A Katolikus Egyházban fontos szerepet tölt be a liturgia, ami azt jelenti, hogy az arra felszentelt, vagy azzal megbízott személyek a templomokban rendszeresen végeznek különböző szertartásokat, ceremóniákat, melyeken az elkötelezett, vallásukat gyakorló hívek – néha kötelező módon is – részt vesznek.
Az utolsó vacsorán ugyanis azt mondta tanítványainak: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre” (Lk 22,19), mennybemenetele előtt pedig arra kérte őket, hogy „menjetek és kereszteljétek meg az embereket az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében” (Mt 28,19).
Vagyis különböző szertartásos cselekedetek, liturgiák végzésével bízta meg őket, amit az apostolok, majd az utódaik mind a mai napig végeznek szerte az egész világon.
És milyen bölcs volt Jézus, hogy ezt így rendelte! Mert így az őt követőknek nem kell vakon tapogatózniuk, hogy vajon hol az Isten és milyen módon lehet őt megközelíteni, hanem fizikailag érzékelhető szavak, jelek és szimbólumok által egészen közel juthatnak hozzá, olyannyira, hogy a legfontosabb cselekményben, a liturgia csúcsában, a szentmisében valóságosan egyesülhetnek vele, amikor az Oltáriszentségben magukhoz veszik Jézus testét és vérét a kenyér és a bor formájában. Ezt szintén maga Jézus tanítja nekünk: „Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, annak örök élete van, és én feltámasztom őt az utolsó napon. Mert az én testem valóban étel, és az én vérem valóban ital” (Jn 6,54-55).
Mivel a liturgiában ilyen fontos dolgokról van szó, melynek az igazi és elsődleges végzője és főszereplője maga az Isten, és lényege az ember üdvösségre való vezetése, az Egyház kezdettől fogva törekedett arra, hogy a lényegét hűen megőrizze és így adja tovább minden kor emberének.
Emellett azonban az apostolok és utódaik azzal is tisztában voltak és vannak, hogy az Egyház nem pusztán egy muzeális, régmúlt eseményekre emlékező gyülekezet, hanem egy olyan élő közösség, melyben a Szentlélek aktívan és tevékenyen jelen van és működik, és éppen ezért vele együttműködve, a Jézustól kapott felhatalmazás által feladatuk ezt irányítani és alakítani, hogy annak az üzenete és liturgiája minden kor embere számára megszólító és befogadható legyen. Mert a liturgia szent és isteni cselekmény, melyet mély alázattal és hódolattal, hűségesen és engedelmesen kell bemutatni, ugyanakkor mindig az emberekről és az ő üdvösségükről is szól, vagyis arra kell törekedni, hogy megszólítsa és bevonja az embereket, akik aktívan és tevékenyen kell, hogy tudjanak részt venni benne.
A szentmise is ezt a kettősséget hordozza magában. Az utolsó vacsora óta őrzi az Egyház a lényegét, a jézusi szavakat és cselekedetet, valamint az alap struktúrát, miközben ez a struktúra, az egész imádságnak a kerete és a részletei az évszázadok során folyamatosan alakultak, bővültek és szépültek. Ezt láthatjuk a szentmise alap kelléke, a misekönyv kapcsán is, mely manapság egyértelműen tartalmazza a mise szövegeit és leírja a pontos menetét, kezdetben azonban nem is létezett, hanem hosszú idő alatt, szépen lassan formálódott és alakult ki. Ez teljesen természetes, hiszen Jézus, aki az utolsó vacsorán bemutatta az első szentmisét, nem adott tanítványai kezébe misekönyvet.
Csupán a III. század elejéről van bizonyítékunk már meglévő, leírt liturgikus formulákról, amelyek pl. a római Hippolütosznak tulajdonított Traditio Apostolicában találhatók (pl. a mise fő részét képező eucharisztikus ima), de ez előtt, illetve még ebben a korban is inkább a szabad megfogalmazás és az improvizáció volt hangsúlyos, és a konkrétan meghatározott szövegek mondása helyett inkább az igaz hitre való törekvés volt a fontos.
Később azután, a téves tanítások elkerülése végett egyre inkább ragaszkodni kezdtek a hivatalos formulákhoz, Szent Ágoston pl. arról beszél a IV. század végén, hogy néhány püspök és pap nem helyes, illetve eretnek imádságokat mond, ezért 393-ban egy zsinaton arra szólította fel a papokat, hogy egy új liturgikus formula használata előtt konzultáljanak más papokkal és ellenőrizzék a szöveget, hogy az egységben legyen az igaz hittel.
