Alamizsna: figyelmesség a megsebzett ember felé

A jótettek nem csupán erkölcsi kötelességek, hanem mélyebb lelki igazságok megnyilvánulásai: Isten jóságának jelei az emberi világban. Isten jósága nem elvont fogalom, hanem megtapasztalható valóság.

Mivel az ember Isten képére és hasonlatosságára teremtetett, e jóságot tükrözni is képes – és hivatott is rá. Az ember szabadsága nem pusztán erkölcsi döntések lehetősége, hanem meghívás a szeretetre: Isten, önmagunk és embertársaink szeretetére.

Jézus példája arra tanít, hogy a valódi szabadság a szeretetben valósul meg, nem pedig a jó és rossz közti választásban. Ez a szeretet jelenik meg akkor is, amikor a másik ember szükségében, sebezhetőségében odahajolunk hozzá.

Az alamizsna, a szolidaritás és az önzetlen szolgálat a szeretet megnyilvánulásai. A jó segítés mindig személyes és figyelmes: a rászoruló valódi igényeire válaszol, tiszteletben tartva annak méltóságát és szabadságát.

A rosszul adott adomány, amely nem figyel az egyén szükségleteire, sőt néha méltatlan tárgyakat közvetít, nem a jóság, hanem a közömbösség jele. A jól végzett segítés viszont lehetőséget ad arra, hogy Isten szeretete és jósága kézzelfoghatóvá váljon a világban.

A segítés gyakran akkor a leghatékonyabb, ha közösségben történik, szervezetek által koordinálva, így fenntartható és átgondolt támogatást nyújthatunk.

A jótettek tehát nemcsak a világ sebeit gyógyítják, hanem minket is formálnak – közelebb visznek Istenhez és embertársainkhoz is.

Miért tegyünk jót?

„Magasztaljátok az Urat, mert jó: irgalma örökké megmarad” – olvassuk a 106. zsoltárban. De mire utal az a jóság, melyet a zsoltáros megénekel?

A Szentírásban, mint Isten tulajdonsága áll előttünk az ő jósága. A választott nép érzékelte, hogy van valaki, aki gondoskodik róla. Van valaki, aki elhalmozza őket jótéteménnyel. Honnan van ez a tapasztalás?

Ha mostani vizsgálatunk tárgyává tesszük az embert, saját magunkat, akkor azt látjuk, hogy van képességünk arra, hogy elvonatkoztassunk magunktól. Vagyis saját magunkat, a gondolatainkat, az érzéseinket képesek vagyunk eltárgyiasítva vizsgálni. Így kereshetjük azt, hogy honnan vagyunk és hová tart az életünk. Kereshetjük azt, hogy mi végett vagyunk a világon. Ha ránézünk az életünkre, akkor húsba markolóan érezzük, hogy a világban jelen van a bűn, jelen van a rossz, érezzük ezt a mindennapi küzdelmeinkben, az elbukásainkban, de a győzelmeinkben is.

Akkor mégis honnan van a jóság? Isten, mint leghatalmasabb létező, aki öröktől fogva van – hiszen, ha lenne kezdete és vége, akkor lenne, aki létbe hívta, így nem lenne a leghatalmasabb – létbe hívott minket, embereket, akiket a saját képére és hasonlatosságára formált. (vö. Ter 1,26.)

Isten hatalmasabb mindenkinél, nála hatalmasabbat nem tudunk elképzelni. Ha beszélünk róla, akkor sosem tudjuk teljesen leírni a kifejezésinkkel, mert amit mondunk, annál ő mindig sokkal több. Vagyis a mi korlátokkal rendelkező emberi kifejezéseink végtelenül alkalmatlanok arra, hogy leírjuk a végtelenül hatalmas Istent, de minden egyes ember magán hordoz valamit róla. Nem válunk istenekké, de magunkon hordozzuk, ha úgy tetszik, az Ő arcának vonásait. Vagyis, ha figyelmesen rátekintünk egy emberre, akkor fel tudunk fedezni benne olyan vonásokat, amelyek rámutatnak Istenre, az ő örök jóságára, szépségére, végtelenségére.

De nem csak az istenképiséget hordozzuk magunkon, hanem rendelkezünk azzal a szabadsággal is, amelyet Istentől kaptunk. Ez a szabadság nem pusztán azt jelenti, hogy tudunk erkölcsileg jó vagy rossz döntéseket hozni, mert az az emberi szabadságunk lealacsonyítása lenne.

A kérdésre, hogy a szabadság pusztán erkölcsi jó és rossz döntésen alapul-e, megtaláljuk a választ, ha rátekintünk Krisztusra. Hiszen szilárd hittel valljuk, hogy ő valóságos Isten és valóságos ember. Vagyis a megtestesülésekor megőrizte a teljes isteni és emberi természetét. Így, ha azt mondjuk, hogy Jézus, mint valóságos ember, a szabadságával, amellyel rendelkezik, választhat jó és rossz között, akkor azt láthatjuk, hogy sérülne a szabadsága. Miért? Mert valóságos emberként mondhatnánk, hogy választhat erkölcsileg rosszat, de ez ellenkezne az isteni természetével, vagyis nem tudna erkölcsileg rosszat választani. Vagyis, ha a szabadság pusztán ilyen választást jelentene, akkor pont Jézus ne rendelkezne vele?

Ha komolyan elgondolkozunk ezen a kérdésen, akkor látjuk, felismerhetjük, hogy a szabadságunk ennél mérhetetlenül többet jelent. Vagyis Jézusra tekintve látjuk, hogy nem arra szól az emberi szabadság, hogy válasszunk pusztán erkölcsileg helyes és helytelen között, hanem arra kaptunk lehetőséget, hogy válasszunk, hogy mennyire tudunk szeretni. Szeretni Istenünket, saját magunkat és embertársainkat is. És ebben a szeretetben fénylik fel előttünk Isten jósága is, amellyel elhalmoz bennünket, és amelyet istenképiségünkben mi is magunkon hordozunk, és feladatul kapunk, hogy árasszunk a körülöttünk élő emberekre.

Az alamizsna mint figyelmesség a megsebzett ember irányába

Fentebb láttuk, hogy Isten jósága jelen van a világban, de ugyanakkor érezzük a bűn valóságát is. A sátán, mint örök kísértő folyamatosan azon munkálkodik, hogy bennünket eltávolítson Istentől. Ebben úgy állítja elénk magát, mint akinek hatalma nagyobb akár Istennél is.

Ha engedünk ezen kísértésének, akkor helytelenül egy dualista nézetben találjuk magunkat, ahol azt mondjuk, hogy a világban két erő van, amelyek vetélkednek egymással, mi pedig várjuk, hogy melyikük fog győzni. Erről a nézetről újra kimondhatjuk, hogy amennyiben igaz volna a dualista szemléletünk, akkor Isten mindenhatósága sérül, mert van valaki, aki versenyezni tud vele, márpedig, akkor nem mondhatjuk, hogy ő a legnagyobb, a legjobb, a leghatalmasabb, akihez fogható más nincsen. De a bűnök, amelyeket a kísértő hatására elkövetünk, megsebeznek bennünket, embereket. Ezeket a sebeket szeretnénk gyógyítani, bekötözni a másik emberen, ahogy akár az irgalmas szamaritánus is tette. (vö. Lk 10,25-37)

Az alamizsnálkodás, mint a másik ember felé forduló figyelmesség már kezdetektől fogva jelen van az emberiség életében.

Segít bennünket, hogy a bűn következtében jelenlévő nélkülözést enyhítsük a másikban.

De ugyanakkor a hála lángját is feléleszti bennünk Teremtőnk iránt, hogy ő nekünk a gondunkat viseli.

Az alamizsnálkodás és szolidaritás szükségességét a Cor Unum Pápai Tanács így fogalmazza meg: A közjónak ez a keresése csak figyelmességen és emberszereteten alapulhat. Az ember naponta a legkülönbözőbb helyzetekben a következő alternatívával szembesül: vagy egyéni és kollektív önpusztítás, vagy a felebarát szeretete. Ez utóbbi olyan felelősségtudatot jelent, amely az emberek iránti szeretetből nem hátrál meg saját korlátai vagy a tornyosuló feladatok láttán.

