A gyász ideje, és ami átsegít rajta

Mindenszentek, halottak napja, a november őszi hangulata – ez az időszak a temetőlátogatások ideje. A jeles napok elmúltával is sokszor hetekig kavarognak bennünk az emlékek, valahogy többet gondolunk a már eltávozott szeretteinkre… Minden évben kicsit más megélni ezt az időszakot, másképp érint az elmúlás.

Ami mégis közös, az az, hogy ezek a napok minden évben különleges jelentőséggel bírnak. Az emlékezés napjai, mindannak megélése, ami az előző generációkkal összeköt, amit tőlük kaptunk és továbbviszünk, vagy amit épp nem úgy kaptunk, ahogy szükségünk lett volna rá – de épp ezért szeretnénk a következő generációnak már másképp adni.

A fájdalom, hiány napjai is ezek, a frissebb vagy régebbi veszteségek újra a figyelmünk fókuszába kerülnek – de pont ezáltal egy újabb esély egy újabb év, hogy még inkább nyugvópontra jussanak a lelkünkben. Éppen ezért, érdemes az esélyt is látni ezekben a napokban, nem csak a lelki terhelődést, hogy elbillenjen bennünk a mérleg: kimegyünk a temetőbe, valamilyen formában emlékezünk, számot vetünk a veszteségeinkkel.

Temetőlátogatás és rítusok

A rítusok – mint amilyen a temetőjárás is – segítik megélni, kimondani a kimondhatatlant, a konkrét cselekvés szintjén kifejezni fájdalmat, összetartozást. Amit ki tudunk fejezni, azzal pedig már kevésbé vagyunk egyedül, és azt már kevésbé érezzük kezelhetetlennek, túlterhelőnek.

Éppen ezért, ha az a kérdés, hogy vajon a gyerekeket magunkkal vigyük –e, bátran merjünk arra hagyatkozni, hogy ez rájuk is érvényes. Ők is érzik a szomorúságot a levegőben, amikor egy hozzátartozót gyászol a család; ha senki nem szólítja meg őket, egyedül maradnak a kérdéseikkel, saját veszteség-élményükkel. Ha viszont ők is búcsúzhatnak, vihetnek valamit a sírhoz „ajándékba”, ha látják, hogy lehet szomorúnak lenni, sírni – de mégsem dől össze a világ, csak talán még fontosabbak leszünk mi élők egymásnak – az számukra is emészthetőbbé teszi az érthetetlent.

De rítussá válhat az is, ha ilyenkor a temetőlátogatások alkalmával, egymáshoz elutazva összegyűlik a család, és közösen emlékezik: az asztal körül ülve, felemlegetve régi történeteket, olyan tulajdonságokat, amelyeket különösen is tiszteltünk abban, aki már nincs köztünk.

Mindez leginkább az élők jelenét és jövőjét szolgálja, segíti, hogy belegyökerezzünk családi múltunkba, értékeinkbe, és kevésbé érezzük magunkat kitettnek az aktuális viharok széljárásának. Hogy tudjuk, honnan jövünk, és merre tartunk. Ami pedig az elhunyt hozzátartozókat illeti: nekik valószínűleg az a legnagyobb érték és ajándék a hitünk szerint, ha imádkozunk értük! Ezt is tehetjük közösen, temetőben, vagy épp a vacsoraasztal körül.

A temetőlátogatás, a rítusok, a közös ima mind mind egy lehetőség az összekapcsolódásra, hogy senki ne maradjon egyedül a gyász fájdalmával. Jó is, hogy vannak ilyen kapaszkodók, amikor könnyebb megszólítani egymást, hiszen a helyzet is hozza… Az esztendő további napjain sokkal nehezebben találjuk a szavakat, hogyan is álljunk egymás mellé, vajon mivel teszünk jobbat. Vajon nem zavarjuk a másikat a kérdéseinkkel, nem vagyunk tapintatlanok?

Azzal teszünk jobbat, ha kérdezzük a gyászáról, vagy azzal, ha elterelni próbáljuk a figyelmét közös programokkal? Amivel biztosan nem tévedhetünk az az, ha magától a gyászolótól kérdezzük meg, hogy neki mire lenne szüksége. A gyász megélése ugyanis nagyon személyes, nem azonosak az igényeink, ráadásul a gyásznak különböző szakaszai is vannak, tehát időben is változó, hogy mely érzések kerülnek előtérbe, és ezzel összhangban mit élünk meg segítségnek.

