A beporzás fontossága: furfangos növényi trükkök és fáradhatatlan rovarok nyomában

Év-százmilliók alatt csiszolódott tökéletesre a növények szaporodásának, a beporzásnak varázslatos, ámulatba ejtő és sokszor titokzatos rendszere, amely – a természet eredendő rendjében – kiválóan és hibátlanul működött. Aztán jött a „modern” ember, az ipari mezőgazdaság és állattenyésztés, a végeláthatatlan szántóföldek, a vegyszerek – sorolhatnánk –, és ma ott tartunk, hogy aggódnunk kell a beporzást végző rovarokért, amelyek hiánya az emberiség sorsára is hatással van.

Hogyan működik a beporzás, miért fontos, hol a baj és mit tehetünk ellene? A Bízd Rá Magad ezúttal egy rendhagyó és nagyon fontos írást ajánl szeretettel a figyelmedbe, Victor András tollából, aki a hazai környezeti nevelés egyik elismert szakembere. A cikk egy kissé nagyobb lélegzetű, mint amit nálunk megszokhattál, de olvasd végig – hidd el, megéri!

^{Forrás: depositphotos.com}

Mi a beporzás és hogy’ alakult ki?

Két-háromszáz millió évvel ezelőtt a növényeknek még nem volt szükségük beporzásra, hiszen akkor még nem volt olyan, hogy hím-ivar, nő-ivar. De akkor hogyan szaporodtak? Ivartalan úton. A kerti borostyán is ezt teszi: növeszt egy hosszú oldalágat, s ahol az érintkezik a talajjal, ott legyökerezik, és onnantól az a rész már másik növénynek is tekinthető. Ezt a szaporítási módot a kertészek dugványozásnak hívják.

Az ivaros szaporodás ennél bonyolultabb, hiszen meg kell oldani a hímivarsejtek és petesejtek találkozását és egyesülését, vagyis a megtermékenyítést.

Ugyanakkor van egy nagy előnye is az ivaros szaporodásnak: mivel a véletlenen is múlik, hogy a két szülő mely tulajdonságait örökli egy meghatározott utód (s melyeket nem), az utódok között kisebb-nagyobb különbségek lehetnek. Ezek oda vezethetnek, hogy egyikőjük jobban elviseli például valamely körülmény megváltozását, mint a „testvérei”, ezért neki nagyobb esélye lesz arra, hogy utódokat produkálhasson, s azoknak tovább-örökíthesse „szerencse-adta” tulajdonságát. A fajok évmilliós fejlődése szempontjából tehát nagy jelentőségű az ivaros szaporodásnak ez az előnye.

Az ivaros szaporodás egyik „bonyodalma” azonban, hogy a virág porzóiban termelődő virágpornak (s bennük a hímivarsejteknek) el kell jutniuk a bibéhez, amelynek tövében ott „várakozik” a petesejt (vagyis a nő-ivarsejt). Viszonylag egyszerű a helyzet, ha a porzó és a bibe is ugyanabban a virágban van, vagyis kétivarú a virág. Hiszen ha a portokból kihullik a virágpor (pollen), már rajta is van a bibén. Sok növényfaj van, ahol ez az önbeporzás biztonságosan működik. Viszont így alig érvényesül az ivaros szaporodás fent részletezett előnye, hiszen a tovább-örökíthető tulajdonságokat tekintve a két ivarsejt közel egyforma.

Az ivaros szaporodás előnyös volta akkor érvényesülhet igazán, ha egy virág bibéjére egy másik – akár távoli – növény-egyed pollenje érkezik.

De hogy jut el oda? Sok növényfaj van, amely ezt a feladatot a „szélre bízza”. Egyszerű megoldás, azonban ára van. Irdatlan sok pollent kell produkálni és „szélnek ereszteni”, hiszen nagyon kicsi az esélye annak, hogy egy pollen éppen egy távoli, de megfelelő bibén landol. A porszemek óriási hányada tehát a „semmibe” hullik, a gazdanövény sok anyagot és energiát pazarol el.

