Kelj fel és varrj! – egy édesanya tanúságtétele az andocsi szűzanya gondoskodó szeretetéről

Van-e szüksége a Szűzanyának egy háromszáznegyvenkettedik ruhára? Ennyire szeret öltözködni? Meghallja-e a szobra előtt álló kétségbeesett anya kérését, felajánlását? Elfogadja-e sajátjaiként a neki felajánlott gyermekeket?

Bárdos Júlia tanúságtétele arról beszél, hogy Isten anyja mennyire nem néma szobor, sokkal inkább válaszoló, cselekvő és gondoskodó édesanya.

^{Forrás: Magyar Kurír}

A születés

2002. november 12-én hajnalban megszületett ötödik gyermekünk, Ágnes, akit hatalmas örömmel fogadtunk!

Isten különleges ajándéka volt számunkra ez a kislány, annál is inkább, mivel az ő születése előtt egy évvel, egy másik várva várt magzatunkat elvesztettük. Átéltem azt a rettenetes érzést, amikor a testem koporsóvá lesz, és a méhem az élet helyett a halál bölcsőjévé válik. Hosszú és nehéz úton vezetett el Isten a gyógyulásig, de ez egy másik történet lenne...

Meghatódva nézhettem hát kicsi újszülöttem gyönyörű arcát. A szülést vezető orvos annyit motyogott az orra alá, hogy "a baba lábával majd foglalkozni kell". Akkor még nem tudtuk, hogyan nevezik a betegséget, később kaptunk diagnózist: kislányunk bal oldali dongalábbal született. A lábfeje pontosan fordítva állt, mint kellett volna: magából kitekeredve, fölfelé nézett a gyufaskatulya méretű talpacska.

Az első nehézségek

A gyermekágy öt kórházban töltött napja után az újszülöttosztályról egyenesen a Heim Pál Kórház gyermekortopédiai rendelésére mentünk. Ettől kezdve hét hónapig heti egy délelőttöt ott töltöttünk. (Sőt, utána évekig rendszeresen kellett kontrollra járnunk.)

Ilyenkor gipszelés közben minden alkalommal újabb csavarással kényszerítették a kis lábfejet, hogy "normális" tartásba helyezkedjen – de a babának okozott éles fájdalmon túl mást nem sikerült elérni. Ki kellett mondani: sajnos csak a műtét segíthet. Az orvos szerint kétséges volt, hogy képes lesz-e valaha "rendesen" járni a kislányunk.

A látogatás

2003 júniusának elején jártunk ekkortájt. Még a műtét előtt meg akartuk látogatni férjem nagynénikéjét, aki Somogy vármegyében lakott, egy kis faluban, Nagyberkiben.

Együtt utaztunk: férjem és én, öt gyermekünk, anyósom, apósom és apósom édesanyja (tehát a kisbabánk dédnagymamája) a dédnagymama húgához, Ilonka nénihez. Mivel útba esett, megálltunk meglátogatni a délnyugati országrész híres kegyhelyét, Andocsot. A velünk utazó dédnagymamának Nagyberkiben töltött gyermekkorából sok szép, régi emléke volt az andocsi zarándoklatokról, búcsúkról.

Ahogy a templomhoz tartozó múzeumban végignéztük az öltöztethető kegyszobor számára, a hívek felajánlásából készült (akkoriban körülbelül 340 darabot számláló) ruhagyűjteményt,

mi hárman, nők: a dédnagymama, a nagymama és én, az anya, elhatároztuk, hogy a kislányt és a rá váró műtétet is a Szent Szűz oltalmába ajánljuk.

Ha pedig ez a karomon ülő, 6-7 hónapos dongalábas gyerek egyszer megtanul járni, hálából és szeretetünk jeleként mi is készítünk egy ruhát a Szűzanyának.

A műtét

A műtétet megelőző laborvizsgálatokon kiderült, hogy kislányunknak a létező legritkább vércsoportja van. "Mindenképpen keressenek valakit, akinek ilyen a vércsoportja, és a műtét alatt készenlétben áll majd a véradásra, ha szükséges. Ez a vértípus általában nincs készleten" – mondta búcsúzóul az orvos.

Fájdalmasan kavarogtak bennem ezek a mondatok, miközben hazafelé tartottam a távolsági buszon, hasamon, a hordozóban a babával. Leszálltam vidéki városkánk főterén, és közben a sírás kerülgetett. Honnan kerítsek én egy ilyen ritka vércsoportú embert, aki alkalmas a véradásra, ráadásul a műtét alatt is készenlétben áll? (Akkoriban nem voltak még olyan hasznos internetes levelezőlisták, mint manapság, ahol hasonló esetekben gyors segítséget lehet kérni...)

