Ha csak arra a kérdésre keresem a választ, hogy egy fiatalnak mit jelenthet egy ifjúsági közösség, azt mondhatnám: bármit; szélsőséges esetekben akár a mindent is jelentheti. Én azokban az ifjúsági közösségekben, amelyekbe sok esetben gyerekként kerültem bele, azt hiszem, felsorolhatatlanul sok mindent tanultam. Ennek egy része önismereti jellegű. Azoknak a képességeknek, motivációknak a felismerése, amelyek belülről fakadnak, amelyek jellemeznek engem. Ez a tudás egy olyan ajándék, amely segített a hivatásom egyre jobb megismerésében.
Önkéntelenül is Sinkovits Imre szavai jutnak eszembe.
„Az ötvenjelvényes különpróba volt a mi pályaválasztási tanácsadónk. Én például megszereztem az előadói különpróbát, így lettem színész. A cserkészetben úgy lehetett az ember magyar, mellén a Hungária-jelvénnyel, hogy közben alig várta a nemzetközi táborozásokat.”
Igen, a közösségek identitást adnak. Egyéni, nemzeti és nemzetközi identitást is. Sinkovits esetében az, hogy barátaival együtt különpróbákat teljesített, nem puszta szórakozás volt. A próbatételek, képességeink fejlesztése, erősségeink kimunkálása, majd az erre adott közösségi reflexió a fiatalkor olyan fontos gesztusai, melyek jelek, iránytűk tudnak lenni számunkra a felnőttkor első fontos döntéseinek meghozatalakor. A fiatalkor a beavatások ideje is, ami szintén elképzelhetetlen közösség nélkül. A kortárs csoportoktól kapott visszajelzések megerősíthetnek vagy elbizonytalaníthatnak, felemelhetnek vagy össze is törhetnek minket – ezért sem mindegy, hogy éppen ekkor, a személyiség megszilárdulásának időszakában milyen közösségeknek vagyunk tagjai.
Fontos számomra az is, hogy ezek a közösségek különböző korokkal is összekötnek minket. Nem csak a kortárs csoport szintjén, hanem az előttem járókkal és az utánam jövőkkel is kapcsolódom egy közösség által. (Mint ahogyan az egyház ezt magáról tanítja is.) Én is cserkész vagyok – ha akarnék, se tudnék a fiatalságról e nélkül beszélni. Sinkovits a nemzet színészeként halt meg. És cserkészként.
Hogyan lehet az, hogy bizonyos dolgok, amik ifjúságunk évei alatt történnek velünk, annyira hangsúlyossá vállnak az életünkben, hogy azt mintegy végigkísérik?
Ez a kérdés gyakran eszembe jut, és nemegyszer különös borzongással tölt el. Fiatalként egy vagyok a sok millió közül. Egy jó közösségben lévő fiatalként viszont különleges kapcsolatba kerülök sokakkal. Lehet, hogy mindez túl szentimentálisnak hat. Azonban nem szabad elfelejtenünk, mennyire fontos minden fiatal felnőtt (és egyáltalán minden ember számára), hogy milyen ideálokat lát, tudat alatt is: milyen mintákat követ. Biztos vagyok benne, hogy ez egy nagy segítség nekem is, amit nehéz eléggé értékelni.
És persze tegyük hozzá, a kortárs kapcsolatok, a valóságosan megismerhető emberek – példánknál maradva: cserkésztestvérek – még ezerszer fontosabbak, mint korábbi korok személyei. Hiba volna utóbbiakat lebecsülni, de ahhoz semmi nem hasonlítható, mint mikor az ember barátokat kap. Amikor párbeszédbe lépünk, kérdezünk, válaszokat adunk vagy csak meghallgatunk, vagy csak hallgatunk. Együtt izzadunk le a latrinaásásban, a magashegyi túrában, kölcsönösen kilépünk komfortzónánkból, örülünk, ha a másikat felvették az egyetemre, nekünk is fáj, ha szakítottak vele, gratulálunk hozzá, hogy elkezd dolgozni az első munkahelyén, elmeséljük, hogy mindez nekünk milyen volt, nosztalgiázunk a legénybúcsúján és koccintunk a tejfakasztón…
Egymás életének részeivé válunk. Vinculum caritatis – a szeretet kötelékei kapcsolnak egymáshoz minket. Fiatalnak lenni annyit tesz, hogy az élet kezd beláthatóvá válni. Ami egy passzív tudás volt a világról, hogy vannak dolgok, amik rendszerint történnek benne, és az ember maga is míveli a hagyományt, merthogy teszi, amit előtte oly sokan, és ezektől a dolgoktól tartjuk többé-kevésbé kereknek az emberi életet… – mindez realitás lesz. De jaj annak, akit ennek a felismerése magányosan ér el!
