Ünnepelni talán tényleg mindenki szeret. Mint ahogy az ünnepre várakozni is. Az ünnep és a várakozás termékeny kapcsolatának pedig szintén megvan a maga irodalma, elég csak Pilinszky nevét említeni, vagy kortárs költőnk, Szabó T. Anna Az ünnep azé, aki várja című versére utalnunk. De az ünnepet nem csak várjuk. Az ünnepet csináljuk is – vagy legalábbis előkészítjük, és aztán reméljük, majd csinálja magát.
Mivel az ünnep rítus is, vagyis bizonyos rítusok összessége, egysége, ami performatív jellege által a hétköznapit ünnepivé formálja: a kronoszt kairosszá, egy egyszerű térrészt az ünneplés terévé, vagyis szent hellyé, a böjti ének mollját az ünnep dúrjává – megemeli egy félhanggal lelkünk középszólamát –, a hétköznapi embert, minket pedig ünneplőkké változtat, ami igenis és elsősorban lényegi változás (amit gyakran persze a megjelenésünk, az a bizonyos „ünneplős ruha” is kifejez).
Vagyis az ünnep, érzékeljük is, legalább annyira történik, mint amennyire csináljuk.
Valójában pedig még sokkal inkább. Mert ott van benne a mártai sürgés-forgás közkeletűen szeretetnyelvként megfogalmazott gondoskodása, ami jóval túlmutatva a fizikai szükségleteken test, lélek és szellem egységét az ünnep felé tájolja, segíti, noszogatja, akár szertartásos jelleggel, de ugyanúgy ott van a máriai odatelepedés egyszerűsége, mély misztériuma is.
Mert misztérium nélkül nincs ünnep.
Csoda és katarzis nélkül éppenséggel létezhet az ünnep – rajtunk kívül. A katarzis azonban belsővé, sajáttá és így: teljessé tudja tenni számunkra azt. A misztérium azonban az összes ünnepünknél elengedhetetlen. Mert az ünnep történik, és ennek hogyanja és miértje, ez szükségszerűen titok. Olyan tér alkotódik meg az ünneplés során, amelyben a tapasztalati világ titokzatos módon tud kapcsolódni a tapasztalásunkon túlival.
Nem véletlenül tűnik fel előttünk újra meg újra a karácsony vagy épp a húsvét mint a priori ünnepek. A legkönnyebben ugyanis ezekben ragadható meg e két világ találkozása, amik közt Jézus átjár az adott ünnep teológiaiája szerint, továbbá a titok jelenléte sem kétséges, és számunkra is természetes módon tartoznak hozzá az angyalok – a karácsony megünneplésének esetében ma is –; valamint a játék is – a játék, ami szintén kulcsfogalom az ünnepről való beszédben. Figyeljük csak meg: minél nagyobb a titok, annál inkább játszik maga az egyház is; és elég itt a pásztorjátékra vagy a passiójátékra utalnom.
„Nagyjából ez az ünnep értelme: egy őseredeti esemény felélesztése és újraélése.”
– fogalmazza meg Milbacher Róbert irodalomtörténész is (Legendahántás, 2021, 135.). Ez a felélesztés és újraélés azonban olyan performansz, amely sokkal kevésbé előadás, mint inkább performatív rítus, ami – mint mondtam – a teret, az időt és minket is átalakít. Következésképp legelsősorban is nem a tettleges cselekvésben, hanem a befogadásban kell aktívnak lennünk. Aktívnak és alakíthatónak.
Mindezek után sejthetjük, hogy a misztérium szentségét az ünnep szó leglényege is hordozza. Ahogyan a magyar nyelv történeti-etimológiai szótárából meg is tudhatjuk: az ünnep szavunk elhomályosult összetétel, azaz nem hordozza már számunkra jelentésének minden árnyalatát. Érdemes azonban utánajárnunk, hogyan is keletkezett egykor ez a szó. „A korai inep, ydnep, ünnap, üdnap alakok tanúsága szerint az ünnep előtagja az id ‘szent’ melléknév, utótagja a nap főnév. Eredetileg egyházi műszó lehetett, jelentése ‘szent nap’.” Szent (gör. hagiosz, lat. sanctus), azaz kultikus értelemben elkülönítenett, kiemelt, a hétköznapitól elhatárolt.
