, hogy babát vár. Ez általában öröm, utána szokott jönni a kétségbeesés, és lehet, hogy utóbbi miatt már nem is emlékszik az előbbire. "Persze olyan is van, amikor egyáltalán nem örül a hírnek, de az a gyakoribb, hogy igen, csak hát a körülmények..A mi célunk az, hogy ne legyenek ilyen körülmények. Egyrészt ne higgyék azt, hogy olyan sok változás kell egy gyermekhez - persze kell enni-inni, ruházkodni, de általában mindenki lakik valahol, a krízis tehát általában nem ebből fakad -, másrészt tudatosítani kell, hogy a fő kérdés nem a körülmények, hanem az, hogy van-e akarat a továbblépéshez."

Az első beszélgetés mindig telefonon zajlik, és van amikor már ennyi is elég. A protokoll 4-6 alkalmat ír elő, de mivel az elsődleges cél ilyenkor megnyitni azokat a kapukat, amin a kismama átmehet, azért hogy valóban szabadon dönthessen, melyiket választja a lehetőségei közül, ezért jellemzően 2-3 beszélgetés elég, hacsak nincs halmozottan hátrányos helyzetben. Van egy-két kirívó eset, amikor tovább tart a kísérés, illetve akkor is hosszabban kell mellette maradni, amikor örökbefogadáson is gondolkodik vagy amellett dönt. Ilyenkor személyesen is találkoznak, de a tanácsadás többnyire telefonon zajlik, mert a kismamák sokszor nem vállalják az arcukat.

Ha azért keresik meg őket, mert örökbe akarják adni a születendő babát, ők ezt sem veszik "készpénznek", hanem körbejárják a helyzetét, megnézik, miért érzi úgy, hogy nincs más megoldás. „Egyértelmű, hogy a babának az a legjobb, hogy a vér szerinti szüleivel nő fel; és fontos, hogy ezt az örökbefogadók is tudják, mert akkor ők is megfelelően állnak hozzá" - mondja Edit, és hozzáteszi: az örökbefogadási tanfolyamon ezt mind megtanulják.

Az egyesület alapvetően újszülöttek örökbeadásával foglalkozik, de már előfordult az is, hogy nagyobb gyerek örökbeadása miatt keresték meg őket; akkor tekintettel a már kialakult, vélhetően erős kötődésre, előbb a helyi szociális segítőket keresik meg, hiszen az anyagi helyzet segítésével megoldódhat a család problémája. Ha mégsem, az már a civil szférán túlmutató feladat. A szülés előtt egy hónappal végignézik az örökbefogadásra várók listáját (az egyesület egyike annak a hét minisztériumi tanúsítvánnyal rendelkező szervezetnek, amely előkészíthet nyílt örökbe adást), és a rendelkezésre álló információk alapján kiválasztják a sor elejéről a megfelelőbb szülőpárt a kisbaba számára. Edit megerősíti: ha valaki nem tesz származási kikötést, jóval hamarabb kaphat kisbabát.

Nyílt örökbefogadásról lévén szó, a vér szerinti és öröbefogadó szülők már szülés előtt megismerkedhetnek, szülés után pedig Editék újra átbeszélik a kismamával: nem változtatta-e meg a döntését, nem alakult-e ki benne olyan erős kötődés vagy esetleg nem történt-e olyan változás a helyzetében, hogy mégis vállalja. Ha nem, akkor legközelebb a kórházban találkoznak, s bár az örökbefogadó anya ritkán van bent a szülésen, de ha szeretné, akkor Editék tolmácsolják ezt a kérését a szülő nő felé. „Érdekes tapasztalatunk, hogy az örökbefogadó szülőkben, főleg a nőkben már az első telefonhívás után elkezd kialakulni az anyai ösztön, és ha a baba a kórházban több időt marad bent, mint számítottak rá, már harcolnak érte" - meséli Edit. 

Amikor a kismamát kiengedik a kórházból, elmennek vele a gyámhivatalba, ahol felveszik a jegyzőkönyvet arról, hogy lemond a szülői felügyeleti jogáról az örökbefogadók javára. Az aláírás előtt még egyszer elbeszélgetnek vele, hogy nincs-e rajta külső nyomás vagy nincs-e olyan változás a körülményeiben, amitől mégiscsak megtartaná a babát.