„Nem jó az embernek egyedül lenni.”
Maga az Úr mondja ezt, már a kezdet kezdetén. De nem csak házastársra, családra kell itt gondolnunk, hanem a közösség egyéb formáira is. Életünk fordulópontjain felértékelődik szerepük. Hogy szavam ne feledjem: például a hivatás tisztázásának kérdésében.
Sinkovits mondatai azért is fontosak, mert a fiatalság az útkeresés időszaka. Ehhez szorosan kapcsolódó fogalom a hivatás. Külön írást érdemelne, mennyire túlhasznált, sokszorosan félreértett, terhelt szó is ez.
Nekem az ajándék-létünk kibontakoztatásának módja, a bennünk lévő, Istentől ajándékba kapott képességeknek, vágyaknak, adottságoknak, akár körülményeknek tudatosan más ember szolgálatába állítása ez, amivel adni tudunk.
Ennek meghatározhatjuk szintjeit; van, ami életdöntés, van, ami időszakos szolgálat – természetesen a papi, szerzetesi vagy családos élet nem összehasonlítható a tevékenységeink, foglalkozásunk szintjével, de mindkét kategóriára igaz, hogy lehet rá elhívásunk az által, hogy Isten akaratát keressük, rá figyelve akarjuk a köztünk lévő mennyek országát építeni.
Azt gondolom, Sinkovits példája, élete talán egészen ismert, de sokan vagyunk, akiknek valamilyen szempontból hasonló az útja. Hány és hány pedagógus ismerősöm és barátom van, akiről pontosan tudom, hogy döntően szintén az ifjúsági közösségeinek köszönheti a hivatását.
Azok az ifjúsági közösségek, amelyek lehetőséget biztosítanak az adottságok, képességek kibontakoztatására, az önkéntes, másokért végzett szolgálatra, nagy lehetőséget adnak mindannyiunk számára, hogy kipróbáljuk magunkat, akár éles helyzetekben. Hogy ráébredjünk, mi az, ami igazából hajt minket az életben.
Nagy családban nőttem föl, és emlékeim szerint mindig szerettem gyermekekkel, fiatalokkal foglalkozni. A ministránsvezetés és a cserkészvezetés mindezt tovább erősítette bennem.
Hogy szeretek szervezni, hogy szeretek embereket összefogni, vezetni, közösséget alkotni és a közösség tagjaiért felelősséget vállalni, mindezt legjobban, legegyértelműbben a cserkészetben tapasztaltam meg.
Fontos visszaigazolások voltak azok az alkalmak, mikor bizalmat és vele felelősséget kaptam. Nem is tudok a fiatalságról személyes hangon szólni a közösségek említése nélkül, olyan alapvető és személyiségemet, lényemet formáló élmények kapcsolódnak ezekhez.
Az egyetem első évében néhány emberrel lettem csak jóban. Mind tanárszakosok voltak, és idővel kiderült: majdnem mind cserkészek is. Nem azért mondom ezt el, mintha az ehhez a közösséghez tartozás valami különleges emberi minőséget jelentene. Korántsem gondolom, hogy ne kéne nagyon is kritikusnak lennünk éppen magunkkal szemben, és okunk is van rá, ezer meg egy. Mégis: egy gondviselésszerű megerősítés és bátorítás volt minden ilyen találkozás.