A gyász szakaszai

A veszteségélmény – beszéljünk akár egy hozzánk közel álló személy elvesztéséről, akár más veszteségről, például a testi egészségünk megroppanásáról, munkahely elvesztéséről stb. – gyakran először egy sokk reakciót vált ki. Mintha nem is velünk történne, ami történik. Mintha nem is lenne igaz. Alig tudjuk felfogni az eseményeket.

Valószínűleg nem véletlenül van ez így, szükségünk is van erre a sokkra, érzelmi távolság-vevésre, hiszen egyszerre túl sok lenne mindezt felfognunk, átélnünk. Bekapcsol egy lelki önvédelem, ami az érzések és a valóság észlelésének tompítását eredményezi. A kockázata ennek az időszaknak talán az, ha megítéljük magunkat, vagy épp más ítél meg minket.

Kívülről ugyanis úgy tűnhet (magunk és mások számára), hogy kevésbé visel meg minket a veszteség, mint amire számítani lehetne… A csapda ebben pont az, hogy épp annak a jele, hogy a sokk egy érzelmi fájdalomcsillapítást idéz elő, hogy enélkül nem bírnánk elviselni a hírt, hiszen az nagyon is érint minket! Ha erős a sokk, valószínűleg erős a fájdalom is…

A sokkot követően kezdődik a gyász kontrollált szakasza. Ilyenkor tesszük a dolgunkat, és ez meg is tart bennünket. A temetés intézése, a rokonok értesítése megannyi feladatot jelent, nem engedhetjük át magunkat mindenestől a gyásznak, intézkednünk kell.

Paradox módon erre lélektanilag szükségünk is van ahhoz, hogy közel tudjuk engedni a realitást, és valahogy kézzelfoghatóvá váljon számunkra, hogy valami végleg megváltozott. Amikor aztán eljön a temetés napja, gyakran felszakadnak az érzelmeink. Erre is szükségünk van, hiszen az érzések bennünk kavarognak, ha nem tudnak felszínre jönni, gyakran eltemetjük ezeket magunkban, ami hosszú távon elveszi az erőt az élettől.

A temetést követően sokan azt gondolják, hogy túl vannak a nehezén. Valójában azonban az érzelmi kavalkád még csak most kezdődik, a tudatosulás, és felszakadó érzelmek időszakában, amelyek gyakran egy regressziót (érzelmi esékenységet, visszacsúszást) eredményeznek. Szinte teljesen ezek a gondolatok, érzelmek töltik be a lelkünket, alig marad tér a szokványos érdeklődési területek számára az életünkben.

Szembetaláljuk magunkat a harag (miért hagyott itt az elhunyt, vagy pl. az orvos miért nem tudott segíteni) és az önvád érzéseivel (megtettem –e minden tőlem telhetőt, sikerült –e elköszönni stb.), néha a megkönnyebbülés zavarba ejtő érzésével (pl. amikor egy beteg hozzátartozót vesztünk el hosszú ápolást követően), a miértekkel, a hiány fájdalmával, az alkudozás illúzióival (mi lett volna ha, elkerülhető lett volna-e a veszteség, ha még valamit megpróbálunk, stb.).

Ez a gyászfolyamat leghosszabb szakasza, az érzelmekkel való birkózás egy végtelenségnek tűnhet. Nem véletlen alakult ki a köztudatban a gyászév jelentősége: valóban, egy év szükséges általában ahhoz, hogy a veszteség után egy új egyensúlyra találjunk. Hiszen minden évforduló új feladatot állít elénk: hogyan ünnepeljünk egy születésnapot, egy karácsonyt, egy nyaralást stb. az elvesztett családtag nélkül. Egy következő év abból a szempontból már könnyebb, hogy van már mintánk, egyszer már megéltük, milyen az adott ünnep az illető nélkül.

Miből lehet észrevenni, hogy a gyászfolyamat a feldolgozás, adaptáció időszakába ért? Gyakran az érzelmi vihart követően a szomorúság marad végül, mint a feldolgozás előhírnöke. Még mindig fáj a veszteség, érdektelen a világ, az érzelmek főként arra irányulnak, ami hiányzik, akit elvesztettünk. De már kevesebb a vihar, a miértek, találkozunk a lélek mélyén a hiány fájdalmával.

Amikor ezt is sikerült megélni, kifejezni, lassan enyhülni kezd a szorítása. Egyre több a felszabadult pillanat, amikor – néha magunk számára is zavarba ejtően – megfeledkezünk a gyászunkról, és belefeledkezünk a pillanat megélésébe.

