A parentifikáció jelei és veszélyei - bizdramagad.hu

avagy: parentifikáció, amerre csak nézünk…

Ki vagyok én voltaképpen?

A pszichológia szerint minden emberben három rész, ún. énállapot lakozik: a Gyermek, a Felnőtt, és a Szülői én-rész.

Nem, ez egyáltalán nem személyiséghasadást jelent, és nem is az ezekből a korszakokból való emlékeket, sérüléseket. Ezek bizonyos viselkedésmódok összességét jelentik, amiket - akár egy nap folyamán is - egy érett felnőtt ember megfelelő, adekvát helyzetekben tüneményes könnyedséggel váltakoztat.

A játékos Gyermek, majd a gondoskodó Szülő kerül elő reggel a gyerekeknél, felelősségteljes Felnőttek vagyunk a munkahelyen, a hisztis Gyermek és a fegyelmezett Felnőtt harcol bennünk sorbanálláskor a boltban, támogató Szülőre van már szükség gyakran saját öreg, beteg szüleink ellátásakor, a kreatív Gyermek bújik elő este a barátokkal való kártyapartiban, önfeledt táncban, és jó kérdés, este későn melyik én-részünkre tart igényt éppen a házastársunk, vagy mi melyiket kívánjuk felmutatni.

Ettől lesz személyiségünk és viselkedésünk változatos, mások számára élvezetes, és a helyzetekhez megfelelően igazodó. Aki egy aranyos, játékos kisgyerekkel szemben csak komoly professzor tud lenni – aki a háziorvosnál elvékonyodott hangú, szorongó kisgyermekké válik – aki egyenrangú kollégáit folyton rendreutasítja, vagy állandóan másokról gondoskodik - az lehetséges, hogy nehezen kontrollálja az én-állapotait, esetleg felmerül a gyanú, hogy az egyik nagyon ”elöl” van.

Te nem tudsz lazulni?

Nem ritka, hogy valaki nehezen mutatja meg a Gyermek énállapotát. Csak a Felnőtt él benne!

Kötelességtudó, állandóan komoly, felelősségvállaló, egy percre sem enged a szorításból, otthon sem. Nem is nagyon tud „otthon” lenni és lazulni. Nem pihen, és végképp nem játszik, mert az felesleges időtöltés. Csak hasznos dolgokat csinál. Mások szükségleteire főként racionálisan figyel, problémamegoldó-üzemmódban. Az együttérzés az hiábavalóság, az nem old meg semmit, ha együtt zokogunk!..

Ilyen esetben felmerülhet a gyanúnk, akár saját magunkkal kapcsolatban is, hogy magatartás-repertoárunkat szinte teljesen a Felnőtt-énrész tölti ki, és nem hagy helyet a másik kettőnek, amikre pedig égetően nagy szükség van a mindennapokban nekünk is, másoknak is.

Szerinted ezt én nem tudom megcsinálni?

Úgy is meghökkenést okozhat az ember, ha állandóan és szükségtelenül gondoskodik a vele egyenrangú társakról, azokat figyelmezteti, igazgatja, értük aggódik, a legapróbb dolgokat is megcsinálja helyettük, és/vagy kritizál: - El fogsz késni! – Vettél pulcsit? – Telefonáltam helyetted! – Kérsz inni? – Nagyon udvariatlanul szóltál neki, így nem szabad! – Már megint nincs elmosogatva??!

Ebben az esetben egy jókora Szülő-arcot látunk magunk előtt, sőt magunk fölött, aki/ami nem veszi figyelembe, hogy kenyerünk jó részét már mi is megettük és éppen ott, abban a pillanatban nem szükséges a szülői típusú gondoskodás. Szükséghelyzetben persze nagyon is! – de ott és akkor az a helyettünk való gondolkodás és cselekvés inkább azt üzeni, hogy - Te erre még nem vagy képes, majd én! avagy: - Majd én mindent megcsinálok, ti csak játsszatok!