A közös élmények, történetek nemcsak hogy oldottabbá és bensőségesebbé tettek minden beszélgetést az első perctől kezdve, hanem mintegy magyarázatul is szolgáltak: te is erre fogsz tudni támaszkodni módszertani kérdésekben, te is ilyen légkört szeretnél teremteni egy osztályban, téged is ezek a pillanatok hoztak ide.
Sokukkal beszélgetve a legtöbben azt fogalmazták meg, hogy amit kaptak ebben az ifjúságnevelő közösségben, azt annyira gazdag ajándéknak érzik, hogy szeretnének valamit visszaadni. Szeretnék ezt az örömet továbbadni. Azt gondolom, hogy amíg így tudunk valamire tekinteni, addig tudunk kicsit Krisztus logikája szerint élni.
A szeretet nem képes egy helyben megmaradni. Dinamizmus, amely továbbmegy, átjár, lendületbe hoz. Aki szeretetet kap, az viszonozni akarja, vagy tovább akarja azt adni.
Jó, ha ifjúsági közösségeink is így tudnak működni – és hála Istennek, én sok helyen láttam is erre példát.
Egy-egy ifjúsági közösség vagy közösségrész vezetése egészen különleges helyzetek elé állíthat egy fiatalt. Amikor harminc tinédzserért feleltem, az egy olyan helyzetet teremtett, ahol valóban felnőttként kellett viselkednem. Nem lettem egy pillanat alatt az élet minden területén ilyen. De ott és akkor igen. A mindennapok során, amikor csak hétről hétre őrsgyűlésekre jártak a srácok, ez kevésbé volt hangsúlyos.
Azonban, amikor tábori körülmények közt vagyunk, félnomád körülmények között az erdő közepén, és jön a vihar, akkor húsba vágó a kérdés: mit is jelent az, hogy én felelősséget tudok vállalni ezekért a rám bízott emberekért?
Ezek a helyzetek próbák és kihívások. Segítenek nekünk felnőtté válni, megízlelni a fiatalkor szabadsága mellett a felelősségvállalást is, ami ugyanúgy tud örömteli lenni, de egyben terheket is helyez ránk.
Az ifjúsági közösségekben való tevékeny részvétel edz minket.
Akkor tudunk ezekben igazán, 100%-osan jelen lenni, hogyha valamit a személyiségünkből, tudásunkból, erőnkből is odaajándékozunk a többieknek. Nagy értéke az ifjúsági közösségeknek – értem itt inkább a gimnáziummal kezdődő és idősebb korosztályt –, hogy eddigre a legtöbb fiatal már egy-egy érdeklődési körrel rendelkezik, sokan akár elmennek továbbtanulni valamilyen szakmát, és az így megszerzett tudást is a közösség szolgálatába állítják. Sose felejtem az első őrsgyűléseket, amikor már voltunk elég nagyok ahhoz, hogy mi vigyünk egy-egy témát. Volt, aki a számítástechnika rejtelmeit magyarázta szinte szenvedélyesen, mások a sörfőzésről és a különböző sörtípusokról tartottak előadást, és lehetne folytatni a sort… Ámultunk, hogy a másik miket nem tud…?! És soha nem tanultunk annyit ezekről a területekről, mint ezeken az alkalmakon.
Ez a fajta nyitottság, kíváncsi érdeklődés egész biztosan az egyik olyan tulajdonság, amit joggal társítunk a fiatalsághoz. Egyszer Bellovics Gábor jezsuita szerzetessel beszélgettünk arról a 777 egy podcastjában, hogy vajon miért akarnak olyan sokan fiatalként mutatkozni, fiatalok programjain részt venni. Elég, ha ifjúsági találkozókra gondolunk, akár egyházi szervezésben. Sokszor túlnyomórészt azokat találjuk ott, akik 20-30-40 éve voltak fiatalok. Mégis miért? Egyrészt annak a beszélgetésnek is az lett az egyik konklúziója, hogy
fontos lenne, hogy ki tudjunk békülni a korunkkal: úgy élni, ahány évesek vagyunk; annak értékeit megtalálva.
Másrészt az is biztos, hogy vannak olyan jellemzően a fiatalkorhoz társított tulajdonságok, amik egyáltalán nem gond, ha később is jellemeznek minket, és ilyen szempontból persze nyugodtan maradjunk fiatalok.