Ezért volt óriási evolúciós lépés – még a dinoszauruszok korában – a rovarbeporzás megjelenése. Eredetileg csak annyi történt, hogy egyes rovarok rákaptak a virágos növények pollenjére, mint könnyen hozzáférhető tápanyagforrásra, de miközben azt fogyasztották, akaratlanul is elvitték a szőreikbe tapadt virágport egy másik növényegyed bibéjéhez. Ennek a növényfajnak tehát – a virágpor megdézsmálása ellenére is – előnyös volt, hogy rendszeresen látogatta egy rovar.

^{Forrás: freepik.com}

Később meg is jelentek ebben a fajban olyan tulajdonságok, amelyek egyre biztosabbá tették a rovar látogatását. Például valamilyen színanyag termelődött a sziromlevelekben, amely jelezte a rovaroknak, hogy „ide érdemes jönni”. Vagy a virágszirmok elkezdtek a rovarok számára értékes nektárt és vonzó illatanyagokat termelni. A növény számára nyilván „költséges” ezeknek a csalogató anyagoknak a termelése, mégis megéri, mert gyakorlatilag biztossá válik a virágpornak a megfelelő bibére kerülése.

Ezen a fejlődési vonalon százmillió évek alatt a növényvilágban egyre rafináltabb trükkök jelentek meg, amelyek mind azt a célt szolgálják, hogy még inkább magukhoz „kössenek” egyes rovarokat, még biztosabbá tegyék a beporzás megtörténtét.

Például egyes növények virágjának szerkezete olyanná fejlődött, hogy a nektárja ma már nem egyszerűen a szirmok tövében van, hanem az úgynevezett sarkantyúban. A sarkantyú egy vékony, a végén zárt cső a virág alján. Ebben tárolja a virág a cukros nektárt. Ha a rovar hozzá akar férni ehhez a nektárhoz, egyrészt jó mélyen be kell bújnia a virágba, másrészt olyan hosszú szívókája kell legyen, amely elér a sarkantyúig, annak aljáig.

Vagyis ennek a virágnak és ennek a rovarnak úgy alakult évmilliók alatt a testfelépítése, hogy egyre jobban megfeleltek egymásnak. És persze a saját céljuknak is, ami a növény részéről az, hogy egyre biztosabbá tegye a rovar szorgalmas látogatását és annak révén a virágpor sikeres célbajuttatását. A rovar részéről pedig a nektárhoz való minél biztosabb hozzáférést.

Ennek a sarkantyú-történetnek vannak szélsőséges esetei is. Darwin, a híres angol természettudós a 19. század közepe táján a virágok és beporzóik közti kapcsolatot (is) vizsgálta. Egyszer mutattak neki egy Madagaszkáron gyűjtött orchidea virágot, amelynek meghökkentően hosszú – 30-40 cm-es – volt a sarkantyúja. S erre Darwin kapásból azt mondta, hogy kezdjenek a szigeten nyomozni, mert kell lennie ott egy olyan szenderlepkének, amelyiknek éppen ilyen hosszú a pödörnyelve. (A lepkék szívókáját pödörnyelvnek nevezzük, mivel amikor nem táplálkoznak, felpödörve, föltekerve tartják azt). Darwin biztos volt a dolgában. Minthogy az élőlények évmilliók alatti fokozatos fejlődésének törvényszerűségeivel foglalkozott, tudta, hogy olyan nincs, hogy egy növény fölöslegesen, semmi hasznára növesszen egy ilyen hosszú nyúlványt. Kell tehát lennie egy beporzó rovarnak is, amelynek éppen ilyen hosszú a szipókája. Később – bár csak évtizedek múlva – meg is találták Madagaszkáron ezt a „logikusan megjósolt” szenderlepkét.

