Az út akkor kezdődik, amikor véget ér

„Nyáron megyek a Szent Jakab-útra! 800 kilométer! Ki jön velem?” – valahogy így érkeztem a tanáriba 2005. január 13-án reggel. Olvasni lehetett a meglepettséget kollégáim arcán: „Vajon mi történt Zsófival éjszaka? Mi ütött belé, hogy ezzel állít be az iskolába ezen a reggelen?”

Mindenesetre bogarat ültettem a fülükbe, és egyik kedves kolléganőm májusra tudta kimondani félelmeivel dacolva, hogy ő is nagyon szeretne hozzám csatlakozni.

Ellenállhatatlan vonzerő

2005. június 25-én a tanári záróértekezlet után mi már ketten a repülőn ültünk Spanyolország felé és megkezdődött egyhónapos felejthetetlen zarándoklatunk, életünk egyik legnagyobb kalandja. Hálatelt szívvel emlékezem vissza az indulásra, és mindarra, ami azóta történt. 19 év távlatából visszatekintve már jól látom, hogy azon az éjjelen, amikor ellenállhatatlan vonzerőt éreztem arra, hogy zarándokútra induljak, nemcsak a Caminóra kaptam meghívást.

Sokféle motivációval az úton

Sokféle indíttatással, sokféle ember kel útra szent helyek felé. Sokakat egy-egy életkrízis (családtagok, munkahely vagy motiváció elvesztése, baleset, családi válság) késztet megállásra és elgondolkodásra, másokat valamiféle hiányérzet, amit akár anyagi jólétük ellenére tapasztalnak. Vannak olyanok is, akiket valamilyen örömteli esemény, hála, életfordulat, döntéshelyzet, fogadalom vagy felajánlás indít útra.

Lehet, hogy nem mindig tudatos az útra kelőben, mit jelent zarándokolni, de mégis van számára valami ígéretes, valami vonzó az út megtételében, amiért vállalja: kihívás, kíváncsiság, kalandvágy, élményszerzés, változásra, újrakezdésre, elmélyülésre, megtisztulásra való vágy, istenkeresés, valaminek az átgondolása, feldolgozása.

De vajon mindenki zarándok, aki zarándokúton gyalogol? Vagy közülük valaki inkább turista, esetleg teljesítménytúrázó? Mitől lesz zarándok valaki?

Személyes indíttatásom

Mielőtt zarándoktársammal útra keltünk, mi megbeszéltük, mit értünk zarándoklat alatt. Mivel mindketten gyakorló katolikusok vagyunk, számunkra egyértelmű volt, hogy Santiago de Compostelába, Szent Jakab apostol sírja felé tartva benső utat is szeretnénk járni, Istent és személyes életutunkat keresve, imádsággal és elcsendesedve.

Pályakezdőként talán túl nagy elánnal és lelkesedéssel vetettem bele magam a tanári munkába, ezért öt év leforgása alatt, akkor huszonhét évesen kissé megfáradtam és motivációmat vesztettem. Ezt különösen is éreztem azon a bizonyos januári napon, amikor épp félévzárás előtt álltunk, és toronyban álltak asztalomon a javítatlan dolgozatok. Valahogy minden gondolatom a várva várt nyár körül forgott és egyszer csak eszembe jutott, hogy én hallottam valakitől a Caminóról. Hirtelen olyan kíváncsiság és lelkesedés szállt meg, hogy azonnal rákerestem a világhálón, mi is ez pontosan, és még aznap éjjel döntöttem: útra kelek.

Nagyon vágytam arra, hogy kiszakadjak a hétköznapi mókuskerékből, töltekezzek, távolságot vegyek mindattól, amiben élek, új erőt merítsek, átgondoljam, merre tovább. Mivel mindig is nagyon szerettem kirándulni és a természetben lenni, óriási várakozással és örömmel készültem az útra, annak pedig különösen örültem, hogy hasonló gondolkodású társam is adódott, akivel bátrabban mertem elindulni.

Zarándok vagy turista?

Zarándokutunk első állomásán szembesültünk először azzal, hogy nem mindenki olyan indíttatással járja az utat, mint mi. A kb. 60 fős zarándokszállásról csak mintegy öten vettünk részt a közeli templomban meghirdetett esti zarándokimán. A többiek vajon hol maradtak? Miért nem jöttek? – tettük fel a kérdést magunknak és egymásnak.