Nyugaton ehhez jött aztán még hozzá a liturgikus nyelv változása is: amikor a görögről áttértek a latinra, az új fordításokat, megfogalmazásokat és egy új „római stílus” kialakulását jelentette, mert egy nyelvről egy másikra történő fordítás sohasem egyszerű feladat: az mindig komoly átgondolást, újraértelmezést is jelent.
Ekkor még egy szentmise bemutatásához több különálló könyvet használtak („szakramentáriumot”, mely a pap által végzett imádságokat tartalmazta, „lekcionáriumot”, melyben az olvasmányok voltak és „antifonálét”, az énekek könyvét) és csak a X. századtól kezdve törekedtek arra, hogy mindent egyetlen könyvbe foglaljanak bele, ami a miséhez szükséges. Ezek lettek aztán az egykötetes misekönyvek, melyből rengeteg féle keletkezett, mivel a nagy egyházi és szerzetesi központok mind-mind saját misekönyvet készítettek és használtak. (Pl. saját misekönyv készült az Esztergomi Főegyházmegyében is Missale Strigoniense néven.)
A Tridenti Zsinat 1562-ben elhatározta a misekönyv reformját, és nagy munka után, V. Piusz pápa 1570. július 14-én a tette közzé az új Római Misekönyvet (Missale Romanum).
Mivel ennek a misekönyvnek a használatát kötelezővé tették, ezért (néhány kivételtől eltekintve) egészen a II. Vatikáni Zsinatig (1962-1965) mindenütt a tridenti misekönyvet használták. Ennek pozitív hatása lett a misézésben az egység, a hithűség és a tévedésmentesség, negatív hatása lett viszont az ősi liturgikus szabadság elvesztése és a helyi különbségek, változatok, ötletek kihalása.
A tridenti misekönyvet utoljára Szent XXIII. János pápa adta ki 1962-ben, majd a zsinat utánit pedig Szent VI. Pál pápa 1970. március 26-án. Ez a misekönyv nem szakít a régi misekönnyvel, nem teljesen új dolgot vezet be, hanem megtisztítva, megújítva viszi tovább a hagyományt. Ahogyan az előszavában olvashatjuk: „mind a két Római Misekönyv, jóllehet négy évszázad választja el őket egymástól, egyenlő és azonos hagyományt foglal magában. Ha pedig ennek a hagyománynak tartalmát vizsgáljuk, azt is megértjük, milyen kiválóan és szerencsésen tökéletesíti ez a mostani az előbbit.”
Az 1970-es új misekönyvnek aztán 1975-ben megjelent a második hivatalos latin kiadása, még később, 2002-ben pedig, Szent II. János Pál pápasága alatt a harmadik is, ami – a 2008-ban kisebb változtatásokkal újra kiadott formájában – jelenleg is aktuális. Magyar nyelven viszont legutóbb a második hivatalos latin kiadás fordítását adták ki 1991-ben, a harmadik kiadás fordítása pedig mindezidáig nem készült el, csupán a misekönyv elején található Általános Rendelkezések legújabb kiadása jelent meg külön kis füzetben, 2009-ben.
2022-ben végre elkészült a hivatalos harmadik kiadás magyar fordítása, mely nagyon szükséges volt már egyrészt azért, hogy mi, magyarok is a legfrissebb, aktuális misekönyv szerint mutathassuk be a szentmiséket, másrészt pedig azért, mert az előző kiadás már régóta nem volt beszerezhető, s így a magyar nyelvű misekönyv hiánycikk volt: sok templomban és misézőhelyen teljesen elhasználódott, szakadt, koszos, pecsétes misekönyvek voltak az oltáron, ami teljességgel méltatlan ahhoz a cselekményhez, ami keresztény életünk csúcsa és forrása.
Az új magyar misekönyv 2023 pünkösdjén lett kötelezően bevezetve.
Az eddigieket összegezve be kell látnunk, hogy önmagában az, hogy változik kicsit a misekönyv, meg a benne levő szövegek, nem ördögtől való dolog, hiszen ez az Egyház történetében, főként az első évszázadokban mindig is így volt, és hisszük, hogy az Egyház elöljáróinak a Szentlélek vezetésével van felhatalmazásuk arra, hogy irányítsák, alakítsák a közösség liturgikus cselekményét. Önmagában véve nem egy misekönyv vagy egy liturgikus cselekmény a „szent és sérthetetlen”, hanem a hitünk lényege, a jézusi tanítás, amit a megújulásokkal éppen hogy megfelelőbb, korhoz illőbb módon tudunk átadni az embereknek.