Az egyik legfurfangosabb növényi trükköt a beporzás biztosítása érdekében a közönséges farkasalma virágja „találta ki”. Sárga – kicsit a szaxofonra emlékeztető alakú – virágjában a sziromlevelek csővé nőttek össze, bár a cső vége kilapul. Ha apró legyecskék leszállnak erre a kiszélesedésre, akkor vonzani fogja őket valami illat, ami a csőből jön. El is indulnak arrafelé, s a csőben haladnak a virág alsó, gömb alakú része felé. A cső belső felülete tele van olyan szőrszálakkal, amelyek mind lefelé, a gömb felé mutatnak, így gyakorlatilag „egyirányúsítják” a legyecskék haladását. Visszafelé nem tudnának menni, mert minden szőrszál szemben állna velük, de nem is akarnak, hiszen vonzza őket befelé az illat. Végül megérkeznek a gömböcskébe; ott van a virág bibéje, s ott a porzói is. A porzók még éretlenek, még nem nyíltak ki a pollent tartalmazó portokok.

^{Forrás: depositphotos.com}

A legyecskék jól vannak: „esznek, isznak” (mármint virágport és nektárt). Némelyik megpróbál ugyan kimenni, de nem tud, mert a vele szembe meredező szőrszálak ezt lehetetlenné teszik. Tehát még nyüzsögnek egy kicsit a gömbben. De amint a hátukon lévő – még az előző farkasalma virágból származó – virágport rákenik a bibére – vagyis megtörténik a beporzás! –, szinte varázsütésre megváltozik a helyzet. A portokok megnyílnak, rászórják a virágport a legyecskék hátára; a virág hosszú csövében lévő szőrszálak pedig elfonnyadnak. Így tehát szabaddá válik az út kifelé; a legyecskék kimennek – hátukon a virágporral – s keresnek egy újabb virágot.

Látjuk, hogy a virágos növények és a rovarok sok-millió éves együtt-fejlődése (ko-evolúciója) fantasztikus sikertörténete az egész élővilágnak.

Még egy megjegyzés ehhez a ko-evolúcióhoz. Iskolai biológia tananyag a szimbiózis – „együttélés” –, melyben két élőlényfaj olyan mértékben fontos egymásnak, hogy a „másik” nélkül már nem is életképesek. És a fenti beporzó-beporzott párok is mind ilyen együttélés példák.

Megállapíthatjuk, hogy a természetre az élethez szükséges javakért való küzdelem, verseny, vetélkedés – vagyis az elhíresült darwini „létért való harc” – és az egymás számára való hasznosság, fontosság, nélkülözhetetlenség – vagyis az „egymást-segítés” egyformán jellemző.

Miért fontos a beporzás?

A virágport szállító rovarok közül mindenki ismeri a házi (avagy mézelő) méhet. De tudnunk kell, hogy a közismert „méhecske” mellett kb. 2000 vadon élő méhfaj is részt vesz a vadvirágok – és persze a termesztett növények – beporzásában is.

^{Forrás: freepik.com}

Ilyen faj például a házi méhnél valamivel kisebb, nem családokban élő és nem csípő szabóméh, faliméh, bányászméh, karcsúméh, gatyásméh. És ilyenek az előzőeknél jóval nagyobb, föld alatt fészkelő – s csak végső esetben szúró – poszméhek (azaz dongók).

Becslések szerint a termesztett és vadon élő növényfajoknak kb. 3/4-e állatbeporzású, s a beporzók között messze a rovarok az elsők. Tehát

ha nem lennének beporzó rovarok (méhek lepkék, bogarak, legyek stb.) és egyéb állatok (denevérek, csigák stb.), akkor a növényfajok nagy hányada kihalna, mert nem tudna szaporodni. És fordítva: ha lennének ezek a növények, akkor táplálék híján a beporzó fajok pusztulnának ki.

Ez a sok-millió éves állat-növény ko-evolúció a földi élővilág egyik alapja. És ezen keresztül a mi emberi életünknek is bázisa.

