„…ez a kegyelem ideje!” – Tanúságtétel Istennel való személyes találkozásomról

Húsvét vasárnapján a legnagyobb győzelmet ünnepeljük: az élet diadalát a halál felett, a fényét a sötétség felett.

Emánuel élete – amelybe alább egy nagyon személyes tanúságtétel útján nyerhetünk betekintést – ugyanerről szól, csak emberi lépték szerint. Vallomásából kiderül, hogyan vezette őt, a sebzett és saját bűneiben fuldokló embert Isten – kitartó próbálkozással – vissza magához. Emánuel története a bizonyság arra, hogy Isten nem követel, nem támaszt teljesíthetetlen elvárásokat, hanem "csak" a szeretetünket kéri – és hogy a legmélyebb gödörből is van feltámadás, ha merünk igent mondani az Ő gyógyító szeretetére.

^{Forrás: freepik.com}

Olyan családból származom, ahol gyermekként erős kettősséget éltem meg. Szüleim felnőtt megtérőként életük részévé tették Istent, és minden tőlük telhetőt megtettek, hogy katolikus szellemben neveljenek engem és négy testvéremet. Hitük már kisgyermekként nagy áldást jelentett számomra, és végül meghatározta életem alakulását is.

Azonban a családunkban sok hiányt és nehézséget is megéltem, amelyeken keresztül mély sebeket kaptam. Hamar megtanultam álarcot viselni, szerepeket játszani, mindenféle módon manipulálni a környezetemet – miközben mélyen belül egy elszigetelődött, félelmekkel teli, elhagyott gyermek élt bennem. Ezt azonban magam előtt is tagadtam, egyre inkább teret adva a büszkeségnek és a gátlástalan önzésnek.

Így aztán kamaszként fellázadtam a szüleimtől kapott vallásossággal szemben, és lassan felhagytam a vallásos életformával. Egyre inkább belemerültem egy önző, világias, élvezethajhász életvitelbe, számos módon megpróbáltam betölteni a belül hordozott, mély ürességet. Eluralkodott rajtam a pornográfia-függőség is, ami úgy tíz éven keresztül meghatározta és befolyásolta a gondolkodásomat, a kapcsolataimat és az életemet. Rettentően szégyelltem magam miatta és sohasem mertem elmondani senkinek, még a gyóntató papnak sem. Így, a rejtekben maradva vált egyre erősebbé a függőségem.

^{Forrás: freepik.com}

Mindezek ellenére volt rá példa, hogy néha elmentem a vasárnapi szentmisére. Féltem a templomtól, de valami mégis vonzott oda. Nem volt bátorságom a főhajóban helyet foglalni, legtöbbször az oldalhajóban húztam meg magam, egy szép Szeplőtelen Fogantatás-mellékoltár előtt. Valamiért úgy éreztem, hogy ott biztonságban vagyok. Nagyon halovány, de különleges békét éltem meg ilyenkor.

Ma már tudom, hogy Isten már akkor is Mária anyai szeretetén keresztül igyekezett magához vonni engem.

Azonban – mivel a templomban mindig szembesülnöm kellett a bűntudattal és a szégyennel – egy idő után ezzel a szokásommal is felhagytam.

Az életemnek teljesen céltalan szakasza kezdődött ezidőtájt, csak sodortak a körülöttem zajló történések. A napjaim legfőképpen arról szóltak, hogy valahogyan túléljem azokat, miközben minden létező módon igyekeztem minél több örömet megszerezni magamnak. Alkohol, bulik, szórakozás, játék, virtuális valóság… Minden helyzetet, dolgot és személyt csak egy szempontból láttam: mi az, amit szerezhetek tőle? Mindenkit manipuláltam és az égvilágon semmi sem foglalkoztatott a saját igényeimen kívül.

Az érettségi után egy neves egyetemen tanulhattam tovább, és sokan mondogatták, hogy "előttem az élet", én azonban nem találtam a helyem, teljesen céltalannak éreztem az életem. Az üresség és a fájdalom egyre csak nőtt bennem. Egyre lejjebb csúsztam a lejtőn, amíg lassan úgy éreztem, hogy nem bírom tovább. Egy nap megfogalmaztam magamnak, hogy ez nem folytatódhat így, valaminek történnie kell, vagy tragédia lesz a vége… éreztem, hogy nagyon rossz irányba halad az életem.