Az ünnep tehát az Istennek, az abszolút értelemben vett szentnek lefoglalt idő.
Ünnepeink sora pedig épp ebből kifolyólag tud sajátos ritmust adni az időnek, mivel annak kronologikus folyását újra meg újra megtöri, szent napokkal szakaszokra bontja. Ha azonban az ünnep tulajdonképpen annyit tesz: szent nap, fel kell tegyük magunknak a kérdést, mit jelent keresztényként ünnepelni? Másképp megfogalmazva: hogyan tudom megszentelni az ünnepeimet?
Jó kiindulnunk a vasárnapból: a hetedik napon Isten megpihent, mindezzel pedig – egyházunk tanítása szerint – az ünnep megtartására is példát adott számunkra. Vajon mennyire igaz vasárnapjainkra, hogy pihenéssel töltjük, és az Úrnak szenteljük azokat? Milyen helyet foglal el a napunkban a szentmise? Vagy a családi ebéd? Talán újra és újra találkozom a józanító felismeréssel: a vasárnap részben a szombatom kipihenésével, részben a hétfőre való készülettel telt? Mennyire készíti elő a szombat a vasárnapomat? Vagy épp mennyiben hátráltatja azt, hogy valóban megszentelt nap legyen?
A pihenéssel nem fér össze a robot – az ünnep nagyobb annál, mint hogy bármilyen előkészület lényegileg és alapvetően meg tudná határozni. Ne feledjük: az már nem a cselekvés, hanem a történés ideje! Márta még tenne-venne, Mária már képes teljes lényével befogadóvá válni. Erre irányítja figyelmünket Jézus – és nem csak ebben az egyetlen evangéliumi jelenetben.
„A szombat van az emberért, nem az ember a szombatért. Az Emberfia ezért Ura a szombatnak is.”
- mondja egy másik alkalommal (Mk 2, 27-28). Tudom-e hagyni, hogy az ünnep, ami értem van, megszenteljen? Nem én szentelem meg őt, nem én vagyok érte! Az ünnep ugyanis, bármily nehezen hihető, értünk van, minket kapcsol össze az éggel, nekünk fontos, embereknek. Eszünkbe jutott már hálát adni azért, hogy vannak ünnepeink?
Ez a misztikus összekapcsolódás látható és láthatatlan között, ez hordozza az ünnep valódi ízét is. Persze a szaloncukor, a farsangi fánk, a húsvéti sonka, a mézeskalács, a születésnapi torta is megédesíti ezeket az alkalmakat és emlékeinket is. De úgy igazán, ez a nagy, láthatatlan, de érzékelhető, ízlelhető találkozás.
„A valódi ünnep: az idő és az öröklét érintkezése. Igaz, csak pillanatra tarthat, órákra vagy pillanatokra, de enélkül a »pillanat« nélkül puszta körforgásba merül vissza naptárunk.” – vallja Pilinszky.
Az ünnep tehát kiemel a körforgásból – a természetfeletti kiemel a természet rendjéből: az ember sorsát is magukban hordozzák ünnepeink, egyszersmind elővételezik a nagy mennyei ünnepet, a lakomát. „Mielőtt asztalhoz ülnénk” – visszhangzik fülünkben (Pilinszky: Mielőtt).
Mennyire tartom fontosnak, hogy egy-egy ünnep alkalmából szentmisén vegyek részt? Mondjuk születés- vagy névnapomon. Tudom-e, hogy a szentmise által épp a nagy, mennyei, ünnepi asztal lakomájából részesülhetek itt a földön is? Egész biztosan segít jól ünnepelni, azaz a napomat megszentelni, ha részt veszek a szentmisén.
