Meditatív imádság a keresztény vallásban – bizdramagad.hu

Sokan sok mindent gondolnak róla – nem is csoda, hiszen annyi tévhit, ellentmondás övezi. Pedig se az okkultizmushoz, se a buddhizmushoz nincs érdemben köze. A meditatív ima az egyház életének szerves része – és az én életem szerves része is lehet. Egyetlen cikkből azonban nem megtanulható – ebből az írásból viszont kiderül, hogyan tudhatok meg róla többet, egyáltalán mit is jelent meditálni és az is, ha gyakorolni szeretném, merre induljak.

Ima vagy meditáció?

Az ekképp föltett kérdés csak bajosan válaszolható meg. Nem kell ugyanis feltétlenül szétválasztanunk a kettőt. A keresztény gyakorlatnak is bevett formája ugyanis a meditáció. Előrebocsátom: van a kérdéskörben némi fogalmi zavar. A megnyilvánulók egy része ugyanis ódzkodik a meditáció kifejezéstől, így kizárólag a szemlélődő imádság megnevezést használja. A meditáció azonban többről, másról szól, semmint szemlélődésről – ez az írás azonban jellegénél és terjedelmi korlátainál fogva nem is tudja olyan mélységében taglalni a témát, ami megkívánná, hogy részletesebben belemenjünk ebbe a kérdésbe. Leágazási, továbbolvasási lehetőségeket azonban igyekszem közben kínálni, hogy az érdeklődők mélyebb ismeretekre is szert tehessenek.

A keresztény meditáció nem összekeverendő a keleti vallások meditatív gyakorlataival. A meditatív imádságban Isten jelenlététét tudatosítva abba helyezkedem bele, felé nyílok meg, rá irányulok.

A Távol-keleti életfilozófiákkal, vallásokkal szemben a keresztény meditáló nem az elengedésre koncentrál, hanem a találkozásra tárja ki a szívét.

Nem a teljes megsemmisülés felé halad az úton, hanem az élet teljességére vágyik, ami mind jobban bontakozik ki előtte.

Na de mikor is lesz a meditációból ima? Mustó Péter jezsuita szerzetes, ennek az imamódnak nemrég elhunyt nagy mestere így válaszolja meg ezt a kérdést: „Ha én azzal a szándékkal ülök ott, hogy a bennünk és bennem is működő gyógyító Lélek, a keresztények Istenének lelke megvalósítsa azt, amit én nem tudok csak és kizárólag a saját akaratommal megvalósítani.

Amikor azzal a szándékkal ülök le, hogy Istennek szolgáltatom ki magam, akkor válik ez a – nevezzük így – meditáció imává.

Nem céltalan merengés: az Úr szemlélése

Szót kell tehát ejtenünk a szemlélődő imáról is. A szemlélődő imádság (oratio contemplativa) – ahogyan a Katolikus Lexikonban olvashatjuk: – „az elmélkedő imádság elmélyültebb változata, csendes, többnyire szótlan, racionális megfontolások nélküli dialógus Istennel…” Nemsokkal később az idézett szócikk egy nagyon bátorító bibliai képet is mutat nekünk: „Az Úr és Mózes szemtől szemben beszéltek egymással, ahogy emberek beszélnek egymással” (Kiv 33,11).

Tehát a szemlélődés sem csak „bambulás” vagy éppen merengés, nem a gondolatok szabad csapongása – hanem kommunikáció!

Emlékezzünk: Mózes sokszor és hosszasan beszélt az Úrral! A szemlélődő ima és a meditáció közti különbség pedig legjobban talán éppen itt fogható meg: a meditálónak nem célja, hogy mindenáron kommunikáljon. Nem akarom szóra bírni az Istent. Ha akar, és akkor, amikor akar, majd szól hozzám.