Éppen ekkortájt egyik bátyám egy erőteljes találkozást élt át Istennel, aminek hatására visszatért az egyházhoz és a hithez. Ez elkezdte átformálni a családom életét is, és úgy éreztem, hogy nekem is erre lenne szükségem – de semmi erőm nem volt egy ilyen radikális lépéshez. A Szűzanya azonban újra csak felém nyújtotta kezét: 2010-ben lehetőségem nyílt arra, hogy elmenjek egy zarándoklatra Medjugorjéba.

Bár menekültem az Istennel való találkozástól, olyan mélyen voltam, hogy úgy gondoltam: nincs már mit veszítenem.

A zarándoklat alatt nagy félelem volt bennem, de különleges öröm is. Végre szerető emberek vettek körül, otthon éreztem magam. De féltem attól a sötétségtől, ami bennem volt...

Medjugorje

^{Forrás: depositphotos.com}

Egy napon a Nyolc Boldogság Közösség egyik szerzetesnővére nagy hatású előadást tartott csoportunknak a szentgyónásról és annak erejéről, kegyelmeiről. Végig úgy éreztem, hogy a mondanivalója csak nekem szól! Az volt a benyomásom, hogy ez a nagy és egyben utolsó lehetőségem arra, hogy elkerüljem azt a bizonyos tragédiát.

Addigra több mint hét éve nem jártam gyóntatószék közelében,, de átérezve a helyzet komolyságát, legyőztem a szorongásomat és még aznap elmentem gyónni…

Nagyon összeszedetlen módon, de akkor életemben először őszintén letettem az egész életemben hordozott terheimet, többek között a pornográfia függőségét…

Ma már szinte nevetségesen hangzik, de abban a pillanatban komolyan azt gondoltam, hogy talán feloldozást sem fogok kapni... Megrázó erejű volt, amikor mégis megtörtént: a pap tekintélyt parancsoló, de szelíd egyszerűséggel emelte fel kezét a feloldozáshoz. A szavakat hallgatva átéreztem, hogy ez az egész IGAZ. Hogy valóban bocsánatot nyertem. Megéreztem valamit Isten hatalmas szeretetéből, mintha Ő maga szólt volna hozzám: "És én feloldozlak téged bűneidtől…"

Óriási erő volt ezekben a szavakban. Alig akartam elhinni! Hatalmasnak és legyőzhetetlennek tűnő bűneim hirtelen nagyon aprónak tűntek. Valami sokkal nagyobbal találkoztam! Nagyon megrendültem és mély béke töltött el. A gyónás után hosszú ideig csak zokogni voltam képes és azt sem tudtam, hova legyek örömömben!

A következő napokban végtelenül szabadnak és örömtelinek éreztem magam. Mintha egy teljesen új életet kaptam volna! Csak idővel fedeztem fel, hogy valóban így történt, Jézus ugyanis különleges kegyelemben részesített: azon a napon a gyónás szentségén keresztül teljesen megszabadított a pornográfia függőségéből.

A kényszerítő erő megszűnt, és ami több mint egy évtizedig meghatározta az életemet és számomra teljességgel legyőzhetetlennek tűnt, az többé nem tudott uralkodni rajtam. Szabad voltam! Az esetek többségében szinte könnyűszerrel győztem le a kísértéseket. Ma már tudom, hogy mindez Isten hatalmas kegyelme által volt lehetséges. Nagyon nagy volt az örömöm, és máig is ez életem egyik legnagyobb ajándéka, hogy soha többé nem kell úgy élnem, mint azelőtt, és gyakorolhatom, élhetem a tisztaságot.

De a megújult keresztény életemben hamarosan felszínre került egy mélyben meghúzódó probléma: a torz istenképem. Ebből fakadt vallásos életem minden téves motivációja: egy szigorú Isten tökéletes elvárásainak próbáltam megfelelni.

Még ha voltak is bizonyos tapasztalataim az Ő szeretetéről, az Istentől való elvetettség és a szeretetre való méltatlanság érzése mélyen belül megkérgesedett bennem, és a szívem mélyén úgy éreztem, hogy Isten inkább csak kegyesen elvisel engem, de nem kifejezetten kedvel, és nem leli örömét bennem. Így aztán az ima legtöbbször csak külsőség, formaság volt számomra, amit ha elvégeztem, akkor elégedett voltam magammal, és úgy éreztem, hogy ilyenkor Isten is elégedett velem. Számtalanszor hallottam embereket Isten szerető jelenlétéről és a Vele való személyes kapcsolatról beszélni, de ezek számomra csak elvont, elméleti dolgok voltak.

