A gyermekvállalás kérdése a párkapcsolatban

A gyermekvállalás kérdése nemcsak arról szól, hogy ki hány gyermeket szeretne – vagy szeretne-e egyáltalán. Ez a téma a párkapcsolat számos rétegét érinti: vágyakat, félelmeket, szabadságot, felelősséget, hitet, családi mintákat és jövőképet is. Szerencsés, ha minderről már jóval az esküvő előtt őszintén beszélgetünk, de akkor sincs minden veszve, ha csak később derül ki, hogy bizonyos kérdésekben mást gondolunk.

Kigyóssy-Bózsó Andrea lelkigondozó, pár- és családterapeuta írása

Szilvi és Bernát két év házasság után jöttek el párterápiára. Szilvi már nagyon szeretett volna gyermeket. Úgy élte meg, hogy telik az idő, és Bernát mindig csak újabb feltételt köt a gyermek érkezéséhez: előbb legyen nagyobb lakás, biztosabb munka, kevesebb feszültség, több megtakarítás… Egy idő után Szilvi számára ez már nem felelős előrelátásnak tűnt, sokkal inkább elutasításnak. Mintha Bernát nemcsak az időzítésre mondana nemet, hanem az ő legmélyebb vágyára is.

Bernát eközben egészen máshogy élte meg ugyanezt. Nem azt gondolta magáról, hogy nem akar gyermeket. Inkább azt érezte, hogy Szilvi egyre jobban nyomasztja, ő pedig egyre kevésbé kap levegőt ebben a beszélgetésben. Amikor előkerült a téma, hamar védekezni kezdett, magyarázkodott, majd bezárkózott. Szilvi ilyenkor sírva elvonult, Bernát pedig csendben maradt. Kívülről úgy tűnt, mintha egy időzítési kérdésen vitatkoznának, valójában azonban mindketten nagyon magányosak lettek a házasságukban.

Nemcsak családtervezés, hanem közös hivatás

A Katolikus Egyház Katekizmusának 1601-es bekezdése szerint "A házassági szövetséget, amelyben a férfi és a nő az egész élet olyan közösségét hozza létre egymással, mely természeténél fogva a házasfelek javára, gyermekek nemzésére és nevelésére irányul, Krisztus Urunk a megkereszteltek között a szentség rangjára emelte."

Ez a mondat egyszerre teszi egyértelművé, hogy mi a házasság és mi nem, illetve ad szép és komoly feladatot.

A házasság nem pusztán két ember romantikus szövetsége, hanem olyan életközösség, amely természeténél fogva nyitott az élet továbbadására is.

Ezért a gyermekvállalás kérdését nem érdemes az esküvő utáni "majd alakul valahogy"-kategóriába tenni. Jó, ha a jegyesek még a házasság előtt beszélnek arról: szeretnének-e gyermeket, mikor, hányat, mitől félnek, mit hoznak a saját családjukból, mit gondolnak apaságról, anyaságról, anyagi biztonságról, karrierről, otthonteremtésről.

Nem azért kell erről beszélni, mert mindent előre ki lehet számítani. Nem lehet. Ami biztos, az éppen hogy a bizonytalanság és a váratlanul felbukkanó kérdések. Az élet hozhat meddőséget, veszteséget, váratlan gyermekáldást, betegséget, anyagi nehézséget vagy olyan belső változásokat, amelyekkel korábban egyik fél sem számolt.

Az viszont nagyon nem mindegy, hogy a pár tud-e ezekről őszintén, egymás igazságát nem megkérdőjelezve beszélgetni.

És ha ez a beszélgetés elmaradt?

Sok párnál a gyermekvállalás témája csak házasság után kerül igazán elő. Addig mintha mindketten feltételeznék, hogy a másik "nagyjából ugyanazt gondolja" ebben a kérdésben. Aztán kiderül, hogy nem.

Ilyenkor az első feladat nem az, hogy gyorsan döntést hozzunk, hanem hogy megértsük, mi van a másik álláspontja mögött. A "szeretnék gyereket" kívánság mögött lehet mély vágy biztonságos otthonra, családra, folytonosságra, anyaságra, apaságra is. A "most még nem szeretnék", vagy "nem vagyok biztos benne" mögött pedig meghúzódhat félelem, túlterheltség, rossz családi minta, anyagi szorongás, szabadságféltés, párkapcsolati bizonytalanság vagy korábbi sebzettség.

Ha csak az álláspontokat ütköztetjük, hamar vita lesz belőle.

Ha a vágyakat és félelmeket is meghallgatjuk, akkor viszont elkezdődhet egy párbeszéd.

Lehet-e félúton találkozni?

Van, amiben lehet kompromisszumot kötni: időzítésben, lakhatásban, munkamegosztásban, anyagi tervezésben, abban, hogy mikor kérünk segítséget, vagy hogyan készülünk fel a szülővé válásra.

De vannak kérdések, ahol a félút hamis megoldás.

Gyermeket nem lehet félig vállalni. Ha egyikünk mélyen vágyik gyermekre, a másikunk pedig határozottan elutasítja, akkor ezt nem lehet egyszerű vitaként kezelni, vagy kompromisszumra törekedni.

Ilyenkor nem az a cél, hogy valamelyikünk rábeszélje, meggyőzze vagy sarokba szorítsa a másikat, hanem hogy kiderüljön: tudunk-e közös életirányt találni.

Egy gyermek nem lehet alku tárgya, és nem lehet a másik megtartásának eszköze sem. Ugyanakkor a gyermek utáni vágyat sem szabad önző követelésként lesöpörni. Mindkét oldalon valódi emberi, lelki és hivatásbeli kérdések vannak.

