Három kísértés az életedben, amivel ideje leszámolnod!

Valamennyien jól ismerjük Lukács evangéliumából azt a jelenetet, amikor Jézus, nyilvános működése kezdetén negyven napon át imádkozik és böjtöl a pusztában.

Itt kísérti meg őt a sátán, azzal a céllal, hogy ne az Atya akaratát teljesítse, hanem sajátját, és kövesse önös vágyait.

Vágyainknak óriási szerepük van az életünkben, hiszen Isten hiteles emberi és istenközpontú vágyainkon keresztül mozgat minket. Mint közösségi lények, emberek, akkor leszünk boldogok, ha nem "idegen" vágyainkat – a hatalom-, a birtoklási és a dicsőség-vágyat – követjük, melyek elfordítanak Istentől és az emberektől, hanem másokért élő emberek leszünk.

De melyek is ezek a legalapvetőbb vágyak?

A valahová tartozás, a kölcsönös szeretet vágya, továbbá, hogy megvalósítsuk önmagunkat, a bennünk szunnyadó képességeket és ezeket mások érdekében mozgassuk

– amiért aztán ők is segítenek minket. Valamennyi hiteles vágyunk személyes kapcsolatainkban teljesedik ki.

Fogantatásunk pillanatától tartozunk valahová: egy családhoz, kisebb-nagyobb közösséghez. Egy nyelvet beszélünk, egy ország gyermekei vagyunk, nem afféle földönfutók. Meghatározott kultúrába születtünk.

Kölcsönös testvéri szeretetben tapasztaljuk meg az összetartozást, azt, hogy az "én életem a te életed, a te életed az én életem"; és hogy "mindent megteszek neked, hogy önmagaddá válj és kibontakoztassad képességeidet, mert tudom, hogy te is ezt teszed értem".

Amikor az Élet azt súgja fülembe: Jó vagy! "Te vagy az én szeretett fiam, lányom"– érzem páratlanságomat, egyedüliségemet. Látom, érzem és tudom, hogy homlokomon ott van "a jegy, hogy milliók közt az egyetlenegy", és hogy nincs hozzám hasonló, mint ahogy ezt Kosztolányi Dezső Halotti beszéd című versében oly gyönyörűen megfogalmazta: "Ilyen az ember. Egyedüli példány. / Nem élt belőle több és most sem él / s mint fán se nő egyforma-két levél, / a nagy időn se lesz hozzá hasonló."

Tamási Áron így ír erről: "Bizony nem egyedül valók vagyunk, hanem valamiféle szerves egységhez tartozunk: egy családhoz, melynek nyelvén szólunk. Ennek a családnak országföldje van, s ha most kevesebb is, mint nagy bűnök előtt, annál édesebb ez a föld. Történelme van, mely gyakran szerencsétlen volt is, de hősi volt, és önzetlenségében költők tollára méltó. Irodalma van, mely nyelvi társtalanságában a mesék Pazar színeiben lüktet. Halottai vannak, kiknek a neve nem számadat, hanem csillagok a föld alatti égen. Élő népe van, mely munkával és az erkölcsi érzék örökségével keresi ma a boldogulás útját: és álmai vannak, amelyek nem a zsiványoké, hanem a jövendőé."

Ezek azok a vágyaink, melyeket a kísértő el akar tőlünk rabolni és mindent megtesz, hogy elfordítson minket Istentől és az emberektől, és hogy végül önmagunkat is elveszítsük. Elhiteti velünk, hogy nincs szükségünk a Teremtőre és nincs szükségünk senkire, se családra, se barátokra, mert önmagunk számára tökéletesen elegendők vagyunk.

1) Az első nagy kísértés, hogy elfordítson Istentől és elhitesse velem, hogy én vagyok az "isten", én vagyok az egyetlen létező személy.

Miután hátat fordítottam Istennek, mesterséges világba kerülve elhiszem, hogy én vagyok a teremtő. Most már csak az történhet, amit én akarok, csak az én vágyaim és gondolataim érvényesülhetnek. Itt már csak én létezem mint emberi személy. Minden más személy hozzám képest eltárgyiasult és úgy tologathatom őket magam körül, mint a "parasztfigurákat" a sakktáblán.

Sajnos ebben a szánalmas játékban én is elidegenedem magamtól és önmagamat is tárgyként élem meg, s annyit érek, amennyit teljesítek – annyit érek, amennyit fogyasztok.

Nem véletlen, hogy ebben az Isten nélküli világban az Élethez való viszonyom is megváltozik. Addig van értelme az életemnek, amíg teljesítményi és fogyasztási paraméterekkel igazolni tudom a létemet. Nem véletlen, hogy ilyen világban parlamenti téma az abortusz és az eutanázia, hiszen a magzat és az elfekvőben élő ember az, aki e világi értelemben már nem tud semmit sem teljesíteni.

Izgalmas játék, csak egy idő után unalmas, mert nem emberszagú. A személytelen mesterséges intelligencia nagy kísértése, hogy belépjünk abba a játéktérbe, ahol okostelefonnal a kezünkben már "tökéletesen" magunkra maradtunk, és egy idő után csodálkozunk azon, hogy boldogtalanok maradtunk.

2) Másik nagy kísértés, hogy hajszoljuk az anyagi javakat, mert azt hisszük, hogy ez tesz boldoggá bennünket, és ez tesz különbbé minket a többieknél.

Elhisszük, hogy annyit érünk, amennyit fogyasztunk, és annyit érünk, amennyit teljesítünk, pedig az ember méltósága materiális számokkal nem mérhető.

Amint Jézus is válaszol a kísértőnek: "Nemcsak kenyérrel él az ember!" De mi szeretjük Hobóval énekelni: "Amíg van kenyér / és a disznó kövér, mondd, kit érdekel, hogy ki vagyok én" – illetve ki a másik ember? Csak a saját érdekeivel, saját anyagi jóllétével törődik sokszor az ember.

Hol vannak az irgalmasság cselekedetei: "Éheztem és ennem nem adtatok, szomjaztam és innom nem adtatok…?" Az étkezés utáni ima is jól kifejezi ezt a másokkal nem törődő mentalitást: "Mi jól laktunk, hála Isten, adjál annak, kinek nincsen!" Nem lenne szebb úgy imádkozni, hogy: "Mi jól laktunk, hála Isten, adjunk annak, kinek nincsen!"

3) A harmadik nagy kísértés a dicsőségvágy!

Természetes, hogy szeretünk kitűnni, szerepelni, de ez is akkor nyeri el értelmét, ha a közösséget szolgálja. A szentek, akik elnyerték a dicsőség koronáját, ösztönzőleg hatnak a közösség tagjaira, hogy a maguk területén karizmáikat használva ők is szentek legyenek: "Legyetek szentek, mint ahogy Mennyei Atyátok is szent."

A kérés nem túlzás, hiszen épp az az igazi méltóságunk, hogy Isten képére és hasonlatosságára teremtve valamennyien gyermekei vagyunk.

Nagy kísértés, hogy keressük a fő helyeket. Szeretünk előkelőségekre, híres emberekre hivatkozni, hogy ezáltal mi is többnek látszódjunk. Ha megkérdezik, mivel foglalkozom, akkor főorvos, főmérnök, főelőadó vagyok.

Az legyen tehát hármas kísértésünk, hogy szolgálunk másokat, hogy megtörjük a kenyerünket és megosztjuk másokkal, illetve hogy másokat dicsőítünk, és nem dicsekszünk!

Ahogy Márk evangéliumában olvashatjuk:

"De aztán jött egy szegény özvegy, s csak két fillért dobott be.⁴³ Erre odahívta tanítványait, s így szólt hozzájuk: "Bizony mondom nektek, ez a szegény özvegy többet adott mindenkinél, aki csak dobott a perselybe.^{44 M}ert ők a feleslegükből adakoztak, ez pedig mindent odaadott, ami csak szegénységétől telt, egész megélhetését."

További értékes cikkekért, programokért, tanúságtételekért iratkozz fel havi hírlevelünkre itt!

Élj a cikkünk alatt található támogató lehetőségekkel, kapcsolódj be programjainkba, kurzusainkba és nyerj inspirációt további cikkeinkből!

Forrás: Bízd Rá Magad Média
Képek forrása: freepik.com
Szerző: Hofher József atya, jezsuita szerzetes