Az út során sokszor spontán beszélgetésbe elegyedtünk az utat járó többi zarándokkal. Mély tisztelet és megértés ébredt bennem azok iránt, akik őszinte keresőként és nyitott szívvel járták az utat, de nem kapták ajándékba szüleiktől a keresztény értékrendet, hagyományokat és hitet, mint mi. Az az érzésem támadt, hogy az ő útjuk sokkal nehezebb, hitük viszont megharcoltabb. Csodáltam, hogy milyen különböző utakon jutnak el ugyanahhoz az Istenhez, akit mi is tisztelünk és szeretünk.

Lehullottak bennem előítéletek, kitágult a horizontom. Megértettem, hogy vallási hovatartozástól, nemzettől, bőrszíntől, foglalkozástól függetlenül mindnyájan úton vagyunk.

Lehet, hogy más-más motivációval indultunk, de soha nem tudhatom, kiben mi zajlik, ki hogyan érintődik meg útközben, mikor válik a szó szoros értelmében vett zarándokká, aki a boldogságot, élete értelmét és legfontosabb egzisztenciális kérdéseire választ keresve végső soron Istent keresi és találhatja meg.

Minden zarándoklatnak végső elindítója az a vágy, amit Szent Ágoston így fogalmaz meg: „…magadnak teremtettél minket, s nyughatatlan a szívünk, míg csak el nem pihen benned” (Vallomások, I,1). Éppen ezért a keresztény zarándokfogadás nem tesz különbséget zarándok és turista között, hanem minden érkezőt úgy fogad, mintha Krisztust fogadná, hiszen Jézus mondta: „Aki befogadja azt, akit küldök, engem fogad be, s aki engem befogad, azt fogadja be, aki engem küldött.”(Jn 13,20).

Zarándokélmények

Mielőtt elindultunk, azt gondoltam, az úton biztos megvilágosodom, lesznek majd „világmegváltó” gondolataim. Másképp történt: én alakultam, váltam zarándokká, az életem pedig zarándoklássá. Sokszor egyáltalán nem voltak gondolataim, csak arra tudtam figyelni, ami épp történik a jelenben: megyek, teszem egyik lábamat a másik elé, vagy eszem, alszom, pihenek, valakivel találkozom.

Elsőre monotonnak tűnő zarándoknapjaink soha nem voltak unalmasak számomra. Minden napnak megvolt a maga ritmusa, melyből nem hiányzott a mozgás, a pihenés, a csend, az imádság és a beszélgetés másokkal. Utóbb felismertem, hétköznapi életemben milyen könnyen elmarad egyik vagy másik ezek közül, ami könnyen lelki egyensúlyom felborulásához vezet!

Természetes emberi tempómra, gyalogos sebességre lassulva jobban megnyílt a szemem az engem körülvevő világra, a természet gyönyörű szépségeire, melyek önkéntelenül is a Teremtő dicséretére indítanak. Észrevettem az apró kis csodákat, örömöket.

Egy pohár víz, egy segítő kéz, egy mosoly, egy jó szó, egy kis virág az út szélén egészen meg tudott érinteni, nap mint nap tetten értem ezeken keresztül a Gondviselést. Tanultam jószívvel és hálával elfogadni azt, amit épp kapunk: hideget, meleget, szelet, esőt vagy napsütést, és tapasztaltam, hogy az igazi boldogság nem ezen tényezőkön múlik, hanem azon, hogy én hogyan állok hozzájuk.

Mindenemet hátamon cipelve megtapasztaltam, milyen kevés az, amire valóban szükségem van. Kényelmemet otthon kellett hagynom, mégsem hiányzott igazán semmi. Sőt, boldogabbnak, szabadabbnak éreztem magam, mint valaha! Tapasztaltuk, hogy Isten is mellénk szegődött az úton, minden naphoz megkapjuk a szükséges erőt, iránymutatást.

Az út fizikai és lelki próbatételei közepette intenzívebben találkoztam és szembesültem önmagammal. Sokszor egészen mélyről jöttek elő korábban már rendezettnek tűnő, de csak szőnyeg alá sepert ügyek, melyekkel még feladatom volt. Saját határaim feszegetése, az emberi törékenységemmel való szembenézés segített abban, hogy bizalommal és valódi ráhagyatkozással forduljak Istenhez.

