Mindennapi döntésünkben segíts nekünk ma!

„Tedd, vagy ne tedd, de ne próbáld!” A világ legismertebb idézetei közé tartozik a Csillagok háborújában szereplő Yoda mester felszólítása. A szállóigévé vált mondat döntésre, elhatározásra bíztat. De lehet mindig (helyesen) dönteni? Van-e iránytű, tuti recept, jól bevált praktika? És számít-e az a döntéshozáskor, hogy keresztények vagyunk?

Egy döntés története

Történetünk hősét nevezzük mondjuk Daninak! Dani fiatal egyetemista volt, nemrég vették fel, és elég lelkesen vágott bele a tanulmányokba, mert úgy érezte: a helyén van, ezt szeretné csinálni, és növekvő, bontakozó hivatástudatát táplálni ez a legjobb lehetősége. Lelkesedett, sőt lelkesedése olykor másokra is átragadt, és az sem szegte kedvét, hogy bizony akadtak tárgyak az egyetemen, amiknek kevésbé látta értelmét. Összességében tehát mondhatjuk, hogy rendben voltak a dolgok. Ekkor kapott egy megkeresést, egy lehetőséget – ami alaposan elgondolkodtatta.

Danit meghívták egy egyéves speciális kollégiumba. Csupa hasonszőrű lelkes, katolikus, egyetemista fiatal, akik szeretnének jobban elmélyedni a saját szakterületükön és közben szélesíteni ismereteik horizontját, új tudományterületekkel megismerkedve. Parádésan hangzott! Mindez azonban azzal jár – tudta meg Dani –, hogy egy évre megszakítja egyetemi tanulmányait, beköltözik egy kollégiumépületbe, s bizony mindenféle ifjúsági közösségeinek is ideiglenesen búcsút kell intenie. Eddig nem említettem, de Dani igen aktív volt mindenféle ilyesmiben: cserkészkedett, ministrált, csoportokat is vezetett. És azt is elárulhatom: tanárnak készült.

Most egy igen komoly döntéshelyzetbe került. Kitüntetésnek vette a lehetőséget, amire meghívást kapott, ugyanakkor nem nagyon tudott megbarátkozni a gondolattal, hogy az éppen bontakozó, de már-már „belakott” fiatal felnőtt életét – egyetemestül, mindenféle közösségestül – most egyetlen döntéssel a háta mögött hagyja. Mitévő legyen? Hosszú morfondírozás vette kezdetét, miközben Dani érezte, hogy itt morfondírozással nem sokra fog menni. Valami többre volt szüksége.

Az idő nem sürgette túlságosan, ezért arra gondolt, szeretné alaposan körbejárni a kérdést – arra vágyott, hogy valamilyen úton-módon „megszülessen” benne egy válasz, ami mellett kitarthat, ami megnyugtató számára. Dani számára a következő hetek azzal teltek, hogy kitapasztalja saját maga számára, hogy is kell az ilyesmit csinálni. „Hogyan kell azt csinálni, hogy egyszer csak megérjen, megszülessen bennünk egy döntés – amiről tudom, hogy jó?”

A következő néhány hétben történtekre Dani később sokszor tekintett vissza etalonként. Igaz, idővel rá kellett jönnie, hogy az esetek nagyrészében teljesen reménytelen megpróbálnia egy efféle procedúrát lebonyolítani – de erről majd később. Nem vesztegette az időt egy napig sem: sorra kereste fel legjobb barátait, hogy megossza velük dilemmáját. Egy idő után észrevette, hogy egyre világosabban tudja felvázolni a helyzetet, mintha ő maga is jobban értené: mit nyerhet, mit veszíthet… Kezdett tisztulni a kép.

Egy nagyon vágyott dologba vághat bele. Igen ám, de mi mindent hagy érte abba? Az egyetem volt a legkisebb gondja. Ha egy évvel később fejezi be – mi baj lehet abból? Igaz, nagyszülei nem pont így látták a helyzetet. Idővel rájött, hogy fiatalként úgy érezzük rengeteg időnk van, hiszen előttünk az élet. Az idősek azonban egy másik nézőpontból ezt már egészen másképp látják. Épp ezért bátorították is Danit, hogy ha tudja, mit akar, döntsön mellette, és ne tegyen felesleges vargabetűket. Csakhogy egyre kevésbé tudta, hogy mit akar.

És éppen ez hozta a legérdekesebb fordulatot. Elkezdett arról gondolkodni, beszélgetni, elmélkedni, arra figyelni, hogy vajon mi is az ő hivatása. „Dani, mire vagy te meghívva? Mit tudsz erről?” A többhetes önismereti munka végére – melybe sok baráti, lelkivezetői beszélgetés is vegyült – már jobban tudott erre a kérdésre is válaszolni. Így fogalmazta meg saját maga számára:

„Amit most látok, hogy hivatásomnak három rétege van. Minden más emberről is így tudok gondolkodni.

• Van egy legbelső réteg, a dolog magja. Ezt mondhatjuk élethivatásnak, amihez életdöntés is kapcsolódik. Amire felteszem az életemet. Házasság, papság, család, szerzetesség – vagy ki tudja, hogy van ez, de talán valami ilyesmi.
• A második réteg inkább a személyiségről és a szakmáról szól. Én például – így Dani – tanárember vagyok, azt hiszem. Nem az a lényeg, hogy mindenképp iskolában legyek, hanem ilyen vagyok: az hajt, hogy másoknak ilyen módon adjak. Ha a fronton lennék, vagy épp egy szószéken állnék, akkor is tanáremberként lennék jelen. Ilyen értelemben kapcsolódik az első és a második réteg.
• A harmadik pedig a képességeké, a talentumoké. Amivel születtem és amit hozzátanultam. Amihez érzékem van. Mindaz, amivel másokat szolgálni tudok, és nem annyira fontos, mint az első két réteg, de azokat kiegészítő. Lehet ez a zene szeretete, a közvetlenség, a jó kommunikációs képesség vagy épp az ügyes vezetői érzék is.”

Így vélekedett az alig húszéves Dani.

Amikor megérkezett ide, hogy egy hivatást keresve, célokat keresve tudott magára tekinteni, megpróbálva magát beleilleszteni szolgálata által tágabb környezetébe, rögtön megváltozott benne a kérdés megítélése is. A töprengős hetek vége felé közelített – elérkezett az ideje, hogy választ adjon a neki szegezett kérdésre. Hogy döntsön.

Ekkorra világossá vált számára, hogy amit eddig tud magáról, arról, hogy mire szólhat meghívása, azt nagyon nagy részben a közösségei által tudja, s a közösségeiben éli meg hétről-hétre. Jelen lenni, adni egymásnak jó szót, programot, foglalkozást, szervezést és sorolhatnám. „A sarjadozó hivatás gyökerei ezek, melyeken keresztül táplálkozik. Ha elvállalom ezt az egyéves lehetőséget, ezek most egy időre megszűnnek. Sőt: nem fogom tudni ugyanonnan folytatni. Például az nem megy, hogy a vezetői feladataimat csak úgy egy évre, „helyettesítésre” átadjam valaki másnak. Elég sok minden befejeződne. Kicsit olyan ez, mintha ezeket az apró, éltető gyökereket egy határozott ásócsapással elvágnám.”

Kezdett megszületni a válasz, amiben egyre biztosabb volt Dani. Hogy végképp megbizonyosodjon, egy a bérmaapjától hallott módszert alkalmazott. Loyolai Szent Ignác tanítja, hogy, ha nehéz döntés előtt állsz, érzed magadban a belső háborgást, mintha vihar előtt erősen fújna a szél – erre figyelj nagyon, ez lesz a segítségedre! Szánj oda két napot erre! Az első nap kelj fel úgy, hogy igent mondtál, s tegyél is mindent úgy! Gondold végig milyen teendőid lesznek, kivel kell beszélned, mit engedsz el és a többit! Mindeközben figyelj a belső háborgásra! Viharrá erősödik vagy éppen békésen csitulni kezd? A másik nap pedig ennek éppen az ellenkezőjét alkalmazd. Kelj fel úgy, hogy nemet mondtál! Most mit tapasztalsz magadban?

Danit ez a módszer végső bizonyossággal töltötte el. Imáiban addig is rendre odavitte ezt a kérdést Isten elé, de most végre hálatelt szívvel tehette: megköszönve, hogy megkapta, amit kért, a választ nehéz dilemmájára.

Amikor „színt kellett vallania”, mire jutott, Dani könnyű szívvel tudta elmondani. Biztos volt benne, hogy jó döntést hozott, mert volt arra elég idő, hogy megszülessen benne ez a döntés. És persze elég sok energiát is ölt a „projektbe.” Ráadásul kapott is ezáltal egy olyan élményt, ami abszolút nem várt ajándék volt számára. Egyáltalán nem gondolta, hogy ilyen sokat tud fejlődni önismereti területen azáltal, hogy komolyan veszi ezt a kérdést. És persze nagyon hálás volt barátaiért is, akiktől elsősorban nem is jótanácsokat, hanem meghallgatást kapott, egy olyan mély figyelmet, amiben össze tudtak állni egy értelmezhető egésszé eleinte kuszán cikázó gondolatai.

Etalon vagy rendszerhiba volt ez – avagy megszületik a döntés, vagy csak egyszerűen dönteni kell?

Dani története természetesen nem ér itt véget. Elmesélte például azt is, hogy azóta sem tudott valamiről hasonló mélységben meggyőződni. Nem volt ilyen beérett-válasz élménye. Pedig kismillió döntést hozott a történet óta, sok-sok jót is, és az elmeséltnél nagyobb kaliberűeket is. Mégis… ez inkább egy egyszeri esetnek tűnik számára, ami által sokat tanult. Visszatekintve életének erre a szakaszára inkább ez – tehát a közben tapasztalati úton megszerzett tudás – ad értelmet ennek a folyamatnak, semmint az, hogy mindig ehhez térne vissza megoldandó helyzetekben. Persze – saját bevallása szerint – el-elábrándozik róla: de jó lenne, ha mindenre lenne ennyi ideje.

De nincs.

A dőlés tehetetlensége

Hiba volna úgy tennünk, mintha egy hideg, racionális dolog volna mindez. Persze, sokan szeretik azt gondolni, hogy ők képesek az ilyesmire. Azonban azon túl, hogy döntéseinkben legtöbbször komoly szerepet játszanak az érzelmek is, a véletlenről, a kiszámíthatatlanról, az ismeretlenről sem feledkezhetünk meg. Nemde rendkívüli csoda az, ha valamiről biztosan tudom, hogy az nekem „úgy lesz jó”?! Legtöbbször az élet nem így működik.

Ha etimológiailag vizsgáljuk, a döntés szó alapja, hogy valami eldől. Ami addig stabil volt, most állapotot változtat, kimozdul egyensúlyi helyzetből, s ebben a bizonyos mozgásban, a dőlésében, van egy nagy tehetetlenség is, ugyanakkor bízunk benne, hogy a folyamat lezárultával egy új, szilárd állapotot kapunk végeredményül. Lényegében minden egyes leírt momentum fontos eleme, velejárója döntéseinknek. Minden döntésünk tartalmazza a dőlés mozzanatát – s ennek velejárójaként egyfajta tehetetlenséget is.

Döntésünk elköteleződés is

„Minden szabad, de nem minden használ. Minden szabad, de nem minden épít.”

– írja Pál apostol. (1Kor 10,23) Ha azonban jó helyre tettük le voksunkat egy-egy döntés alkalmával – s ezt az élet is visszaigazolja – többet és jobbat nem tehetünk, mint, hogy hűségesek maradunk döntésünkhöz.

Talán még sosem gondoltunk bele: mi mindenhez lehetünk hűségesek. S bizony, ezek rendre egy-egy döntésünkhöz kapcsolódnak. A szentéletű ötvösművész, Ozsvári Csaba fejtette ki egyszer a kérdésben gondolatait. Írásomat az ő szavaival zárom.

„A kamasz fiam mondta, mikor egyszer valaki engem jelnek nevezett, nehogy kérdőjel legyek. Igen, ezen igyekszem. Hogy ha már ilyesmivel foglalkozom, hogy szakrális művészet, akkor az életemmel ne jelentsek nagy ellentmondást, hogy ezt csinálom, és mást teszek. Az nagyon megnyugtató, hogy Isten nem azt kéri tőlünk, hogy példaképek legyünk vagy tökéletesek, mert azok úgysem lehetünk, hanem csak azt kéri tőlünk, hogy hűségesek legyünk. Ezt tartom a legfontosabb emberi erénynek, hogy hűségesnek lenni ahhoz a feladathoz, amit ránk bízott az Isten, ahhoz az emberhez, akihez odakötöttem az életemet, a családomhoz, az Egyházamhoz és a hazámhoz.”

További értékes cikkekért, programokért, tanúságtételekért iratkozz fel havi hírlevelünkre itt!

Élj a cikkünk alatt található támogató lehetőségekkel, kapcsolódj be programjainkba, kurzusainkba és nyerj inspirációt további cikkeinkből!

Forrás: Bízd Rá Magad Média
Képek forrása: freepik.com
Szerző: Tóth Márton