Ahogy ott álltam, könnyekkel a szememben, egyszer csak megszólított valaki. "Mi a baj, Juli?" – kérdezte tőlem nagy szeretettel Ágnes nővér, kicsi lányunk keresztanyja (aki egyébként a helyi női szerzetesrend elöljárója). Elmondtam neki a kétségbeejtő helyzetet: pár napom van a cselekvésre, de fogalmam sincs, hol és hogyan kezdjek hozzá emberem kereséséhez.

"Nekem pontosan ez a vércsoportom. Itt vagyok, bármikor a rendelkezésetekre állok, csak szóljatok!" – felelte Ágnes nővér teljes természetességgel. Csodálatos a Gondviselő Isten szeretete! Végtelen hálát éreztem iránta!

^{Forrás: freepik.com}

Néhány nappal később elérkezett a félelmetes nap. Két és fél óráig dolgoztak a műtőben a beteg lábacskán. Anyaként egy örökkévalóságnak tűnt.

Folyamatosan azért könyörögtem, hogy Mária fogja az orvos kezét, ő irányítsa minden mozdulatát! Nem én tartottam a kezemben a rózsafüzért, hanem az tartott meg engem.

A műtét nehéz volt, de Istennek és Máriának hála, nagyon jól sikerült.

A gyógyulás

A műtét után még egy jó ideig gipszben maradt kislányunk lába. Amikor végre levették róla, két hét múlva felállt a járókában. Ezt a pillanatot valóságos csodának éltük meg!

Egészen addig csak a hátán tudott feküdni, hiszen bal lába a lábujjától a combtövéig gipszben volt. Miután felállt, hamar elkezdett járni tanulni. Rövid idő múlva olyan szépen járt, mint egy kezdettől fogva egészséges gyermek! A műtétet végző orvos büszkén mondta az egyik kontroll alkalmával előtte sétálgató kislányunkra mutatva, a rendelőben tartózkodó kollegájának: "Na, tessék, így műtünk mi!" Én meg magamban mosolyogtam:

"jól mondod, te és a Szűzanya, ti ketten tudtok egy ilyen beteg végtagot ennyire gyönyörűen helyreállítani!"

A ruha története

Nagy lendülettel láttunk neki az egy évvel azelőtti fogadalmunk teljesítésének. Nagymama kiszabta a gyönyörű, kézzel szőtt, Erdélyből hozott fehér anyagot, dédnagymama összevarrta, én pedig kihímeztem a feliratot: "Ágnes lábáért hálából".

2004 nyarának elején újra Andocson jártunk. Bementünk a plébános atyához, megmutatni a szépen meggyógyult, vidáman járkáló kislányunkat. Elhadartuk neki az egész történetünket... Megkérdeztük, mikor vihetjük el, mikor adhatják rá a szoborra ünnepélyesen az újonnan elkészült öltözetet. A plébános atya lapozgatott, lapozgatott, aztán fejcsóválva ezt válaszolta: "Kéthetente pénteken öltöztetjük át a kegyszobrot. Idén sajnos már csak egyetlen szabad időpont van: november 12-én. Jó lesz ez önöknek?"

Alig jutottunk szóhoz... hogyne lenne jó! Hiszen az a nap éppen Ágneskénk második születésnapja lesz! Úgy éreztük, hogy Mária, drága édesanyánk kinyilvánította:

"Igen, én veletek voltam, ahogy kértétek! Elfogadtam a felajánlásotokat, látom a szereteteteket, hálátokat, igyekezeteteket, és örömmel várlak benneteket!"

^{Forrás: https://andocsiszuzanya-hu.webnode.page/}

2004. november 12-ét családunk naptárának aranybetűs ünnepei között jegyezzük! Nem csak a családtagok, de még a plébánosunk is lejött velünk Andocsba, megnézni, ahogyan Mária és a gyermek Jézus az általunk készített ruhába öltöztettetik! A kis Ágnest megkérdeztem, mit szól a felöltöztetett Szűzanyához? Azt mondta: "Szejintem nagyon csinos!"

Lányunk később versenysportoló lett, sporttáncban és lovaglásban is ért el helyezéseket. Több sebészorvos is ámulva nézte, hogy ilyen is lehetséges…

Hát, a Szűzanyának simán megy!

További értékes cikkekért, programokért, tanúságtételekért iratkozz fel havi hírlevelünkre itt!

Élj a támogató lehetőségekkel, kapcsolódj be programjainkba, kurzusainkba és nyerj inspirációt további cikkeinkből!

Forrás: Bízd Rá Magad Média
Képek forrása: Magyar Kurír, freepik.com, https://andocsiszuzanya-hu.webnode.page/
Szerző: Bárdos Júlia