„A statisztika azt mutatja, hogy az ünnep sokak számára a napi felelősségből az ünnepi felelőtlenségbe való menekülést jelenti... A keresztény ünnep a pihenés, a hálaadás, a megszentelés napja kell, hogy legyen. A kikapcsolódás erre kevés..., valójában bekapcsolódásnak kell lennie. Az ünnep az élet egészébe való visszatalálás lehetőségét kínálja.” – írja másutt Pilinszky. Mire azonban ide jutunk a gondolkodásban, tudom jól, olvasó, sokallni kezded, mi mindenre kéne oda figyelni egy ünnepen – amit (mármint az ünnepet) hajlamosak vagyunk a gondtalan semmittevés legitim megélésének legjobb lehetőségeként értelmezni.
Nos, ne feledjük el, hogy a Szentírásban is több mint 150 említés van az ünnepről – gyakran hosszas leírásokkal, szabályokkal. Igen, ezek a mártai szertartásosság alapkövei, amik egyfelől nem nagyobbak az ünnepnél, másfelől nagyon hatékonyan tudnak minket segíteni. Az ünnepek megtartásának terebélyes ószövetségi leírásai arra is taníthatnak minket, hogy a rítusok egyik legnagyobb haszna az, hogy nem kell mindent kitalálni, végiggondolni, megszövegezni… Vannak szokásaink, vannak formuláink, énekeink, szövegeink, receptjeink. Nem ezek újragondolása, átalakítása fogja feltétlenül szebbé tenni az ünnepünket. Ezek inkább segíthetnek minket abban, hogy kevésbé csináljuk az ünnepet, és sokkal inkább: engedjük megtörténni!
Nem véletlen, hogy a híres etológus, Csányi Vilmos is így fogalmaz:
„Nem szégyen ünnepelni, nem szégyen követni az ünnepi rítusokat, nem valami kulturális felsőbbrendűség jele, ha valaki lenézi az ünnepet, hanem tudatlanság.”
Az ünnepre ugyanis, mint azt Csányi is kifejti: emberként szükségünk van. Ég és föld közötti lényekként – „a többi csak toldás” (Weöres) – nem élhetjük meg emberségünk teljes valóságát kapcsolódási pontok nélkül.
„Tér és idő keresztjére vagyunk mi verve emberek” idézi naplójában Pilinszky Simone Weilt, ugyanakkor e kereszt súlya átmenetileg mérséklődik az ember számára az ünnep megszentelt terű kairoszában. Napunkat megszentelve bekapcsolódni – ez lenne tehát az ünneplés. Bekapcsolódni, méghozzá a mi sokszor esetlen, emberi módunkon, gyakran szinte megmosolyogtató eszközeinkkel az Isten örökké tartó nagy ünneplésébe. Lehetőségünk éppenséggel bőven adatik mindezt gyakorolni. Gyakoroljuk hát!
További értékes cikkekért, programokért, tanúságtételekért iratkozz fel havi hírlevelünkre itt!
Élj a támogató lehetőségekkel, kapcsolódj be programjainkba, kurzusainkba és nyerj inspirációt további cikkeinkből!
Forrás: Bízd Rá Magad Média
Képek forrása: Freepik
Szerző: Tóth Márton
Weboldalunk olyan megoldásokat (feltétlenül szükséges, valamint statisztikát támogató sütik) használ, melyekkel a jobb szolgáltatás érdekében elemzi a weboldal forgalmát, és személyre szabottabb élményt kínál. A részleteket megtalálod az Adatkezelési tájékoztatónkban. Jó böngészést kívánunk!
Feltétlenül szükséges sütik
A weboldalon működő szolgáltatásokhoz szükséges.
Statisztikához használt sütik
Ezeket a sütiket arra használjuk, hogy információkat gyűjtsünk weboldalunk forgalmáról webhelyünk használatának elemzéséhez. Ezek a nyomkövető és teljesítménnyel kapcsolatos sütikkel összegyűjtött információk egyetlen személyt sem azonosítanak.