Mi a baj a beporzók körül?

Ijesztő adatokat kapunk innen is, onnan is, amelyek arról szólnak, hogy világszerte durván csökken a beporzók száma. Az EU méhfajai közül minden harmadiknak veszélyesen csökken a populációja, s minden tizedik a kipusztulás szélén áll. Több ok egybeesése van a hátterében ennek a folyamatnak. Általános, nemcsak a beporzókat érintő – s a legerősebb – emberi hatás, hogy az Ember egyre inkább elfoglalja a Földön azokat az élőhelyeket, ahol az elmúlt évmilliók során vadon élő (állat)fajok éltek. Lényegében kiszorítjuk a helyükről a „vad” fajokat. Házakat, utakat, bányát, szántóföldet, golfpályát stb. létesítünk a helyükre.

^{Forrás: depositphotos.com}

A másik pusztító tényező, hogy még a szántóföldjeink sem természetközeliek. Nagyüzemi („ipari”) növénytermesztésre és állattenyésztésre rendezkedtünk be, mert úgymond ez gazdaságosabb. A mi rövidtávú gazdasági szempontjaink szerint valóban gazdaságosabb, de csak azért, mert nem számoljuk bele a költségeibe a természet-pusztítás veszteségeit. Az is súlyos hatást gyakorol a természetre, hogy a mezőgazdaság ma rengeteg olyan vegyszert használ, amely nemcsak mesterséges, de természetidegen is, vagyis a természetben nem létezik. Ebből következően pusztítja is az élővilágot.

A nagyüzemi mezőgazdaságban még a szántóföldek mérete is fontos szempont. Sokszor kilométereken keresztül vonatozhatunk vagy autózhatunk megszakítatlan kukorica-, napraforgó-, repce-földek mellett. Egy méhkaptár számára ez a nagyterületű monokultúra súlyosan ártalmas. Mert amíg virágzik a repce, addig a méheknek jó dolguk van. Kirepülés után pillanatok alatt találnak gyűjthető táplálékot. Ha azonban letermelték a repcét, s a helye esetleg hónapokig csupasz, akkor a kaptárt elhagyó dolgozók bajban vannak.

Millió évek óta be van programozva a génjeikbe, hogy milyen távolságig érdemes elrepülni, hogy alkalmas begyűjtő területet találjanak, Ha ugyanis ennél tovább repülnek, akkor növekszik az esélye annak, hogy már több energiát használnak el a repüléshez, mint amennyi tápanyagot találnak. Ezért a dolgozó – ha száz métereken át nem talál virágot – ösztöneinek engedelmeskedve visszafordul. De éhes marad ő is, meg a család többi tagja is. S ha egy idő múlva megint nekiindul keresni, könnyen ugyanúgy jár, mint az előbb.

^{Forrás: freepik.com}

Baj van tehát a méhekkel és más beporzókkal. Pontosabban

az a baj, hogy nincsenek elegen. Nincs, ami beporozza a növényeket.

A vadon élőket sem, de a termesztett növények közül is sokat. A méhek „eltűnése” tehát gazdaságilag is veszélyhelyzet. Egyre több próbálkozás van a beporzó méhek helyettesítésére. Kínában pl. emberek létráról, kis pohárkából, ecsettel, egyenként porozzák be a gyümölcsfákat. Mások miniatűr (méhméretű) drónokat fejlesztenek, amelyek számítógépes program alapján gyűjtik és viszik a célpontba a virágport. Nem gondolom, hogy ez a megoldás.

Mit tehetünk?

Figyelemfelkeltés

Hívjuk fel embertársaink figyelmét a beporzók fontosságára, s arra, hogy mi a baj velük. Néhány évvel ezelőtt az ENSZ hivatalossá tette, hogy május 20-a legyen a méhek világnapja. És nem sokkal később – figyelembe véve, hogy a beporzás nemcsak a méhek feladata – újabb környezeti jeles nap született: a beporzók napja – március 10.