Amikor a régi sebek is beleszólnak a döntésbe

De most térjünk vissza a cikk elején említett pár, Szilvi és Bernát esetéhez. A terápiás beszélgetésekben lassan kiderült, hogy Bernát félelme nem a gyermek ellen szólt. Sokkal inkább attól rettegett, hogy nem lesz elég jó apa. A saját apja fizikailag jelen volt ugyan, de érzelmileg nem volt elérhető. Bernát gyerekként sokszor élte meg, hogy nincs kire támaszkodnia, és felnőttként attól félt, hogy ő is továbbadja ezt a hiányt. Ezért amikor Szilvi gyermeket szeretett volna, Bernátban nemcsak egy jövőbeli döntés kérdése mozdult meg, hanem egy régi seb is: "Mi van, ha én sem tudok majd jól szeretni?"

A fordulat nem akkor jött, amikor eldöntötték, pontosan mikor vállalnak gyermeket. Hanem akkor, amikor először tudták egymásnak kimondani: Szilvi nem sürgetni akarja Bernátot, hanem fél, hogy egyedül marad a vágyával. Bernát pedig nem menekülni akar a felelősség elől, hanem attól retteg, hogy kevés lesz apának, férjnek, családfőnek.

A felszínen időzítési vita volt.

Mélyebben azonban mindketten ugyanarra vágytak: biztonságra, összetartozásra, arra, hogy a másik ne ellenfél legyen ebben a nehéz kérdésben, hanem társ.

Amikor ezt meg tudták hallani egymásban, a gyermekvállalás témája már nem folyton felrobbanó aknamező volt közöttük, hanem közös útkeresés.

Mit árul el a vita a kapcsolatról?

A gyermekvállalásról való beszélgetés sokszor nagyítóként működik. Megmutatja, hogyan döntünk, hogyan kezeljük a különbségeket, merünk-e sebezhetőek lenni, tudunk-e bocsánatot kérni, képesek vagyunk-e meghallani egymás mögöttes érzéseit.

Tipikus hiba, amikor elkezdjük címkézni egymást: önző, felelőtlen, nyomulós, hideg, gyáva – és még hosszan lehetne sorolni. Ugyanilyen romboló, amikor valaki ultimátumokkal, határidőkkel próbál biztonságot szerezni, vagy éppen hallgatással büntet.

A párbeszéd ott válik hatalmi harccá, amikor már nem megérteni akarjuk egymást, hanem győzni akarunk.

Érdemes figyelni a mondatok mögötti üzenetre. A "Te soha nem akarsz gyereket!" mögött lehet ez: "Félek, hogy nem ugyanabba az irányba tartunk." A "Hagyj már békén ezzel!" mögött lehet ez: "Rettegek, hogy kevés leszek ehhez." Ha ezeket a mögöttes érzéseket sikerül meghallani, a vita emberibbé válik.

Ha mindig veszekedés vagy hallgatás a vége

Ha a beszélgetés újra és újra sértettségbe, hallgatás, sírásba vagy veszekedésbe fut ki, érdemes lassítani. Nem biztos, hogy még több érvre van szükség, lehet, hogy a biztonságosabb beszélgetési keretek segítenének.

Például, ha előre megegyezünk, hogy most nem dönteni akarunk, csak megérteni egymást. Előre vihet az a módszer, ha felváltva beszélünk megszakítás nélkül néhány percig elsősorban magunkról, az érzéseinkről. Kezdésnek kijelölhetünk 5-5 vagy 10-10 percet is. A másik feladata ilyenkor nem a cáfolat vagy védekezés, hanem az összefoglalás: "Azt hallom, hogy neked ez azért fontos, mert…" Már ez is sokat változtathat a légkörön!

Ha pedig kettesben nem megy, nem szégyen segítséget kérni. Egy jó párterápiás folyamat nem dönt a pár helyett, de segít abban, hogy ne egymás ellen, hanem egymás felé fordulva nézzünk rá életünk egyik legfontosabb kérdésére.

A gyermekvállalásról beszélni sokszor nem könnyű, mert ilyenkor nemcsak tervekről beszélünk, hanem a legmélyebb vágyainkról, félelmeinkről és sebeinkről is. Mégis érdemes újra és újra visszatérnünk ehhez a témához, nem egymást legyőzve, hanem egymás kezét keresve. Ha megtanulunk ebben is őszintén, tisztelettel és szeretettel jelen lenni egymás számára, akkor nemcsak egy döntéshez kerülünk közelebb.

Abban is növekedhetünk, amire a házasságunkban igazán vágyunk: hogy ne egyedül cipeljük az élet nagy kérdéseit, hanem társként, szövetségben hordozzuk őket.

*****************************************************************

A szerzőről: Kigyóssy-Bózsó Andrea lelkigondozó, családterapeuta, a KétIgen Alapítvány mentorpárja és előadója. Férjével, Kigyóssy Örssel évek óta kísérnek párokat a tudatosabb, őszintébb és élőbb párkapcsolat felé. Öt gyermek édesanyja.

További értékes cikkekért, programokért, tanúságtételekért iratkozz fel havi hírlevelünkre itt!

Élj a cikkünk alatt található támogató lehetőségekkel, kapcsolódj be programjainkba, kurzusainkba és nyerj inspirációt további cikkeinkből!

Forrás: Bízd Rá Magad Média
Képek forrása: magnific.com
Szerző: Kigyóssy-Bózsó Andrea, lelkigondozó, pár- és családterapeuta

Letölthető anyagok: