Hitéleti szárazság, avagy miért érzem magam néha olyan távol Istentől és mit tehetek ilyenkor?

Fenti címmel érkezett a felkérés, hogy írjak személyes hangvételű cikket a témában. A címben feltett kérdés eleje egy teológiai fogalom, a katolikus lexikonban lelki szárazság néven szerepel. Könnyen és egyértelműen definiálható: A lelki szárazság az az állapot, amikor távol érzem magam Istentől.

A kérdés így folytatódik: miért érzem magam néha olyan távol Istentől?

Negyvenes éveimben kezdett zavarni minden olyan kérdés, amely miérttel kezdődik. Leginkább azok, amelyek Istenre vonatkoztak. Mint például az, hogy Miért engedte meg az Isten… Sokáig csak annyit tapasztaltam, hogy ezek a kérdések nem visznek előre. Valami olyat is éreztem, hogy ezekben a kérdésekben többnyire van egy vádló felhang.

A kérdést feltevőnek ugyanis van egy előzetes elképzelése, amelytől a megkérdezett vagy az élet eseményei eltértek. A „miért” kérdés mögött ott egy „kell”, amely nem teljesült. „Miért késtél?” – vagyis x időre itt kellett volna lenned. „Miért nem hoztál?” – vagyis kellett volna hoznod. „Miért engedte meg az Isten?” – vagyis nem kellett volna megengednie.

A miért kérdés zárt kérdés. Arra akarok választ kapni, hogy az elvárásom miért nem teljesül. Miért érzem magam távol Istentől? Vagyis nem kellene, hogy távol érezzem. Ez a kérdés megkötöz, bűntudatot kelt, követel.

Miért helyett hogyan

Nagy volt az örömöm, amikor a miért helyett rátaláltam a hogyanra, és még nagyobb, amikor találkoztam olyan hiteles emberekkel, akik ugyancsak rátaláltak.

A velük való közös tapasztalatom, hogy amíg a miért bezár, a hogyan kinyit. Amíg a miért számon kér, a hogyan meghív.

A Miért engedte meg az Isten? kérdés mögött mély keserűséggel, csalódással, tehetetlenséggel, kiszolgáltatottsággal találkozom. De amikor valaki a krízisében képes azt kérdezni: Hogyan dolgozzam fel? Hogyan tudok innen felállni? Hogyan volt/van itt jelen az Isten? Akkor ezekben a kérdésekben reményt, erőt, bátorságot érzek. Olyan hozzáállást, ahol a nehézség nem összetör, hanem kihív. Kihív abból, ahogy addig volt.

Térjünk most vissza a címben feltett kérdésünkhöz.

Ha úgy teszem fel a kérdést, hogy „Miért érzem magam néha olyan távol Istentől?”, akkor a helyes válaszhoz okokat kell találnom. Ha távol érzem magam, akkor ennek két alapvető oka lehet. Vagy az Isten miatt van, vagy miattam.

Tehát: Vagy az Isten babrál ki velem, haragudott meg rám, akar megleckéztetni, vagy én nem vagyok elég jó, elég keresztény, elég kitartó az imában, elég makulátlan. Tettest, hibást keresek tehát.

Ha a távolság oka Istenben van, akkor rá haragszom, ha bennem, akkor magamra. Megoldásként pedig követelek: vagy Istentől vagy magamtól.

Ellenben ha a kérdést úgy teszem fel: „Hogyan érzem magam távol Istentől?”, akkor nem az okokat vagy okozót keresem, hanem a kapcsolatra irányul a figyelmem. Számomra ezért is felszabadító és továbbgondolásra hívó, ha így teszem fel a kérdést.

Az Isten és én

Az első kérdés lelki szárazság idején tehát valahogy így hangzana:

Milyen is a mi kapcsolatunk? Hogy is vagyunk mi egymással, az Isten és én? Ki nekem az Isten? És én ki vagyok az Ő számára? Akár még azt a kérdést is feltehetem: hogyan szólítom Őt? És Ő hogyan szólít engem?

Amikor ezekre a kérdésekre tekintek, kibontakozik-e egy történet? A kettőnk története? Sok múlik ugyanis ezen a közös történeten. Többek között az, hogy mennyire teherbíró ez a kapcsolat.

Köztudott, hogy a XVI. századi nagy misztikus, Avilai Szent Teréz két évtizeden át élt lelki szárazságban. A XIX. század nagy szentjének, Lisieux-i „Kis” Szent Teréznek, aki 24 évesen halt meg, kármelbeli életét a fizikai szenvedések mellett a lelki szárazság is megpróbálta. Korunk szentje, Kalkuttai Szent Teréz hosszú éveken át nem érezte Isten jelenlétét. Ennek ellenére a tudásuk arról, hogy ők Istennel járnak, és Isten velük, megingathatatlan volt.

Akinek tehát személyes, mély, élő kapcsolata van az Istennel, az azokban az időszakokban is tudja, hogy ez a kapcsolat él, amikor nem érzi Istent. Benne tud maradni ebben a kapcsolatban, kitartani az imádságban és az Istennel való életben akkor is, amikor nem érzi az örömet, vigasztalást.

Mustó Péter jezsuita atya ugyancsak ismerte ezt a sötétséget. Egy beszélgetésben, amikor azt firtatták, hogyan tudott kitartani, azt válaszolta: nem az elképzeléseihez ragaszkodott, hanem a belső indíttatásához.

Akit valóban az Isten indít el, az soha nem fogja elfelejteni ezt az érintést.

Úgy igazán még soha nem tapasztaltam a személyes Istent…

A hitéletbeli szárazság megnyilvánulhat abban is, hogy az a fajta vallásgyakorlat, ahogy addig a hitemet megéltem, kimerül. Ez a kimerülés fontos jelzés. Jelzi, hogy itt az idő a továbbfejlődésre, máskülönben csak az üres vallásgyakorlás marad, egy olyan hit, ami megpróbáltatások idején könnyen összeomlik.

Ahogy a személyiségünk, úgy a hitünk is fejlődik, mégpedig élethosszig. A hitfejlődés szakaszait a XX. század második felében számos tanulmány próbálta leírni, talán a legismertebb közülük James W. Fowler elmélete.

Ami témánk szempontjából a legfontosabb: a nem felnőtt megtérőknek, tehát azoknak, akik vallásos családban szocializálódtak, vagyis akik beleszülettek a hitbe, azoknak felnőttként reflektálniuk kell a hitükre. Úgy is fogalmazhatnék, hogy meg kell kérdőjelezniük mindazt, amit a vallás terén kaptak, hogy a hitüket önmagukra szabhassák. Hogy a vallásosságuk, hitük az identitásuk része lehessen. Vallásosságuk újradefiniálása egyben istenkapcsolatuk újradefiniálása.

Ha úgy döntök, hogy az én életemben Isten, a vallás, a hit fontos, akkor mit teszek azért, hogy jobban értsem, mi is az, ami mellett el szeretnék köteleződni?

Irigylésre méltó helyzetben vannak a felnőtt megtérők, akik felnőttként járhatnak katekumencsoportba. Míg gyerekként úgy tanuljuk a hittant, mint az egyszeregyet, felnőttként tele vagyunk kérdéssel. Keresésben vagyunk, a keresés nyomán újabb és újabb kérdések születnek bennünk, és a válaszok is újabb és újabb kérdéseket szülnek. Ez szüntelen fejlődés motorja lehet, ha a nagy rákérdezésbe nem beleragadunk, hanem képesek vagyunk egyre differenciáltabban látni a világot – és benne Istent.

A hitéleti szárazság meghív arra, hogy feltegyem az alapvető kérdéseket az Istenhez, hithez, valláshoz való személyes kapcsolódásomról. Ez a megkérdőjelezés és a személyes válaszok megszülése vezethet egy igaz döntéshez Isten és a vallás mellett.

Utak Istenhez

A felnőtt elköteleződéshez többfelől vezetnek utak, és jó, ha minél többet be tudok járni. Lényeges út a tudás útja. Egyfelől mit tudok Istenről és a vallásomról? Ismerem-e a Szentírást? Mekkora a tudásom biblikumból, liturgikából, egyháztörténetből, dogmatikából, morálisból, krisztológiából…?

Ahogy egyre inkább tudom, ki az, Akit keresek, azt is tudnom kell, ki az, aki keres. Vagyis ki vagyok én? Mit tudok magamról? Az érett hithez jutáshoz elengedhetetlen az önismereti út.

De ez még mind kevés. A tudás önmagában halott, a kapcsolatban válik élővé.

A döntő kérdés végső soron az lesz: van-e személyes tapasztalatom Istenről? Arról, aki engem személyesen szeret? Ugyan Istennel bárhol, bármiben találkozhatom, de vannak a Vele való együttlétnek kiemelt helyei-idejei, mint az imádság, a lelkigyakorlat…

Úgy is fogalmazhatok: akire végső soron a keresésem, tudásszomjam, vágyam irányul, az a személyes Isten. A legmélyebb vágyam az Ő megtapasztalása.

Betegítő istenképek

Ez a személyes megtapasztalás írhatja felül a megbetegítő istenképeket is. Van ugyanis egy tudásom Istenről, például tudhatom, hogy Isten hűséges és irgalmas, és fogyhatatlan szeretettel szeret, de mellette van egy belső, egy zsigeri megélésem, ami teljesen ellentmondhat ennek a tudásnak. Ez a zsigeri megélés lehet rettegés Istentől, aki bármikor lecsaphat rám, aki olyat követelhet, amit én nagyon nem szeretnék, aki örökké elégedetlen velem, aki családtagom betegségével akar engem megleckéztetni… Kinek is van kedve egy ilyen túlkövetelő, büntető, kegyetlen istenhez kapcsolódni?

A hitéleti szárazság tehát arra is felnyithatja a szemem, hogy eddig megbetegítő istenképpel éltem. A gyógyulás útja kettős: csak akkor hiszem el, hogy valóban rábízhatom magam Istenre, ha személyesen megtapasztalom Őt. Emellett feladatom, hogy a megbetegítő istenképet tudatosan leválasszam erről az élő tapasztalatról. Az istenképeim a szülőképemben gyökereznek. Vagyis feladatom tudatosan szétválasztani mindazt, amit Istenről tapasztalok attól, amit kora gyermekkorban a szüleimmel való kapcsolatomban tapasztaltam. Minél inkább szét tudom választani az istenképemet és a szülőképemet, annál nagyobb teret tudok nyitni az élő Isten megtapasztalásának.

De nemcsak a félelmetes istenképek lehetnek megbetegítőek, hanem a cukormázasak is. Egy Mikulás-istenben való hit is előbb-utóbb csalódáshoz, hitéleti szárazsághoz fog vezetni. Miután nem teljesül minden kérésem, kívánságom, miután a bedobós automata nem ad többet és nem válaszol, rá kell döbbenjek, hogy Isten helyett a szerencsében hittem. El kell döntenem, hogy nekikezdek-e az élő Isten keresésének, vagy csak az ajándékaira vágyom.

A hitéleti szárazság tehát kihív az élettelenből, a megbetegítőből, és utakat kínál, amelyek élő hithez vezetnek.

Mit tehetek?

A címben feltett utolsó kérdés a mit tehetek. Nem szeretem az általános kérdéseket és a rájuk adott, pontokba foglalt válaszokat, mert elkerülhetetlenül leegyszerűsítenek. A kérdésnek bennem kell megszületnie, így lesz személyes, és a válasznak is.

Az írás gondolatmenetét összegezve mégis kirajzolódik egyfajta válasz, ami akkor jó, ha ellenérveket, továbbgondolást, újabb kérdéseket szül az olvasóban.

Mit tehetek tehát, ha Istentől távol érzem magam?

1. Ha intenzív, személyes és mély istenkapcsolatban élek, és mégis vannak időszakok, amikor vigasz, mély belső béke helyett azt tapasztalom, hogy nem érzem az Istent, akkor a kapcsolatom többnyire elég erős ahhoz, hogy kitartsak a szüntelen imádságban.

Talán meg fogom érezni, hogy éppen mi az, ami Istennél tud tartani.

Lehet, hogy az, ha minden reggelt megszabott idejű imádsággal töltök. Mivel az imádság kapcsolódás, de képtelen vagyok érzékelni azt, akihez kapcsolódni vágyom, vagyis mivel nem tudok úgy beszélgetni az Úrral, ahogy szoktam, talán időszakosan a kötött ima felé fordulok: zsolozsmázok, rózsafüzérezek, vagy éppen az egyik evangéliumot imádkozom végig, minden nap elolvasva egy rövid szakaszát, hagyva, hogy az megszólítson.

Lehet, hogy az tart meg, hogy sűrűbben térek be Szentségimádásra.

Lehet, hogy a liturgián való részvétel segít.

Lehet, hogy arra van szükségem, hogy többet legyek a természetben, nyugalomban.

És a sort végtelenségig folytathatnánk.

Ha olyan szerencsés vagyok, hogy van lelkivezetőm, jóleshet megosztani vele mindazt, amit a lelki szárazságban tapasztalok.

2. Ha a hitéleti szárazság a hitem fejlődésére hív, tudatosan kereshetem mindazokat a helyeket-időket-tevékenységeket, ahol Istent, magamat és kettőnk kapcsolatát jobban megtapasztalhatom, megismerhetem.

A rengeteg lehetőség közül hadd emeljek ki hármat ízelítőként:

A Manréza jezsuita lelkigyakorlatos ház Dobogókőn személyesen kísért és csendes lelkigyakorlatokkal várja mindazokat, akik vágynak az igazán személyes kapcsolatra Istennel: https://bizdramagad.hu/megoldasok/manreza-lelkigyakorlatos-haz/

A mindennapokban is elérhetők a Sacré Coeur nővérek táncmeditációs és egyéb imaalkalmai: https://bizdramagad.hu/megoldasok/maranatha-haz/

A Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola à la carte menüje azoknak szól, akik beiratkozás nélkül szeretnének belehallgatni teológiai-filozófiai előadásokba: https://sapientia.hu/hirek/sapientia-la-carte-2023-2024-oszi-felevben

És hadd ajánljak három alapművet:

Mustó Péter: Megszereted, ami a tiéd

André Louf: Gyengeség és kegyelem

Jálics Ferenc: Fejlődik a hitünk

További értékes cikkekért, programokért, tanúságtételekért iratkozz fel havi hírlevelünkre itt!

Élj a cikkünk alatt található támogató lehetőségekkel, kapcsolódj be programjainkba, kurzusainkba és nyerj inspirációt további cikkeinkből!

Forrás: Bízd Rá Magad Média
Képek forrása: Freepik
Szerző: Sólyom Bea lelkigondozó, a Kilátó Ferences Mentálhigiénés és Lelkigondozói Szolgálat szolgálatvezetője