Fontos volt számomra annak a zarándokhagyománynak a megismerése, hogy a zarándokok útjuk végén a rossztól való elfordulást és az újjászületés vágyát kifejezve elégetik elnyűtt ruhadarabjaikat. Szent Pál apostol szavai nyomán a zarándoklat végén magam is próbáltam levetni a régi embert és magamra ölteni az újat (Vö. Ef 4, 22-24).

A zarándoklat legnagyobb kihívása a hétköznapi életünkbe való visszatérés. Amikor zarándoklunk, az életünket járjuk kicsiben.

Az út minden egyes mozzanatának megvan a megfelelője az életünkben: a meredek kaptatók életünk kihívásai, nehézségei; a hosszú egyenesek a megpróbáltatásokkal teli száraz időszakok; a kereszteződések a döntéshelyzetek; az eltévedések, amikor rosszul döntöttünk vagy nem figyeltünk a jelekre; a jelek Isten útmutatásai; a hegycsúcsok, ahol kitágul a horizont, a komoly erőfeszítéssel szerzett sikerélményeink; a hátizsák testi-lelki terheinket jelképezi stb.

De vajon sikerül-e hétköznapi életünkben megvalósítani mindazt, amit a zarándoklat alatt megtanultunk, megéltünk?
Tudjuk-e életünket is zarándoklatként megélni?
Egyértelmű-e a cél, ami felé tartunk?
Észrevesszük-e a jelzéseket?
Jó úton vagyunk-e?

A magam részéről úgy látom, ha teljességgel nem is sikerül mindig tudatos zarándokként élni, legalább vágyom rá, újra és újra emlékeztetem magam: átutazóban vagyok, az örök hazám nem itt a földön van. Ha úgy érzem, eltévelyedtem, eszembe jut, hogy elcsendesedve újra kalibráljam azt a belső iránytűt, ami a szívembe van ültetve, és megbízhatóan a jó irányt mutatja.

Az út gyümölcsei

Hogy kinek mit jelentett egy adott zarándoklat, sokszor az idő mutatja meg. 19 év távlatából már látom, hogy nekem új kezdetet, új időszámítást jelentett az első komoly zarándoklatom, a Caminón megtett 700 kilométer.

Ott váltam szíven ütött emberré, igazi zarándokká.

Égett bennem a vágy, hogy másokkal is megosszam, másoknak is lehetővé tegyem ezt az egyedülálló, testet-lelket megújító lehetőséget, és magam is időről időre újra útra keljek.

Ettől a vágytól indíttatva tartottunk sok vetítéses élménybeszámolót, ennek hatására csatlakoztam zarándoktársammal a hazai Gyöngyök Útja zarándokutat fenntartó és éltető egyesülethez, majd zarándokközösséghez, ezért szerveztem magam is egyre több zarándoklatot, jelzésfestést, zarándokprogramot és rendszeres zarándokimát. A zarándoklat élménye kibővült a személyes útról a mély közösségi élményt és a településeken élőkkel találkozva kölcsönös missziós lehetőséget hordozó kiscsoportos zarándoklatokra.

Később visszamentem a Caminóra és kipróbáltam magam zarándokfogadóként. Zarándokvezetőképzések szervezője és oktatója lettem, 2020 óta pedig egészen hivatásommá vált a zarándoklás: az országos Vándortábor Programon belül ifjúsági zarándoktáborok szervezésével foglalkozom.

A zarándoklás mára már összefonódott bennem a vízen járás izgalmas tapasztalatával is. Hiszem, hogy Jézus nemcsak zarándokútra, hanem egyben vízen járásra is hív, mint egykor Péter apostolt.

Ha őt szeretném követni, akkor leküzdve félelmeimet el kell hagynom a már megszokott komfortzónámat, biztonságomat. Vízen járni csak Jézusra szegezett szemmel, belé vetett bizalommal lehetséges. Hálás vagyok, hogy bár sokszor süllyedek, szeretete mindig kiemel, megtart a vízen.

Ha netán Te is kedvet és vágyat érzel egy sorsfordító kalandra, kedves Olvasó, merj bátran elindulni zarándokolni! És ne feledd, a Lélek ott fúj, ahol akar! (Vö. Jn 3,8)

További értékes cikkekért, programokért, tanúságtételekért iratkozz fel havi hírlevelünkre itt!

Élj a cikkünk alatt található támogató lehetőségekkel, kapcsolódj be programjainkba, kurzusainkba és nyerj inspirációt további cikkeinkből!

Forrás: Bízd Rá Magad Média
Képek forrása: Gáll Zsófia, freepik.com
Szerző: Gáll Zsófia