A koronavírus-járvány teljesen átalakította a jezsuita közösségek, művek, intézmények életét. Aki csak tehette, online üzemmódra kapcsolt – így volt ez a Mária utcai templom mellett működő Oázis Lelkigondozó és Mentálhigiénés Szolgálattal is.
Lehet-e a nehéz, válsághelyzetbe kerülőknek távbeszélgetéssel segíteni? A mostani tapasztalatok közül mit érdemes hosszú távra megszívlelni? És miként segítette egy szerzetes a hozzájuk forduló édesanyát gyermeke megtartásához? Interjú Kovács Éva intézményvezetővel.
Hogyan alakította át a vírus a munkátokat?
Reflexióra hívott, aminek következtében megújult a működésünk. A lelkigondozás itt és most úgy jelenik meg előttem, hogy a kísérés során teret adunk az Életnek és az éltető változásnak. A valódi találkozás – önmagunkkal, Istennel, egymással – biztonságos és elfogadó segítő térben tud megvalósulni.
Szokták is mondani az Oázisba betérők, hogy olyan jó itt lenni.
A koronavírus-járvány adta helyzet ennek a biztonságos keretrendszernek az online térbe való átemelését kérte, ami a megújított működés és a távkísérés biztosításával egyben új profil az Oázis életében. Mindezzel nem lettünk krízisintervenciós szolgálat, a jelenlétünk mégis más, hiszen ha nem is krízishelyzet miatt keresnek fel minket, ami kinek-kinek az életében nehézség volt, az most még nehezebb.
Különösen is igaz lehet az a mondás, hogy mindenkinek az fáj legjobban, ami a leggyengébb. Szeretek ezzel együtt mégis egyfajta kairoszként – a most, a kegyelem pillanata – tekinteni arra, ami történik. Hinni abban, hogy legalább azok, akik minket felkeresnek vagy akikkel kapcsolatban vagyunk, lehetőségként is tudnak tekinteni erre az életszakaszra, hinni, hogy most lehetőség van megerősíteni az éltető kapcsolódásokat, kincset, barátot találni abban, ami fáj.
Szokás mondani, hogy a válság egyben esély is. Milyen konkrét lehetőségeket látsz a mostani nehéz helyzetben?
A krízis-, illetve határhelyzet az, amikor a tér és az idő összeér: köztes tér, hasonlóan ahhoz, amiben a segítő hivatásúak dolgoznak. A jelen a lehetőséget is magában foglalja.
Ha ebben a most nagyon is valódi átmeneti térben van mellettünk segítő, akivel együtt rátekinthetünk a még fel nem dolgozott elakadásainkra, ott valódi változás – találkozás – történhet.
Izgalmas felfedezni, milyen énerősítő, önstabilizációs lehetőségekkel élünk, milyen az a környezet – kapcsolati és élettér egyaránt –, amiben élünk, és mi mindennel tápláljuk magunkat. Táplálékon értem a test, a lélek és a psziché erőforrását egyaránt. Időt és teret biztosítva a tudatosításra, és segítséget kérve az egészen apró változtatások, megerősítések hosszú távon támogató hatással lehetnek, és bakancslista helyett teljesebben megélt életre nyithatnak a járvány végére.
Világméretű és hatású pozitív változásban nem hiszek, különösen is hiszek azonban abban, hogy közösségi és egyéni életünk gondozásával Oázisként megújult forrás lehetünk mások számára.
Milyen kihívásaitok, örömötök vannak/voltak ebben az időszakban?
Olyan különleges életszakaszban vagyunk, amikor ugyanaz a valóság/krízishelyzet adott a segítőnek és a segítettnek egyaránt. Különleges ajándék megtapasztalni, hogy nemcsak a gyengeségek, hanem az erősségek is jobban látszanak. Az Oázis csapata gyorsan és rugalmasan tudott reagálni a váratlan szükségletre, ez a személyes hivatás és az egymás iránti elköteleződés nélkül nem ment volna.
Közösségi lelkületünk és ennek az irányultságnak a megőrzése mindennapi forrás számunkra. Elengedhetetlen azonban megerősíteni, ami eddig jól működött: az emberek fáradnak, a bizonytalanság megterhelő, különösen ha valakit egzisztenciálisan is érint a világjárvány okozta válság.
Ha nincs megfelelő figyelem és segítség, mélyülhet a krízis, mélyülhetnek az elakadások és tönkremehetnek kapcsolatok.
Támadt-e olyan módszertan, munka vagy bármi, ami korábban nem volt, de a vírusnak köszönhetően elindult?
Kiindulni a háromból a személy szintjén is megjelenik a szolgálat életében: a triparciális emberkép és egyben a test-lélek-psziché párbeszédének elősegítése, ami fókuszkísérés formájában már mint új profil is elérhető. Jó megtapasztalni, hogy kreativitásunk – belső képzés, webinárium vagy karantén-lelkigyakorlat formájában – egyre inkább láthatóvá válik.
Az már most látszik, hogy a távkísérést mint új profilt is beemeljük alapműködésünkbe, hiszen a minőségi lelkigondozás így elérhetővé válik a vidékiek, a határon túli magyarok, a mozgássérült személyek vagy azok számára is, akik egyedül nevelnek több gyermeket.
Alapműködésünk szerint azon túl, hogy szolgálatunk várólista- és térítésmentes, anonimek is vagyunk, így viszonylag kevés visszajelzést kapunk a hozzánk betérőktől. Épp a karantén idején érkezett azonban az a levél, amiből idézek:
„Közeledett a negyvenedik születésnapom. Óhatatlanul számvetést készít ilyenkor az ember. […] Így leltározgattam magamban, mikor tavaly (2019) egy júniusi napon kiderült, hogy újra gyermeket várok, szám szerint az ötödiket. Első reakcióként zokogtam, és végigfutott az agyamon minden »megoldása« a nem kívánt gyermekáldásnak. […] A Gondviselés nem hagyott magamra ebben a magányos, küzdelmes helyzetben sem. Lépteimet a jezsuiták Oázis Lelkigondozó és Mentálhigiénés Szolgálatába irányította, ahol alkalmam volt egy komoly beszélgetésre egy szerzetessel. Akkor értettem meg és fogadtam el, hogy bármilyen válságba és körülmények közé érkezik egy gyermek, jövetele mindenképpen áldás. Gyermekünket tehát ez a szerzetes szakember mentette meg az életre.”