A szemlélődő imádságnak sok szép, bölcsen leírt formája megismerhető – erre egy példa a cikk végén is olvasható. Ha mégis szeretném röviden összefoglalni az általános menetét, ismét a Katolikus Lexikon tömör, pontos megfogalmazását citálom. „A szemlélődő imádság általában elmélkedéssel indul, melynek célja a szeretet mibenlétének és bizonyságainak fölismerése. Például lelki szemünk előtt lejátszani engedünk egy hittitkot, Jézus vagy Mária életének egy eseményét, majd tanulmányozzuk, hogy

kik a szereplő személyek és milyen kapcsolatban vagyok velük;
mit beszélnek és mit tesznek, s mindez mit jelent számomra;
a következtetés: ami történt, értem és egyedül szeretetből történt.

Ez a felismerés minden szemlélődő ima alapja és célja…”

A bölcsen megírt gyakorlatok ugyanakkor idővel egyre kevesebb instrukciót tartalmaznak. Ebben az imaformában is cél, hogy egyre kevesebbet „agyaljunk”. Nem az ihlet, hanem a gyakorlat teszi, hogy mind jobban tudunk magunk helyett Istenre hagyatkozni.

A szemlélődés, kontempláció tárgykörében ajánlom a YouTube-on Béri László Renátó atya csatornáját, Kontemplatívok címmel.

Az egyház újratanulja a meditatív imát

Szemléletesen beszél erről Hofher József SJ atya, aki Richard Rohr ferences lelkiségi írót idézi: „nekünk a noviciátusban húsz percig kellett csendben térdelnünk a kápolnában minden reggel, de senkit sem képeztek ki arra, hogy megtanítsa nekünk, hogyan kell »gondolkodás nélkül gondolkodni«. Mi pedig nem tudtuk, mihez kezdjünk az elménkkel ez alatt a gyötrelmesen hosszú idő alatt. Sokunk az elalvás különböző módjaihoz folyamodott, és feladta azt, amit némileg ellentmondásosan »értelmi imádságnak« hívnak. Ráadásul »értelmi« is volt – pedig épphogy nem annak kellett volna lennie. Saját elveszett hagyományunk áldozatai voltunk (…). Ott volt az írásban, csakhogy mi nem láttuk meg azt, amit nem tanítottak meg látnunk, vagy amit maguk a tanáraink sem tapasztaltak soha.”

Ma azonban egyre több lehetőségünk van tanulni ezt az imamódot. Nekem erre legjobb lehetőségem a jezsuiták dobogókői lelkigyakorlatos házában nyílt. A csendben töltött hét során Mustó Péter SJ Csendben születik az élet című könyve vezetett be az imádság mélyebb rétegeibe. Ez a könyv lelassulásra késztető bölcs és átalakító stílusa, kézzelfogható tanítása miatt sokak kedves olvasmánya lett.

Az imádkozni tanítás talán legnagyobb kortárs mestere pedig Jálics Ferenc SJ atya volt. Ő Adolphe Tanquerey leírását tartotta a legjobbnak az imádságról. Tanquerey az ima útjának nyolc lépcsőfokáról beszél. Melyek közül az első négy „aktív” (az emberből kiinduló), a második négy pedig már „passzív” imát jelent, ahol az ember hagyja, hogy Isten vigye végbe a dolgokat. Erről bővebben Jálics atya egy írásában olvashatunk, ahol az ima útját részletesen kifejti.

Hogyan kezdjek neki?

Nem lehet rögtön fejest ugrani a mélyvízbe, máról holnapra napi néhány órát meditáló személlyé válni – de ezt az Úr sem várja! Apránként megismerkedve viszont érzékeljük, hogy mi az, ami jó, gyümölcsöző, segít az imádságban, az Istenre figyelésben.

A legjobb lehet egy lelkigyakorlatra elmenni, és ott elkezdeni először a szemlélődő imádság gyakorlását. De, ahogy Jálics atya figyelmeztet:

Ha nem áll a küszöbön radikális döntés, a lelkigyakorlat megmarad imaiskolának.

