Gyógyítva a világ, egymás és saját sajgó szívünk sebét

Gondolatok a Lourdes-i Szűzanya ünnepén

A Lourdes melletti Massabielle-barlangban a szegény, tanulatlan, tizennégy éves Bernadette Soubirous-nak 1858. február 11-én megjelent a Szűzanya.

Ebben az egy mondatban benne van minden, emlékek, titok. Az a hit és tisztelet, amely generációkat köt össze. Hiszen nekem is, amikor gyermekkorom templomi emlékképei között keresgélek, az elsők között villan be a Lourdes-i Szűzanya kegyszobra, amely előtt őseim, nagyszüleim, szüleim is megálltak a várad-szöllősi Szentháromság-templomban. Láttam meglapulni a Szűzanya kegyképét nagymamám énekeskönyvében, s később az enyémet is az ékesítette.

Másfelől itt, ebben a fenti mondatban is tetten érhető az a hasonlóság, ami az üdvösségtörténet legjelentősebb fejezeteit jellemzi. Amikor valami lényeges történik, az paradox módon mindig csendben, titokban megy végbe, és olyan emberekkel esik meg, akik eszköztelenek, s alig vagy egyáltalán nem látszódnak. Hogy miért van ez így? Talán azért, mert

amikor a szeretet kiteljesedik, az mindig titokban, érdek nélkül, önzetlenül, teljes átadottságban történik.

Ha a lourdes-i jelenések eseményeit kibontjuk, az alábbiakat tudhatjuk meg. A „Hölgy”, aki a Massabielle-barlangban megjelent, hófehér ruhát és vakító fehér köpenyt viselt, égszínkék öv volt a derekán, lábát arany rózsa díszítette, kezében rózsafüzért tartott. Összesen tizennyolc alkalommal jelent meg július 16-áig, bűnbánatot és engesztelést kérve. Február 25-én fölszólította Bernadette-et, hogy fakasszon forrást a barlang meghatározott pontján, igyon belőle és mosdjon meg benne. Március 2-án megbízta a kislányt, „mondja meg a papságnak, hogy építsenek kápolnát és jöjjenek körmenetben” a jelenések helyére. Március 4-én már több mint tízezren kísérték el Bernadette-et a barlanghoz, de a látomásokban csak a kislány részesült. Március 25-én a Hölgy a nevét is elárulta: „Én vagyok a Szeplőtelen Fogantatás.”

Franciaországban a jelenések híre gyorsan terjedt, egyre nagyobb tömegek látogattak el Lourdes-ba – a Pireneusok között, a Gave folyó partján fekvő városkába – és a jelenések helyén fakadt forráshoz, amely naponta százhúszezer liter vizet ad.

A forrásnál kezdettől fogva tapasztaltak csodás gyógyulásokat.

Egyházi és világi hatóságok vizsgálták a jelenéseket, s azok természetfeletti jellegét 1862-ben a tarbes-i püspök (Lourdes a Tarbes-i Egyházmegye területén fekszik), majd 1891-ben XIII. Leó pápa hivatalosan is elismerte.

1862-ben a forrás feletti sziklára templomot kezdtek építeni, amely 1876-ra elkészült, s IX. Piusz pápa bazilika címet és előjogokat adományozott neki. Bernadette útmutatásával elkészült a Szűzanya márványszobra is, amelyet a barlangban állítottak fel. A forrás mellett fürdő épült.

A Szűzanya lourdes-i megjelenését először a Tarbes-i Egyházmegyében ünnepelték, 1890-től. 1908-tól, a jelenések 50. évfordulójától kezdve X. Piusz pápa kiterjesztette az ünneplést az egész Egyházra.

A jelenés helyén történt sok csodálatos gyógyulás igazolta Mária Istentől kapott hatalmát. Lourdes világhírű zarándokhely lett, ahová milliók látogatnak el engesztelni és gyógyulásért vagy megnyugvásért imádkozni. A megmagyarázhatatlan gyógyulások száma sok ezer, közülük hetvenet ismert el az Egyház csodás gyógyulásnak. A lelki gyógyulások száma felmérhetetlen.