Azonban a megfelelési vágy egyre több kudarcot hozott magával, ami hamar csalódottá, kiábrándulttá tett. Kívülről látszólag "rendes" keresztény életet éltem: elkötelezett voltam egy közösségben, igyekeztem imádkozni és éltem a szentségekkel, szolgálatokat is vállaltam, de valami mégsem volt rendben. A berögzült rossz gondolkodásom újabb függőségekbe (érzelmi evés, édességek, filmek, sorozatok, virtuális világ stb.), rossz döntésekbe, valamint egy mély depresszióba sodortak.

Az újabb mélyponton a Szűzanya ismét utánam nyúlt. 2015 áprilisában újra eljutottam Medjugorjéba. Az ott töltött napok alatt egyre erősebben éreztem egyfajta megszólítást, ami nem szavakban történt, de amit szavakban valahogy így tudnék kifejezni:

Akarsz keresztény lenni vagy sem? Vagy igen, és akkor teljesen, vagy nem, és akkor sehogy. Hozz döntést!

Megdöbbentem. Éreztem: Isten egy személyes döntésre hív! Hirtelen megértettem, hogy sok mindenre igent mondtam már – az Egyházra, egy közösségre, keresztény értékekre, bizonyos vallásos cselekedetekre –, de még sosem mondtam igent magának Istennek!

Nagy félelem járt át, hiszen éreztem: sok mindent tudok róla, de Ő maga olyan idegen számomra. És egyébként sem tudom teljesíteni azt, amire Ő hív! Nem vagyok képes igent mondani. De nem akartam nemet mondani sem... nagy belső vívódás indult el bennem, amivel nem is tudtam mit kezdeni ott helyben. De a megszólítás velem maradt azt követően is, hogy hazatértem Medjugorjéból. Minduntalan, ha csend volt körülöttem, éreztem, ahogy egy hang szólít belülről: "Hozz döntést!"

A "Béke Királynője" - a medjugorjei Szűzanya szobor

^{Forrás: depositphotos.com}

Eltelt pár hét, amikor egy komoly magánéleti krízis ért, ami nagyon megviselt. Egy újabb kudarc, amitől teljesen összeomlottam. De Isten csak erre a pillanatra várt...

Egy szép májusi délután volt. Egyedül voltam otthon a szobámban, teljesen összetörten. Ekkor megint éreztem a megszólítást: "Hozz döntést!" És akkor életemben talán először igazán őszintén fordultam Istenhez: letérdeltem a földre és sírva tört fel belőlem az igazság: "Nekem ez nem megy! Szeretném, de nem megy! Látod, hogy mennyire nyomorult vagyok, én képtelen vagyok keresztény lenni! Nem tudom tovább csinálni, feladom!"

A saját gyengeségem, kudarcom elismerése és kimondása megsemmisítő erejű volt, de mégis nagyon felszabadító. Éreztem, hogy valami összetört bennem.

Ekkor hirtelen indíttatásból felkaptam a polcomon heverő füzetecskét, amelyben a Szűzanya medjugorjei üzenetei voltak összegyűjtve. Találomra felcsaptam és már olvastam is a szemem elé kerülő üzenetet:

Drága Gyermekeim! Ébredjetek a hitetlenség és a bűn álmából, mert ez a kegyelem ideje, amit Isten ad nektek! Használjátok ki ezt az időt, és kérjétek Istentől szívetek gyógyulásának kegyelmét (…)

Számomra akkor eddig tartott az üzenet. Ekkor ugyanis életemben először éreztem egy kimondhatatlan, szerető, személyes jelenlétet a szobámban, és ennyire mély békességet a szívemben. Soha addig elképzelni sem tudtam volna, hogy létezik az lényemet átjáró Szeretet, amit akkor megtapasztaltam. Ez egy teljesen más valóság volt, amit addig nem ismertem.

Azonnal két szilárd bizonyosság jelent meg bennem, amelyek felől a világon senki és semmi nem tudott volna eltéríteni: az egyik, hogy világosan tudtam, hogy Mária által Isten személyesen szólt hozzám, az Ő szavait hallottam. A másik pedig egy mély és megrázó megértése volt az addigi elhibázott felfogásomnak az istenkapcsolatomat illetően:

mindeddig megfelelni próbáltam Istennek, de Ő nem ezt kéri, hanem azt, hogy fogadjam el ingyen azt, amit Ő már régen megszerzett és nekem akar ajándékozni.

Az addigi kereszténységem mintha kártyavárként omlott volna össze. Isten számára fontos vagyok, hiszen eljött hozzám, személyesen szólt hozzám! Törődik velem, szeret és ismer engem! Többé már nem csak elmélet volt mindez, hanem valóság! Átéltem... találkoztam Vele! Isten már nem csak Isten volt többé, hanem az én Istenem.