Bár továbbra is fáj a hiány, de mintha kevésbé lenne mindez szívbemarkoló. Az időben még inkább előre haladva kezd egy megbékélés kialakulni a szívünkben. Ekkor kezdünk új dolgok, kapcsolatok, érdeklődési területek felé nyitni, az érzelmi energiáink újra kifele fordulnak, nem a gyászé már a főszerep az életünkben.

Az új érdeklődések között gyakran felbukkannak olyan területek, melyek az elvesztett hozzátartozót idézik. Tulajdonképp egy azonosulás történik a lélekben: az által lesz elviselhetőbb az illető hiánya, hogy valamennyire bennünk él tovább, valamit átörökítünk abból, amit ő számunkra jelentett. Ebből logikusan következik, hogy a megbékélés nehezebb azokban az esetekben, amikor konfliktusos volt a viszony az elvesztett hozzátartozóval. Bár arra is gondolhatnánk, hogy a jó kapcsolat jobban hiányzik, a valóságban a rossz kapcsolat feldolgozása általában nehezebben fut le, több érzelmi energiát vesz el, igényel.

Gyászmunka – és ami segíti

Mi segíti a gyászmunkát, hogy ezt az utat végig tudjuk járni, és újra felbukkanjunk a víz felszíne fölé a vihar elvonultával? Talán az első legfontosabb gondolat, hogy nem lehet sajnos a vihar zónát kikerülni, muszáj valahogy átverekednünk magunkat rajta. Ha kikerüljük, - történjen ez például azáltal, hogy belevetjük magunkat a munkába, és próbálunk nem találkozni a saját érzéseinkkel és gondolatainkkal - ,az előbb utóbb megbosszulja magát.

Foglyává válunk annak, amibe menekültünk: nem állhatunk le, mert ha kiszállunk a pörgésből, szembetaláljuk magunkat az eltemetett érzésekkel, akár évek múltán is. Vagy, ha még jobban sikerült a mélybe temetni azokat, a testünk beszél a lelkünk helyett. Pszichoszomatikus tünetek jelzik, hogy valami nincs rendben a mélyben, és ezek minél kevésbé tudatosak, annál inkább a test nyelvén fejeződnek ki a lelkiek helyett.

Szükséges tehát találkoznunk a saját érzéseinkkel, gondolatainkkal a gyászban, akkor is, ha ez időt és erőt igényel. Ugyanez vonatkozik a gyászoló hozzátartozónkra is: nem azzal kíméljük, ha eltereljük a figyelmét, néha nagyobb bátorság kell ahhoz, hogy együtt legyünk vele a szomorúságban, vívódásban, ezt meghallgassuk, még akkor is, ha tehetetlennek érezzük magunkat, és nem tudunk segíteni. (Nem is kell! A jótanácsok sajnos nem visznek előre, viszont, ha együtt vagyunk a másikkal s szenvedések és a miértek között, akkor megélheti, hogy nincs egyedül, és előbb utóbb csökken a nehéz érzések szorítása.)

Segítik tehát a gyászmunkát azok a pillanatok, találkozások, amelyek lehetőséget adnak az érzelmek kifejezésre, magára az emlékezésre. Például a temető látogatás is. A belső út végigjárását célzottan is segíthetjük, például azzal, ha végiggondoljuk az elvesztett személlyel való kapcsolatunkat a kezdetektől egészen az elvesztéséig.

Akár egy grafikonon is felrajzolhatjuk, hogy mikor voltak a jó és rossz időszakok, hogyan hullámzott a közösen megélt életutunk. Ez persze magával hozza az örömök és a fájdalmak tudatosulását is. Ha a jót és a rosszat egyaránt fel tudom idézni, az már fél gyógyulás, hiszen védekezésből gyakran épp az ellenkezője történik: idealizáljuk az elhunytat, hogy ne kelljen szembenézni a fájdalmas tapasztalatainkkal, vagy leértékeljük, és csak a rosszra emlékezünk belőle, így erősítve azt az illúziót, hogy nem is hiányzik, és sose volt igazán közünk egymáshoz.

Segíthet, ha valamilyen formában, fiktív módon megosztjuk ezt a számvetést, magával az érintettel, pl. levélírás, vagy belső párbeszéd formájában. Ami fontos, az az, hogy megjelenhessen a hála azon pontok kapcsán, amik örömteliek voltak, és a megbocsátás szándéka a másiknak és önmagunknak is azon pontok kapcsán, amik fájdalmasak voltak.