Érdemes itt három mozzanatnál megállnunk, hogy a titokhoz, s végeredményként magához a Titokhoz közelebb léphessünk.

Amikor a Szűzanya megjelenik Bernadette-nek, ez a tizennégy éves, szegény és tanulatlan lány, aki az „isten háta mögött”, egy eldugott településen él, egzisztenciális értelemben – családilag és személyesen is – a lehető legmélyebb ponton van. Édesapja, aki molnár, az iparosodás okán (mivel nem tudja modernizálni a malmot) szinte teljesen elveszíti megélhetést jelentő munkáját, és a kilencgyermekes család mind mélyebbre csúszik. Annyira elszegényednek, hogy számos, egyre gyengébb minőségű szállást megjárva, végül Lourdes „zárkájában” találnak menedékre: 1856 novemberétől a család a városi börtön cellájában lakik, tizenkét négyzetméteren. A kicsi helyiség nedves, sötét és fűtetlen.

Le Cachot, azaz a városi börtön cellája

Nyomorban élnek, tüzelőre sem telik, s hogy egy kis meleget tudjanak csiholni, Bernadette naponta lemegy a Gave folyó partjára tűzre való ágakat, gallyakat gyűjteni. Így tesz 1858. február 11-én is. Ebben a helyzetben ismerősen csenghetnek a Magnificat szavai: „Tekintetre méltatta alázatos szolgálóleányát (…) hatalmasokat elűzött trónjukról, kicsinyeket pedig felmagasztalt.”

Olybá tűnik, hogy amikor Bernadette a legeszköztelenebb, a legegyszerűbb, a világ szemében a legjelentéktelenebb, Isten és a Szűzanya szemében éppen akkor a legértékesebb.

És ha ez így van, akkor adódik az első kérdés: a hétköznapokban mi mégis miért a csillogást, a celebritást, a hatalmasokat keressük és követjük? Tudjuk-e értékelni a hiányosságainkat, és tudunk-e bízni abban, hogy amikor azt hisszük, a kezünkben nincs semmi „jelentős”, Isten számára olyankor vagyunk a legértékesebbek?

A második „furcsaság”, amire szeretnék rámutatni, az a mód, ahogyan a Szűzanya megszólítja Bernadette-et. Amikor először jártam Lourdes-ban, s a barlanghoz érve feltekintettem a Szűzanya szobrára, láttam, hogy lábainál a leghíresebb, sokat idézett mondata szerepel: „Én vagyok a Szeplőtelen Fogantatás.”

Korábban úgy gondoltam, hogy franciául találom majd ezt a feliratot, s mint a nyelvet ismerő ember jelképesen már előre kihúztam magam… A helyszínre érve aztán következett a rácsodálkozás, hiszen a Szűzanya szavai itt a franciához hasonló, de attól különböző nyelven olvashatók. Mint utólag kiderült, Bernadette a helyben használt gascogne-i nyelvjárást beszélte és értette, a franciát nem.

Azaz a Szűzanya pedig annyira figyelmes volt, hogy ebben a tájszólásban szólt hozzá.

Adódik hát a kérdés: amikor megtapasztaljuk Isten szeretetét és Szűz Mária közbenjárását, vajon tudatosítjuk-e magunkban, és hálásak vagyunk-e azért, hogy az „anyanyelvünkön” szólnak hozzánk? S ezt tapasztalva, amikor egymáshoz fordulunk, mi figyelünk-e arra, hogy a megszólítotthoz a saját „nyelvén” közeledjünk, s így azt a jót, amit adni szeretnénk, biztosan el tudjuk juttatni hozzá?

A lourdes-i jelenések kapcsán felmerülő harmadik mozzanat pedig egy kedves történet. Bernadette maga is bizonytalanságban van a „Hölgy” kiléte felől, ezért február 14-én, plébánosa javaslatára, szentelt vizet visz magával a jelenés helyére, és meghinti vele a Szűzanyát, miközben ezt mondja neki: „Ha Istentől jött, maradjon, ha nem, távozzon!” A fehér ruhás hölgy mosollyal válaszol erre, majd Bernadette elragadtatásba esik, és együtt imádkozik vele.