A Magyar Környezeti Nevelési Egyesületen belül működik egy „Beporzó” Szakmai Csoport, akik kifejezetten figyelemfelhívás céljából meghirdették az „Év beporzói” internetes szavazást. 2024-ben a boglárkalepkék lettek az Év beporzói, 2025-ben pedig három bogár közül lehetett választani: darázscincérek, lágybogárfélék és marókák. Márciusban megtudjuk az eredményt.

Játékos tanítás és figyelemfelkeltés a célja a Magyar Környezeti Nevelési Egyesület egy másik újításának, a „Beporzó vándor-tanösvénynek”. Vándortanösvényt más témákban már előzőleg is fejlesztett az MKNE. Egy vándortanösvény lényegében egy könnyen szállítható játék-eszköz-készlet feladatlapokkal, amely az adott témában 30-40 játékegységet tartalmaz. Ez felkészült animátorok segítségével kb. kétórás gyerekfoglalkozások megtartására alkalmas. (Az egyesület honlapjáról letölthető a Beporzó vándortanösvény „Felhasználói kézkönyv”)

A beporzók életlehetőségeinek visszaadása

Budapesten – de tudtunkkal más nagyvárosokban is – terjed az a kertészeti gyakorlat, hogy a parkokba, járdaszéli virágágyásokba, füves területek kiválasztott részeire – hacsak lehet – olyan virágokat ültetnek, amelyek különböző időpontokban virágoznak, s így a városban élő rovarok számára hosszú időn keresztül biztosítanak tápanyag- és energiaforrást. Jellemzően sok vadvirág is van ezeken a méh-legelőkön. Ez a „mozgalom” tehát a városi rovarok táplálkozását segíti.

^{Forrás: freepik.com}

Egy másik kezdeményezés, amely szintén világszerte terjed, a „rovarhotelek” létesítése, amely ezen rovarok szaporodását segíti. Sok-sok rovarfaj van, amelyik csövekbe rakja a petéit. Zömmel kistermetű, emberre ártalmatlan, nem szúrós méhekről (és más rovarokról) van szó, amelyek fontos szerepet tölthetnek be a városi élővilág ökológiai egyensúlyában. A rovarhotel lényege szalmaszáltól nádszálon keresztül ujjnyi vastagságig terjedő átmérőjű – bármilyen anyagból álló – csövek kötege.

Ilyen rovarhotel alkalmas lehet pl. a faliméh szaporodásához, amely gyümölcsfáink egyik legfontosabb beporzója. A nőstény faliméh virágport és nektárt hord a rovarhotel egy alkalmas csövecskéjébe, arra lerakja a petéjét, majd sárral lefalazza a kis cellát. Ugyanoda (a lefalazás elé) megint hord nektárt és virágport, s arra ismét lerak egy petét. S így tovább. Ugyanabban a csőben tehát – egymás mögötti rekeszekben – több kis pete is fejlődik. Amikor kikelnek a petékből a lárvák, az odakészített táplálék felhasználásával fejlődnek, növekszenek, majd bebábozódnak. A bábból kibújó, kifejlett faliméhek kirágják magukat – először a legkülső, s úgy tovább egyenként –, kiröpülnek, párzanak, a megtermékenyített nőstények alkalmas fészkelő helyet keresnek, s a kör kezdődik elölről.

^{Forrás: depositphotos.com}

Gyönyörűség elnézegetni egy ilyen „működő” rovarhotel nyüzsgését, amikor éppen kikelnek az utódok!

További értékes cikkekért, programokért, tanúságtételekért iratkozz fel havi hírlevelünkre itt!

Élj a cikkünk alatt található támogató lehetőségekkel, kapcsolódj be programjainkba, kurzusainkba és nyerj inspirációt további cikkeinkből!

Forrás: Bízd Rá Magad Média
Képek forrása: freepik.com, depositphotos.com
Szerző: Victor András