Ez után még napokig valósággal visszhangzott bennem ez a mondat: "Kérjétek Istentől szívetek gyógyulásának kegyelmét!" Nagy reményt és békét kaptam e szavak által. Igen, az én Istenem türelmetlenül várja, hogy mikor fogom elkérni végre, amit szeretne nekem ajándékozni!

Nem nekem kell gürcölnöm, kiérdemelnem. Elég őszinte szívvel kérnem és elfogadnom! Ő meg akar gyógyítani! Ő az én szerető Istenem!

Mindezek a gondolatok és érzések óriási reménnyel és életerővel töltöttek el. Nem tudom, hogy éreztem-e magam ilyen felszabadultnak valaha is.

A következő napokban egy újabb érdekes jelenséget vettem észre magamon: a vágyat, a szomjúságot az iránt a személyes szeretet iránt, amit mindig is kerestem, és amit végre megtapasztaltam! Hirtelen már nem érdekeltek azok a dolgok, amik addig foglalkoztattak. A szórakozás, a filmek, a felszínes kapcsolataim... az én Istenemre vágytam!

Falni kezdtem a róla szóló könyveket, óraszám hallgattam a tanításokat, tanúságtéteket, különböző közösségeket, imaalkalmakat kerestem fel. Mindezeken keresztül folyamatosan vezetett és tanítgatott az Úr.

Végül körülbelül két hónap múlva úgy éreztem, hogy az új tapasztalataimra, felismeréseimre alapozva már kész vagyok meghozni a döntést: átadom az életem Istennek, innentől neki akarok élni! Tudtam, hogy egyedül Ő képes teljessé tenni. Letérdeltem a szobámban és a saját szavaimmal ünnepélyesen felajánlottam az életem Neki.

Ezután leltárt tartottam az életemben és a környezetemben: mindazt, amiről úgy éreztem, hogy nem szolgálja az Istennel való kapcsolatomat, azt gondolkodás nélkül szelektáltam.

Megszabadultam a filmjeimtől, felhagytam számos felesleges tevékenységemmel, rendszereztem a napjaimat. Elkezdtem megküzdeni a rendszeres napi imádságért és a szentírásolvasásért. Ezen a téren eleinte sok nagy elhatározás és bukás követte egymást. De a tapasztalatom Isten szeretetéről és erejéről immár egy nagy belső erőt, világos víziót adott.

Arról szó sem lehetett, hogy meghátráljak. Variáltam, próbálgattam, olykor küszködtem, de mentem előre.

A kitartó imádságban egyre inkább megtanultam megtapasztalni az Úr jelenlétét, az Ő sugallataira való figyelést, és ez a kereszténység egy új világát nyitotta meg számomra, amit a mai napig folyamatosan fedezek fel, és ami által az Úr a mai napig is folyamatosan alakít és formál.

^{Forrás: freepik.com}

A gyógyulás útját járom, amely még ma is tart. Gyakran visszaesek bizonyos hibáimba, gyakran botladozom. De tapasztalom, hogy Jézus fokozatosan felépít, gyógyít és vezet. Ma a legnagyobb örömöm, hogy katolikus keresztény lehetek. Hihetetlen ajándéknak tartom a szentségeket, amelyek nagysága szédítő és felfoghatatlan titok számomra.

Nagyon sokat jelent számomra a Szűzanya. Rengeteget köszönhetek neki, és tapasztalom, hogy különleges módon is vezet utamon. Nagyon hálás vagyok Istennek a Cor et Lumen Christi Közösségért, ahová elvezetett, és amelynek immár kilenc éve tagja vagyok. A közösségben nagyon sokat tanulhatok, számos lehetőséget kapok, hogy szolgáljam Őt és hogy növekedjek az életszentségben.

Isten ebből a közösségből hívott meg arra, hogy a papság útján járva kövessem Őt tovább, amelyre boldogan mondtam igent. Amikor ezeket a sorokat írom, akkor az idei évben esedékes papszentelésemre készülök, amit felfoghatatlan ajándéknak tartok. Köszönöm Jézusnak, hogy elvezetett idáig, és köszönöm mindazt, amit még ezután fog cselekedni!

Dicsőség és hála legyen Neki mindenkor!

További értékes cikkekért, programokért, tanúságtételekért iratkozz fel havi hírlevelünkre itt!

Élj a cikkünk alatt található támogató lehetőségekkel, kapcsolódj be programjainkba, kurzusainkba és nyerj inspirációt további cikkeinkből!

Forrás: Bízd Rá Magad Média
Képek forrása: freepik.com, depositphotos.com
Szerző: Farkas Emánuel