A megbocsátás szándékának felkeltését segítheti a tágabb kontextus megértése: vajon miért nem tudott az illető jobban szeretni, egy generációval korábban milyen mintái hiányoztak? Ugyanez magunkra vonatkoztatva: az adott pillanatban miért az volt, amit jónak láttunk, amit akkor választani tudtunk, még akkor is, ha mostanra már bölcsebben másképp alakítanánk a dolgokat? …

Természetesen a megbocsátás szándéka nem egyenlő a valóság rózsaszínre festésével: ami fáj, az fáj, ami hiányzott, abban sebeket szereztünk, és okoztunk, ezeknek következménye van. Így a negatív érzések megélése (fájdalom, harag) is része a folyamatnak, ezt követően dönthetünk mégis amellett, hogy nem akarjuk, hogy ezek a hiányok határozzák meg a kapcsolatunkat, életünket, hangulatunkat, így amellett döntünk, hogy elengedjük a tartozást, felülemelkedünk azon, ami rossz volt.

Sokszor a szándék születik meg először, az érzelmek jóval később követik azt. Ha a saját magunkkal szembeni megbocsátással küzdünk, tehetünk valamit a jóvátétel irányában is: az elhunytnak már nem adhatjuk meg, ami egyszer nem sikerült, de mégis, a nagy egészhez hozzá tehetünk valamit, esetleg másnak, másképp segítve, életet adva.

A nehéz emlékek és érzések letevése után végül a gyászmunka feladata annak a megfogalmazása is, hogy mit is jelentett a kapcsolatunk, ami megmarad belőle, amit tovább viszek, ami formált, részemmé vált.

Végül az elbúcsúzás lépése – amit szintén nem lehet megspórolni. Emlékezni, vívódni a végtelenségig lehet, soha nem lesz mindenre válaszunk. De egy idő után, ha a múlt fogva tart, a jelentől veszi el az erőt, időt, életet, amiért pedig felelősséggel tartozunk! Ezért is szükséges egyszer csak pontot tenni, elbúcsúzni. Segíthet egy rítus, pl. egy levél leúsztatása a Dunán, egy gyertyagyújtás, egy zarándokút, a közös helyeink végiglátogatása, aztán pedig elpakolása. Amikor már a szekrényből ki lehet venni az elhunyt ruháit, átrendezni a lakást, a jelenhez igazítani az életterünket, hogy ne álljon meg az idő, hanem újrainduljon az élet.

Növekedés – a gyász kiérlelt gyümölcse

Nem a halálé az utolsó szó: előbb utóbb új élet fakad, még ha télen nehéz is elképzelni a tavasz virágba borulását. Ami ebben számunkra horgonypont lehet, az a hitünk. Központi misztériuma, a húsvét: ahol a halálon át vezet az út az életbe, az új, teljesebb életbe, ami a korábbihoz képest növekedés! Jelentheti ez a túlvilágot, ahol, a mennyországban, még ha nehéz is elképzelnünk, jobb a szerettünknek, mint itt a Földön.

De megragadható az evilági jelentése is ennek a titoknak: pusztán emberi szinten is növekedést hozhat egy gyászfolyamat, miután nyugvópontra jut. Ez a növekedés lehet a már említett új érdeklődések megjelenése, ahogy továbbviszünk az elhunyt értékeiből valamit; lehet az élet átértékelése, még inkább megbecsülése, a felelősségteljes létezés, amikor az élőkre nagyobb figyelmet és szeretetet fordítunk.

Lehet a személyes érés, elmélyülés, érzékenyebbé válás: másképp tudunk kapcsolódni a többiek nehézségeihez, miután a sajátunkon átküzdöttük magunkat. Érdemes végigjárni tehát a gyász sötét ösvényét, hogy kiérhessünk a növekedő élet tisztására, magaslatára. Jó, ha van útitársunk az úton, amikor elbizonytalanodnánk, és végtelennek tűnne az út, egy – egy hozzátartozó, barát, vagy akár professzionális segítő személyében.

A legfőbb segítőnk pedig Ő marad, aki vállalta értünk a halált, hogy elvezessen a feltámadás valóságába.

További értékes cikkekért, programokért, tanúságtételekért iratkozz fel havi hírlevelünkre itt!

Élj a cikkünk alatt található támogató lehetőségekkel, kapcsolódj be programjainkba, kurzusainkba és nyerj inspirációt további cikkeinkből!

Forrás: Bízd Rá Magad Média
Képek forrása: Freepik
Szerző: Jáki Zsuzsanna