A szeretet több, mint puszta adakozás. A fejlődést a legbátrabbak, leginkább hozzáértők és legbecsületesebbek tettei mozdítják elő: ezek egyszerre éreznek szolidaritást minden emberrel, akit kisebb vagy nagyobb mértékben érint mindaz, amit tesznek vagy elmulasztanak. Ez a konkrét egyetemes felelősség az altruizmus (vagyis az önzetlenség) lényegi megnyilvánulása.

A szolidaritás természetesen mindenki számára követelmény. Szerencsére nem kell megvárni, amíg az emberek többsége szeretni kezdi felebarátját, hogy leszedhessük azok tetteinek gyümölcseit, akik várakozás nélkül cselekszenek saját helyzetükben. A reménynek azokból az eredményekből kell fakadnia, amelyeket azon személyek tettei váltanak ki, akik minden szinten úgy viselkednek, mint az egész ember és minden egyes ember szolgái. (vö. Éhezés a világban, 23.)

Hogyan tegyük a jót, hogyan segítsünk jól?

Amikor arról kérdeznek, hogy miként lehet segíteni a másik embernek, akkor mindig eszembe jut a Máltai Szeretetszolgálat munkatársainak egy mondata, mely szerint segíteni csak jól szabad. De mit is jelent ez?

Számos kutató foglalkozik azzal, hogy miként hat az adományozás a rászorulókra. Sokszor felmerülő kritika, hogy az adományok nem paternalizálják-e az adományozást. Paternalizációról akkor beszélhetünk, ha egy rászoruló életében olyan beavatkozás történik – akár az ő jólétének előmozdítása érdekében is –, amely olyan meggyőződésből fakad, hogy a segített fél nem képes saját maga meghozni a megfelelő döntést a maga érdekében, vagyis kivesszük a kezéből a döntés lehetőségét.

Már a papságom előtt is számos éven keresztül tagja voltam a Máltai Szeretetszolgálatnak, mely azóta is tart lelkivezetőként. A munkám során megtapasztaltam, hogy sokan olyan előfeltevéssel közelítenek egy rászoruló felé, hogy minden bizonnyal ő nem rendelkezik megfelelő mentális képességekkel ahhoz, hogy kezelje többek között a pénzügyeit, vagy egyéb személyes szükségleteit. Ezáltal az adományozásban gyakran fölfedeztem egy nagyfokú feltételhez kötöttséget, vagy tárgyiasulását az adománynak. A tárgyi adomány, noha korlátozza a felhasználhatóságát, mégsem minden esetben szűkíti a rászoruló szabadságát.

Vegyünk egy példát. Néhány évvel ezelőtt egy nagy cég lehetőséget biztosított arra, hogy felmérjük egy költségkeretben, hogy néhány rászoruló családnak milyen adományra van szüksége, és azokat a támogatásukkal beszerezzük. Ekkor többek között egy olyan családnak tudtunk segítséget nyújtani, ahol az iskolás gyerekek nem mindegyikének volt rendes cipője, így télen megvolt, hogy ki melyik nap megy iskolába attól függően, hogy mikor kihez kerül a cipő. A bizonyos cég segítségével ennek a családnak például tudtunk rögtön venni 7 pár cipőt, így a gyerekek mind tudtak télen is iskolába járni. Vagyis célzott tárgyi adomány volt, de figyelembe volt véve a rászoruló igénye, így valós segítséget tudtunk nyújtani.