Utána az öröbeadó(k) és az örökefogadók elbúcsúznak egymástól. Ez egy nehéz helyzet, ezért segítünk, hogy ne tartson tovább pár percnél, például hogy megkérjük az örökbefogadó anyát, hogy előre készüljön fel arra, mit mond az örökbeadónak, és próbálja megnyugtatni őt azzal, hogy biztonságban lesz nálunk a gyermeke." Utána Editék a kismamával maradnak, visszakísérik a kórházba, vagy a szállására. Az örökbefogadók pedig rohannak vissza az aláírt papírral a kórházba, hogy végre hazavigyék a kisbabát, ami általában csak másnap sikerül, addig viszont megtanítják őket pelenkázni. „Ne felejtsük el, hogy bár 4-5 évig várnak erre a pillanatra, összesen egy hónapjuk van arra, hogy behozzák a kilenc hónapos várandóságot, s ez az időszak mindvégig bizonytalan a számukra; s aztán van három kórházi napjuk, hogy ténylegesen is felkészüljenek - tehát ez egy érzelmileg nagyon sűrű időszak" - árulja el Edit.

Mivel a vér szerinti anya hat hétig meggondolhatja magát, az ezzel kapcsolatos kérdésemre Edit így válaszol: „Erről csak véleményem van, statisztikám nincs, de a tapasztalatom az, hogy ha minden megteszünk, hogy a kismama hazavihesse a babát, és mégsem emellett dönt, akkor redukálódik a visszavonás realitása. Ezért is fontos, hogy biztos legyen a döntésében, és lehetőleg a gyermek apja is tudjon róla és hasonlóan döntsön." A visszavonási statisztika országosan 1% körüli, de nyilván senki nem akar abba a kevésbe sem belekerülni, ugyanakkor ez a törvényi lehetőség jár a vér szerinti anyának, s bár Editék is csak 2-3 ilyen esetet ismernek, mindig felkészülnek arra is, hogy segítsék az örökbefogadó szülőket, ha ez mégis megtörténik.

Az örökbeadók egy ideig, jellemzően egy évig, ritkábban 4-5 évig tartják a kapcsolatot az egyesülettel, időnként kérnek fotót a gyerekről, az örökbefogadókkal pedig általában hosszú távú kapcsolatban maradnak a munkatársak. A covid előtt rendszeres találkozóik és nyári táboraik is voltak, s ebbe a közösségbe az örökbefogadásra várók is bekerülhetnek, hogy testközelből megismerkedjenek a rájuk váró örömökkel és kihívásokkal.

Edit egyik legemlékezetesebb története, amikor vidékre utazva találkozott egy üveges tekintetű lánnyal, aki kezében szorongatta az egyesület bankkártya méretű szórólapját. „Úgy nézett ki, mintha drog hatása alatt állt volna; annyira kétségbeesett, depressziós és magányos volt, mint aki bármire képes lenne a következő percekben. Döbbenetes volt látni, hogy valaki ennyire reményvesztett tud lenni. Úgy éreztem, hogy egy szakadékba zuhan, ha nem fogom meg és rántom vissza azzal, hogy ott vagyok vele. Egyórás beszélgetésünk után kitisztult a tudata és a tekintete is: reményt kapott tőlünk, hogy segítünk neki végigcsinálni a következő félévet, és mi végigkísértük ezen a nehéz úton, amin keresztül az örökbefogadó szülőknek gyermeke lett. Nehogy azt higgyük, tudjuk, min mennek át ezek a nők, akik idegenre bízzák a gyermekük jövőjét; elképzelni sem tudjuk azt a magányt és egyedüllétet - magyarázza Edit, aki a lány kérésére végül bent volt a szülésen is.

A Bízd Rá Magad honlappal kapcsolatban Edit azt az üzenetet tartja a legfontosabbnak, hogy vállaljuk fel problémáink létét és azt, hogy mindenre van, és nemcsak szakmailag, hanem világnézetileg is megfelelő válasz, segítség. Emellett a weboldal számukra jó lehetőséget ad arra, hogy munkatársaik körét bővítsék, és egyértelmű iránymutatást nyújt róluk, hiszen az ő lelkületük is egyértelművé válik ezen az oldalon keresztül.

Forrás: Bízd Rá Magad Média
Szerző: Antal-Ferencz Ildikó
Kép forrása: Együtt az Életért