Ez éppen a világra való nyitottság, a frissesség, hogy terveink vannak, elképzelésünk az életünkről, és nem vesz erőt rajtunk a csüggedés, a megtörtség, a fáradtság. Biztos vagyok benne, vagy legalábbis nagyon remélem, hogy ezen a ponton, kedves Olvasó, te is föl tudsz idézni magadban legalább egy olyan személyt, aki idős kora ellenére lelkületében valóban fiatal tudott maradni.
Azt gondolom, hogy szerencsés helyeztben vagyunk olyan szempontból, hogy Szentatyánk, Ferenc pápa is egy rendkívül fiatal lelkű ember, noha hajlott korának teste alázatosan engedelmeskedik.
A derű, a játékosság és a figyelmesség, ami olyannyira jellemző rá, valóban fiatallá teszik. Ezek azok a belső jegyek, melyekre tudatosan is odafigyelhetünk, akár az ő példája által, és növelhetjük magunkban – életkortól függetlenül. Nekünk, fiataloknak sem árt gyakorolni…
Azt gondolom, ha egy szót kéne társítani ahhoz, hogy ifjúsági közösségek, ahány fiatalt megkérdeznénk, annyiféle választ adnának. Én most a szolgálatot emelem ki, mert ez az időszak nem mellesleg a felnőtté válásról is szól.
Azt szoktuk mondani a közösségemben, hogy a felnőtt kereszténység és a felnőtt cserkészet hármas céllal történik: megismerni, megszeretni és szolgálni.
Fontos a világ megismerésére való nyitottság, ami a fiatalságra oly jellemző tulajdonság, hiszen így tudom jobban megszeretni is: amit megismerek, amit elsajátítok, magamévá teszek, azt megszeretem. Valamit minél jobban megismerek, annál jobban megszeretem. És minél jobban megszeretek valamit, annál inkább vágyom a még jobb megismerésére. És amit megszeretek, annak a szolgálatába állok. Erre meghívásunk van felnőtt keresztényként. Mások szolgálata által kicsit jobbá tenni a világot. Lehet ez egy krumplipucolás vagy éppen egy vezetői mentorálás. A legtöbb, amit kaptam az ifjúsági közösségektől, az éppen a szolgálat.
További értékes cikkekért, programokért, tanúságtételekért iratkozz fel havi hírlevelünkre itt!
Élj a cikkünk alatt található támogató lehetőségekkel, kapcsolódj be programjainkba, kurzusainkba és nyerj inspirációt további cikkeinkből!
Forrás: Bízd Rá Magad Média
Képek forrása: Tóth Márton, depositphotos, freepik
Szerző: Tóth Marci
777 blog - A hit nem magánügy
Segítő jelleg: blog
Ajánljuk: kamaszoknak, fiatal felnőtteknek, felnőtteknek, hitoktatóknak
Elérhető: online elérhető, folyamatosan elérhető
777 Közösség Egyesület
Magyar Cserkészszövetség
Segítő jelleg: közösségépítés, nevelési program, önkéntesség, tábor
Ajánljuk: gyerekeknek, kamaszoknak, felnőtteknek
Elérhető: országosan, egész évben rendszeresen
Magyar Cserkészszövetség
Weboldalunk olyan megoldásokat (feltétlenül szükséges, valamint statisztikát támogató sütik) használ, melyekkel a jobb szolgáltatás érdekében elemzi a weboldal forgalmát, és személyre szabottabb élményt kínál. A részleteket megtalálod az Adatkezelési tájékoztatónkban. Jó böngészést kívánunk!
Feltétlenül szükséges sütik
A weboldalon működő szolgáltatásokhoz szükséges.
Statisztikához használt sütik
Ezeket a sütiket arra használjuk, hogy információkat gyűjtsünk weboldalunk forgalmáról webhelyünk használatának elemzéséhez. Ezek a nyomkövető és teljesítménnyel kapcsolatos sütikkel összegyűjtött információk egyetlen személyt sem azonosítanak.