Ezzel szemben tapasztaltam azt a hozzáállást is, hogy a rászorulónak mindegy, hogy mit kap, csak adjunk valamit. Ez helytelen, mert olyan tudatlanságból, tájékozatlanságból ered, ahol sérül a rászoruló méltósága és elindul egyfajta dehumanizáció is, azaz az emberiesség kárt szenved. Hol látszik ez? Sajnos a plébániára hozott adományok között sokszor tapasztaltam olyat, hogy az adományozó olyan dolgokat hozott, ami inkább mutatta a fölösleges dolgoktól való megszabadulás lehetőségét, mint a jószándéktól vezérelt, nagylelkű ajándékozást. Találkoztam már bezsákolt, mosatlan, koszos, szakadt ruhákkal, használtan bekészített, piszkos fehérneművel, törött, hiányos játékokkal, romlott, lejárt étellel, meg sok egyébbel.

Jogosan fogalmazódhat meg bennünk a kérdés, hogy mit tegyünk azért, hogy jól segítsünk?

Az adományozás legkritikusabb pontja a rászoruló igényeinek pontosabb, mélyebb megértése, hogy valóban úgy segítsünk, ami valós segítségnyújtás a másiknak, és amit mi magunk is szívesen fogadnánk.

Ez kell legyen a segítés alapja.

A tárgyi segítség mellett ott áll egy másik lehetőség is, a pro bono segítés is. Vagyis egy olyan lehetőség, amikor a saját energiánkat, erőforrásainkat, eszközeinket használjuk valakinek a segítésére. Klasszikusan ezzel szokták azonosítani, amikor valahova, mondjuk egy iskolához elmegy egy csapat és azt mondja, hogy segítünk lefesteni a kerítést, vagy felsöpörni az udvart, lemosni az ablakokat.

De itt is nagy szerepe van annak, hogy valóban a segítettek szükségén enyhítsünk, és ne öncélúan munkálkodjunk. Jó példa erre a nagyobb léptékű, többnapos fesztiválok utáni összefogás, amikor a fesztivál résztvevői által hátrahagyott sátrakat, székeket, hálózsákokat önkéntesek segítségével begyűjtik, tisztítják, fertőtlenítik, majd raktározzák, hogy az év során például a hajléktalanok ellátásában felhasználhassák.

Például az Utcai Gondozószolgálat, mikor segítséget nyújt egy hajléktalannak, ezekből a begyűjtött tárgyakból ad pokrócot, hálózsákot, de a hajléktalan lelkigyakorlatokon is jó szolgálatot tesznek a sátrak, amikor mintegy negyvenen hajléktalannal sátrazunk a természetben, hogy Isten közelségében megpihenve, együtt lelkigyakorlatozzunk velük, nem csak a fizikai, hanem a lelki szükségletekre is figyelve sokszor a saját környezetükben.

Csatlakozva egy karitatív szervezethez nem csak azt biztosítjuk, hogy a segítésünk professzionális tud lenni, hanem egy folytonosság is megjelenik. Ez azért fontos, mert ha például munkába menet egy aluljáróban minden nap megveszem egy rászoruló reggelijét, de valamikor más munkahelyre kerülök, nem arra járok, akkor neki megszűnik ez a biztosnak tűnő állandó segítség. Még ha egy szervezeten keresztül végzem ezt a segítést, akkor hiába változik a munkahelyem, vagy akár kezdek másfele munkába járni, a segítség megmarad és célba is ér.

A saját tapasztalataim alapján örömmel bátorítom az olvasókat, hogy akár itt az oldalon keresgélve a lehetőségek közül, csatlakozzunk egy-egy szervezethez, mert azok biztosítani tudják, hogy a segítésünk valóban jól történjen, ami megőrzi a segített személy méltóságát, bennünket pedig megajándékoznak az alamizsnálkodás megtapasztalásán keresztül azzal a lehetőséggel, hogy a szolgálatunk során Isten örök jóságát ragyogtassuk a körülöttünk élő emberekre.

További értékes cikkekért, programokért, tanúságtételekért iratkozz fel havi hírlevelünkre itt!

Élj a cikkünk alatt található támogató lehetőségekkel, kapcsolódj be programjainkba, kurzusainkba és nyerj inspirációt további cikkeinkből!

Forrás: Bízd Rá Magad Média
Képek forrása: freepik.com
Szerző: Eredics Gergő atya