Most pedig tekintsük át, hogy mik a legfeltűnőbb változások és újdonságok az új magyar misekönyvben az előzőhöz képest a szentmisén résztvevő hívek szemszögéből.
Ez az eredeti, hivatalos latin szöveghez való hűség jegyében történt, mivel ez a szó csak a magyar szövegben szerepelt valamiért, a latinban viszont nincs benne („Ideo precor beatam Mariam semper Virginem...”). Nem teológiai változás történt tehát, a Szűzanya szeplőtelenségét továbbra is valljuk, csupán itt, ebben az imádságban egy másik Máriával kapcsolatos dogmára emlékezünk: a mindenkori szüzességére.
A szentmisében ugyanis mind a pap, mind a hívek bemutatják az áldozatot, de ezt teljesen más módon teszik. A felszentelt pap Krisztus személyében cselekedve (in persona Christi) az ő egyetlen és tökéletes keresztáldozatát teszi jelenvalóvá, míg a hívek a perselyezés révén juttatják el az oltárhoz a mindennapi áldozatuk gyümölcseit és azt kérik az Úrtól, hogy ezek legyenek egyek az átváltozó kenyérrel és borral.
Ez az új formula kivételesen nem a latin eredetinek („Offerte vobis pacem”) a pontosabb fordítása, mert az nagyjából úgy hangozhatna, hogy „Ajánljuk föl egymásnak a békét”, hanem visszatérés a II. Vatikáni Zsinat utáni új magyar misekönyvben egyszer már szereplő szöveghez. Ettől függetlenül a mostani új magyar misekönyv szabálya is lehetővé teszi az eddig megszokott kézfogást: „Ezután mindnyájan a béke és a szeretet jelével, például kézfogással vagy meghajlással köszönthetik egymást”.
Az eddig használt mondat („Boldogok, akiket meghív asztalához Jézus, az Isten Báránya”) tehát megváltozott a latin eredetinek való hűségesebb megfelelés végett („Beati qui ad cenam Agni vocati sunt”). A Bárány itt egyértelműen Jézust jelenti, aki az ószövetségi bárányáldozatok helyett önmagát áldozta fel Istennek értünk, és ő az, aki meghív minket nem csak az adott szentmise lakomájában való részesedésre, hanem ezáltal az örök élet mennyei lakomájára is.
Ezeken kívül természetesen még számos változás, bővülés és újdonság található az új magyar misekönyvben, kezdve ott, hogy pl. sok szövegnek, könyörgésnek új fordítása lett, ami nem változtatta meg az adott szöveg tartalmát és lényegét, de a formáját és a hangzását igen.
Ebben az írásban most nincs módunk minden ilyen változást megemlíteni és megvizsgálni, de ez talán nem is baj, mert így, ha részt veszünk egy szentmisén, és figyelmesek vagyunk, számunkra eddig ismeretlen kincseket fedezhetünk fel, miközben a változatlan lényeget ünnepeljük.
Segítsen minket az új magyar misekönyv abban, hogy a szentmisén ne csak rutinszerűen vegyünk részt, amit már teljesen megszoktunk és minden szavát ismerjük, hanem legyen számunkra egy olyan szent cselekmény, ami minden alkalommal ajándék és misztérium, és ami élő módon vezet bennünket az üdvösség útján.
További értékes cikkekért, programokért, tanúságtételekért iratkozz fel havi hírlevelünkre itt!
Élj a támogató lehetőségekkel, kapcsolódj be programjainkba, kurzusainkba és nyerj inspirációt további cikkeinkből!
Forrás: Bízd Rá Magad Média
Képek forrása: freepik.com, Magyar Liturgikus és Egyházzenei Intézet
Szerző: Kelemen Imre atya
Weboldalunk olyan megoldásokat (feltétlenül szükséges, valamint statisztikát támogató sütik) használ, melyekkel a jobb szolgáltatás érdekében elemzi a weboldal forgalmát, és személyre szabottabb élményt kínál. A részleteket megtalálod az Adatkezelési tájékoztatónkban. Jó böngészést kívánunk!
Feltétlenül szükséges sütik
A weboldalon működő szolgáltatásokhoz szükséges.
Statisztikához használt sütik
Ezeket a sütiket arra használjuk, hogy információkat gyűjtsünk weboldalunk forgalmáról webhelyünk használatának elemzéséhez. Ezek a nyomkövető és teljesítménnyel kapcsolatos sütikkel összegyűjtött információk egyetlen személyt sem azonosítanak.