A március 2–4-ei jelenéskor a lány, szintén plébánosa biztatására, megkérdezi a „Hölgy” nevét, ám az nem árulja el. Bernadette tolmácsolja neki a csodát váró Peyramale abbé kívánságát is: azt, hogy virágozzék ki a barlang melletti rózsabokor. Erre sem kerül sor, és a Szűzanya válasza ismét a szelíd mosoly.

Tapintata nem ismer határokat. Türelmes a gyermekéhez, mint egy édesanya, sosem adja fel, szelíden, a mosolyával vonz, tanít.

Észleljük-e az életünkben ugyanezt, amikor kételkedünk? Képesek vagyunk-e rábízni magunkat Istenre, és tudjuk-e Szűz Mária közbenjárását kérni? S tudunk-e mi is ilyen türelemmel, szelídséggel viszonyulni azokhoz, akik kérdésekkel, akár kétkedéssel fordulnak hozzánk?

Szent II. János Pál pápa 1992-ben kezdeményezte, hogy február 11-e, a Szűzanya első lourdes-i jelenésének napja legyen a betegek világnapja, azzal a céllal, hogy „Isten egész népe kellő figyelmet szenteljen a betegeknek, és segítse elő a szenvedés megértését”. Ezen a napon egyre több templomban szolgáltatják ki a betegek szentségét, és a pápa február 11-én hagyományosan üzenetet intéz a betegekhez.

A betegek világnapjának lényege a fentebb már említett élethelyzethez vezet vissza bennünket.

Hiszen amikor betegséggel küzdünk, akkor vagyunk a leggyengébbek, a legelesettebbek, a leginkább eszköztelenek.

Ilyenkor kétszeresen is jólesik, ha valaki odafordul hozzánk és segít. Ilyenkor nagyobb bizalommal szólítjuk meg a Jóistent, és tudatosíthatjuk magunkban, hogy szeretete minden feltételt és határt nélkülöz. Nem kell kiérdemelnünk azt. Amikor olybá tűnik, hogy semmit sem tudunk tenni, még a hétköznapi munkából is kimaradunk, és senki sem veszi hasznunkat, akkor tudjuk a leginkább megérezni, mennyire szeret minket Isten, és hogy ez a szeretet önzetlen, a legkisebb öncél sincs jelen benne.

Ha ezt megtapasztaljuk, csak egyetlen kérdés marad: tudunk-e válaszolni erre a nagy szeretetre? Akár úgy, hogy felismerjük, mi magunk lehetünk a Jóisten küldöttei azok számára, akik betegek. Nem kell mást tennünk ehhez, csak meglátogatni vagy telefonon felhívni őket, megkérdezni, hogy vannak...

Isten lábaként útnak indulhatunk feléjük, Isten szemeként észrevehetjük, mire van szükségük, Isten füleként meghallgathatjuk őket, Isten kezeként egy pohár vizet vagy egy ölelést adhatunk nekik.

Ferenc pápa találóan fogalmazza meg ezt: Isten szeretete vak, ránk, emberekre van szüksége ahhoz, hogy mindezt láthatóvá tegye. Így gyógyítva a világ, egymás és saját sajgó szívünk sebét.

Bernadette Soubirous

Gyermekkorom templomában a Lourdes-i Szűzanya szobra előtt mindig volt friss virág. Magunk is gyakran vittünk. Budapesten ez a szokás mintha megkopni látszana. Nem baj. De olyan jó volna, ha legalább jelképesen magunk is odaszegődnénk Bernadette mellé, s őszintén, eszköztelenül, tiszta szívvel figyelnénk a Szűzanyára. Ha hallgatnánk a szavára, ha Fiát követnénk. És jó cselekedeteink egy-egy rózsaszálával közelebb lépnénk Istenhez és egymáshoz.

További értékes cikkekért, programokért, tanúságtételekért iratkozz fel havi hírlevelünkre itt!

Élj a cikkünk alatt található támogató lehetőségekkel, kapcsolódj be programjainkba, kurzusainkba és nyerj inspirációt további cikkeinkből!

Forrás: Bízd Rá Magad Média
Képek forrása: Fábián Attila/Magyar Kurír
Szerző: Kuzmányi István