Nem maszekokból áll az egyház - 2. rész

Marton Zsolt püspök atyát bő egy éve választották meg az MKPK Családügyi Bizottság vezetőjének. Feladatköréhez szorosan kapcsolódik a „BízdRáMagad!” (BRM) honlap által is támogatott családpasztorációs tevékenység, valamint a weboldalon szereplő jógyakorlatok jóváhagyása. Nemrég felkerestük Vácott, hogy megkérdezzük az elmúlt év tapasztalatairól, tanulságairól és persze a honlapunkról is. Beszélgetésünk második felében szó esett az adás-megosztás kultúrájáról, a NEK-ről és a Váci Egyházmegye MotiVÁCió Képzési Központjáról is.

Ön egy korábbi kerekasztal-beszélgetésen megemlítette, hogy II. János Pál pápa, nemcsak az élet kultúráját, az adás-megosztás kultúráját is hirdette. Megerősítené?

Fogyasztói világunk az egyénre fókuszál: legyen meg, ami nekem jár. Egy nagyobb közösségben, egy nagycsaládban viszont leomlanak ezek a falak: vagy megtanulunk szeretni vagy zűrzavarban fogunk élni. Az emberi közösség az önzetlenségben tud igazán nőni - ezt a kultúrát kell tehát újraépíteni. A család az a hely, ahol az adás-megosztás kultúráját leginkább meg lehet tanulni. A család óriási erőforrás, különösen, ha több gyermeket nevel. Hiszen aki megtanul osztozni családon belül, az képes lesz rá azon kívül is. És ha például valaki később felelős vezetője lesz egy vállalatnak, nem mindegy, hogy azt milyen kultúra szerint vezeti: diktatórikusan vagy megengedőn, netán hagyja, hogy a különböző érdekek szétszedjék a vállalatot vagy megtanulja meghallgatni a munkatársait, majd felelősen dönteni.

A Szentatya így hívja ez utóbbit: szinodális út. Én is igyekszem ily módon vezetni az egyházmegyét. Meghallgatom a munkatársaimat, kíváncsi vagyok a véleményükre, és így kialakul egy párbeszéd. Azt is elfogadom, ha végül nem úgy lesz, ahogy azt korábban elgondoltam. A vezető én vagyok, enyém a felelősség, de azt is meghallom, ha a Szentlélek mást üzen.

Sokszor apró kirakós darabokból áll össze, hogy végül milyen irányba kell haladnunk. De ehhez meg kell tanulni lemondani az általam kigondolt megoldásról, és meghallani mások véleményét.

Vagyis az adás-megosztás kultúrája nemcsak az anyagi javakra, hanem a szellemiekre is vonatkozik. Ön olyan üzeneteket is megfogalmazott az előbb említett beszélgetésben, miszerint az egyház nemcsak az államon túl, hanem az állam előtt segít; az egyház nemcsak segít a társadalomnak, hanem abban jelen van; az egyház nemcsak spirituális háttér, hanem hétköznapi valóság is. Kifejtené ezeket a gondolatokat is?

Az említett fórum arról szólt, hogy az államon túl milyen szervezetek tudnak segíteni az embereknek. De az egyház már az állam előtt is létezett, és az egyház nem egy civil szervezet a sok közül. És nem is egy nemzetközi szervezet, ahogy egyes vezetéselméleti egyetemi tanszékeken modellként említik, mint multinacionális céget, vatikáni központi vezetéssel és leányvállalatokkal. Mi ennél több vagyunk. Az egyház nemzetek fölötti spirituális valóság; amely nemzet befogadja, annak kultúráját megáldja, megtermékenyíti, beépül annak társadalmába.