A radikális döntés a keresztény élet. Hogy Krisztussal szeretnék élni, és hogy többre vágyom. Abban pedig, hogy a lelkigyakorlaton elhintett mag szárba szökkenhessen, nagy szerepe van a rendszeres gyakorlásnak, a védett időknek.

Sokat segíthet a környezetem, ha rendezett. Egy ikon szemlélése, egy gyertya meggyújtása. Ami egyszerű, szent és figyelmemet nem szétszórja, hanem képes összegyűjteni, és Isten felé irányítani. Aki meditál, annak már nincs szüksége ikonra, gyertyára. De ne akarjak rohanni! Mózes, mikor megsejti az Úr jelenlétét, még saruját is leveszi. Otthonossá, ugyanakkor méltóvá tehetem a helyet, ahol imádkozom. Az összeszedettségben pedig nagyon sokat segíthet az imazsámoly is. Végül pedig az óra! Igen, az imádság elején határozzam el, hogy most mennyi időt adok az Úrnak. Húzzam fel a vekkert – és ne legyen se kevesebb, se több, amennyit az imádságban időzök! Tartsak ki elhatározásom mellett!

Egy gyakorlat

Mint említettem, a meditációt megelőzően jó elkezdeni a Szentírással végzett szemlélődő imádság gyakorlását. E konkrét szöveg az ignác-i lelkiségű Jézus Szíve Társaság honlapjáról való.

Elcsendesedem. Isten jelenlétébe helyezkedem. Rövid időt szánok arra, hogy egész lényemmel megérkezzem az imádságba. (A megérkezésben segíthet, ha egyszerűen tudatosítom a légzésemet. Anélkül, hogy irányítanám, egyszerűen csak engedem, hogy a levegő ki-be áramoljon a tüdőmbe. Belégzésem kifejezheti Isten utáni vágyamat, kilégzésem pedig önátadásomat Istennek.)
Tudatosítom, hogy Isten itt és most jelen van, és szeretettel tekint rám. Kérem, hogy egész lényemmel Rá figyeljek: „Uram, add, hogy ezt az imaidőt egészen Neked tudjam adni mindazzal, amim van, és ami vagyok. Legyen ez a Te dicsőségedre, tiszteletedre és szolgálatodra.”
Elolvasom – akár többször is – az imádságra kiválasztott szentírási részt, figyelve arra, hogy mely szavak, mondatok, képek érintenek meg belőle.
Kérem, amire vágyom: a kegyelmet, amely segít Istennel időzni ebben az imaidőben.

Engedem, hogy Isten Lelke élővé tegye bennem a szentírási történetet, amelyről imádkozni szeretnék. Látom a leírt történetet, a helyszínt és a szereplőket: Máriát, Józsefet, a gyermek Jézust, a názáreti házat... Megkeresem a helyemet a történetben. Hallgatom, mit beszélnek a szereplők… Tapintok, ízlelek, érzékelek… Megfigyelem, mit tesznek a jelenlevők… Magam is a jelenet résztvevője, szereplője vagyok… Vagy csak távolból szemlélem, ami történik. Talán Mária vagy Jézus rám néz… Beszél hozzám… Hallgatom hozzám intézett szavait…
Megszólítom az Urat. Nem kell kegyes vagy udvarias szavakkal szólnom Hozzá… Arra törekszem, hogy őszinte legyek… Azt mondom, ami valóban a szívemből jön… Talán kérni szeretnék valamit… Vagy egyszerűen kiöntöm Előtte a szívem… Odafigyelek a válaszára. Nem csak én szólítom Őt, engedem, hogy Ő is szóljon, érintsen. Az imaidőt a Dicsőség elimádkozásával zárom le.
Visszatekintek az imámra. Esetleg le is jegyezhetem, mivel ajándékozott meg Isten ebben az imaidőben.