Az államot és az egyházat szétválasztottuk, de az embereket, a társadalmat nem lehet elválasztani az egyháztól. Az egyház ott van az emberek mindennapjaiban. Nem egy falanszter, egy másik bolygóról ideérkező valóság. Spirituális valóság, de nem távoli, megfoghatatlan, félelmetes, hanem ott él az emberek között. Sok kívülálló nem ismeri az egyházat, de még maguk a katolikusok sem. Például a papnevelő intézetről sokan azt gondolják, hogy az egy magasztos, de zárt, titkos szervezet, amolyan varázslóképző. Nem tudják, hogy bár egy átlag kollégiumnál zártabb szakkollégium típusú rendszer, amely felkészíti a fiatalokat a papságra, de nem egy életidegen közeg. Nem a világból élünk, de mégis benne vagyunk a hétköznapjaikban.

Marton Zsolt

Ehhez kapcsolódik mindaz, amit szeptember végén a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus (NEK) kapcsán mondott: a jövő egyházát láttam. Elmondaná nekünk is, mit értett ezalatt?

Nekem nagy ajándék volt a NEK. Sokan egy kis szorongással vártuk az egy évvel elhalasztott rendezvényt – hiszen sok súlyos kérdés felmerült: vajon mennyien lesznek, jön-e a Szentatya, stb. –, de már az első nap után úgy fogalmaztam: ez egy Szentlélek-gyanús rendezvény, amit később kiegészítettem azzal: a Szentlélek jelen van. Olyan tanúságtevő erővel volt jelen az egyház, ami hatott a külvilágra.

Nemcsak az önkénteseket láttam elkötelezettnek, beszélgettem rendőrökkel, katonákkal is, és az utca embereit is hallottam: örömteli eseményként tekintettek rá, és nem úgy, mint egy olyan rendezvényre, amit az egyház ráerőltetett a világra. Tanúja voltam annak, amikor egy apuka az utcán magyarázta gyermekének, ki a pápa és mi ez a rendezvény. Nem gondolom, hogy feltétlenül vallásos szülő lehetett, de érezhetően pozitívan állt hozzá. Erre értettem azt, hogy ez az egyház jövője; én nem a nagy látványosságokban látom az egyház erejét és kisugárzását, hanem az elkötelezett, odaadott emberek esetleg kisebb létszámú közösségében, akiről a kívülállók azt tudják mondani: olyan jó látni titeket, ahogy szeretitek egymást, én is szeretnék közétek tartozni.

Ami a Pápa üzenetét illeti, nagyon szívembe hatolt mind a három gondolata. Azt kérte a püspököktől, hogy alkossunk egységet, és azt is, hogy törődjünk a papjainkkal – akik nekünk nem a beosztottjaink, hanem lelki fiaink, ahogy a hívők pedig a lelki gyerekeink. És ebből adódik a harmadik pápai üzenet: irányt mutatott a Szentatya, hogyan kell jó pásztornak lenni. Elöl kell mennünk – azaz mutatni az irányt –, de be is kell menni közéjük – a bárányszagú pásztor közelről látja a mindennapi örömöket és bánatokat –, és időnként hátra is kell mennünk, hogy a lemaradókat felzárkóztassuk. Nekem azért is nagyon tetszett a megfogalmazás, mert kirándulásainkkor hajlok rá, hogy vezetőként elöl menjek és gyorsabb tempót diktáljak, de aztán eszembe jut: ez nem teljesítménytúra, hanem közösségépítés. Olyankor visszanézek, visszaaraszolok a többiek közé, aztán pedig letáborozok az utolsónál, hogy ő is érezze, hogy ő is fontos, ő is része a közösségünknek. Nagyon krisztusi ez az evangéliumi modell. És persze ez egy mintaadás a plébánosok számára is: vezetni a plébániát, tanítani, imádkozni, irányt mutatni, konzultálni, részt venni a kiscsoportok munkájában, családokat látogatni, játszani a gyerekekkel, beszélgetni az asszonyokkal, sörözni a férfiakkal, vagyis benne lenni az életünkben. Ugyanakkor foglalkozni a betegekkel, elesettekkel, fogyatékkal élőkkel, meghallgatni a küzdőket, nem megijedni a hajléktalantól, alkoholistától, lelkileg összetört embertől, hanem elküldeni szakemberhez.

Ha már szóba jöttek a szakemberek, püspök atya 2011-ben család- és szociális lelkigondozói diplomát szerzett a Semmelweis Egyetem Mentálhigiéné Intézetében. Miért tartotta ezt fontosnak?

Azért végeztem el ezt a továbbképzést, mert lelkipásztori szakmai segítségnyújtást reméltem tőle. Olyan világban élünk, ahol a különböző lélektani folyamatok annyira sokszínűen jelennek meg az emberek életében, hogy szükség van szakmai segítségre. Alapvetően minden pap lelkigondozó, hiszen lelkigondozás a gyóntatószékben való beszélgetés is, ami nemcsak a bűnök felsorolását jelenti, hanem meghallgatást, biztatást. Viszont sokszor megrekedünk itt, s mivel a papnak tanítónak is kell lenni, hajlunk arra, hogy az emberi problémákra kész válaszokat adjunk, miközben nem biztos, hogy értjük a problémákat. Lehet, hogy egy darabig a zseniálisnak hitt emberi válaszok is megfelelnek, de Isten nem emberi válaszokat akar adni.

Én tíz év papság után megtapasztaltam, hogy nem tudok kész válaszokat adni. A továbbképzés nagy segítséget adott, megerősített a hitemben, és arra tanított meg, hogy nekem jó eszköznek kell lennem ahhoz, hogy Isten megadja a választ rajtam keresztül mások számára. Ez számomra felszabadító érzés volt.

Sok paptestvérünk úgy érzi, neki kötelező válaszokat adnia, miközben nem tud. Nem kötelező, sőt, ellenkezőleg, ő a jelenlétével, a hallgatásával, az értő befogadásával tud segíteni, a válaszokat pedig nem ő, hanem a Szentlélek adja meg, és ebben kell jó eszköznek lenni. És persze azzal, ha tudja, hova kell továbbküldeni azt, akinek másfajta segítségre van szüksége. A továbbképzésen műhelymunkában dolgoztunk és sok gyakorlati helyzet révén tanultuk meg, hogyan kell ezt jól csinálni. Voltunk féléves terepmunkán is, én egy cigánytelepen, ahol rengeteget tanultam, hála érte az ott élő roma embereknek.

Nemrég mi is hírt adtunk a Váci Egyházmegye MotiVÁCió Képzési Központjáról, amely számos értékes mentálhigiénés szolgáltatást és programot kínál. Miért hozták létre és kinek szól?

Rengeteg gyógyulásra váró ember van körülöttünk is – fiatalok és idősek, egyedülállók és házasok, különböző problémákkal a gyász feldolgozásától a házasságuk megerősítéséig –; és a papjaink is segítségre szorulnak különböző területeken, például pályázatírásban, irodavezetésben. Fontos, hogy egy plébánián legyenek olyan emberek, akik alkalmasak arra, hogy potenciális munkatársai legyenek a plébánosnak; ahogy az is lényeges, hogy a plébániai iroda ne szigorú hivatal legyen, hanem olyan hely, ahol meghallgatják, befogadják a személyt, és utána következhet az ügyintézés.

Ehhez nyújt segítséget a MotiVÁCió Képzési Központ. Az egyházi és vidékfejlesztési képzéseink már léteztek. Ezek mellé építettük fel a mentálhigiénés képzéseket. Szeretnénk fejleszteni a munkatársainkat – papokat, diakónusokat, hitoktatókat, világi munkatársakat –, hogy tudjanak segíteni a hozzájuk fordulókon. Célunk továbbá, hogy létrejöjjön egy mentálhigiénés szakember hálózat az egyházmegyében. Ebben elsők vagyunk és nem titkolt célunk jó példát mutatni mások számára.

További értékes cikkekért, programokért, tanúságtételekért iratkozz fel havi hírlevelünkre itt!

Élj a cikkünk alatt található támogató lehetőségekkel, kapcsolódj be programjainkba, kurzusainkba és nyerj inspirációt további cikkeinkből!

Forrás: BRM Média
Képek forrása: Családegyház, Váci Egyházmegye, MotiVáció Központ
Szerző: Antal-Ferencz Ildikó