Kisgyerek, nagy kalapban

Ha ezek krónikus viselkedésmódok, akkor azt sejthetjük: az egyénben annak idején az egészséges Gyermek – énállapot háttérbe volt szorítva.

A gyermek valamiért olyan viselkedésmódba kényszerült, amire fizikálisan- pszichésen nem lehetett még készen,

és éretlenül a Felnőtt, legtöbb esetben pedig a Szülő szerepébe kellett beállnia – olyan funkciókba, amihez se testi, se értelmi, se lelki-pszichológiai eszköztára nem volt meg még.

Ez a parentifikáció, a „szülősítés” folyamata /latinul a parens az szülőt jelent/ ami gyermekkorban történik, de bizony kihathat a későbbi felnőtt életre, kapcsolódásokra is.

Ez a jelenség akkor valósul meg, amikor a családban a jól körbeírható gyermeki alrendszerből a gyermek „felcsúszik” – vagy felhúzzák! – a szülői alrendszerbe, és saját szüleire, és/vagy testvéreire fog fizikálisan vagy érzelmileg gondot viselni – vagy a házastársi alrendszerbe, ahol a konkrétan vagy érzelmileg hiányzó felnőtt Társ helyébe kell lépjen megértő, együttérző, támogató, meleg-meghitt szeretettel, a felnőtt partnert megillető érzelmi bevonódással, aminek révén ő viszont nem részesülhet az őt megillető gyermeki támogatásban.

Ismert háborúk, járványok után az árván maradt kistestvéreket felnevelő kislány alakja – és talán mi is ismerünk olyan családokat, ahol a szülő alkoholista, mentálisan beteg, személyiségzavaros, vagy fogyatékkal élő. De gyakran a betegséggel élő testvér körül alakul ki ez a helyzet.

Ezen „éles” esetekben belátható, hogy könnyen létrejön a parentifikáció jelensége, és annak későbbi következményei. De mi most a sokkal egyszerűbb, rejtettebb, gyakoribb parentifikációra tekintünk rá. Különböző fokozataiban nagyon sokan érintve lehetünk, és észre sem vesszük.

Ne légy már gyerek!

Amikor megszületik a második baba, hogyan tekintünk az első, alig háromévesünkre? -Te vagy az én nagyfiam! – Te már nagylány vagy, ne csináld ezt! – Te vagy a nagyobb, igazán lehetne több eszed!

Pedig a „nagy” az csak viszonyítva nagy: igazából icipici emberke. Alig hároméves. Ő is most kezdi tanulni az életet. De a viszonylagosság megnöveli őt a szülő szemében: és ha nem vigyázunk, elveszítheti az életkori sajátosságainak megfelelő járandóságokat – vagyis elkezdünk felnőttes dolgokat megkívánni tőle .

Különösen veszélyeztetettek ebből a szempontból az egyke gyerekek – pedig nincs is viszonyítás, csak éppen csupa felnőtt van körülötte! - mindkét nemből az elsőszülöttek, több kistestvér esetén pedig az első lánygyermek.

Még párterápiában is gyakran lehet gyanakodni, hogy az egyik félnek vannak-e kisebb testvérei, mert valahogy az a terapeuta háttér-érzete, hogy úgy beszél a házastársával, mintha az a kishúga/öccse volna. S láss csodát, általában kiderül, hogy valóban ő egy „nagytesó”!.. Ilyenkor hasznos rámutatni, hogy itt nem is házastársi konfliktus, hanem csak szerepzavar áll fenn, ami jól kezelhető.

Mi mindent megbeszélünk!

A parentifikáció egy sajátos formája manapság jó szándékból keletkezik.

Amikor a fiatal szülők komolyan veszik a partnerséget - amikor mindent, de mindent megbeszélnek a gyerekkel, a kicsikével is - amikor a családi döntésekben egyenrangú szavazati joga van, és ezzel gyermeki létének messze nem megfelelő felelősséget adunk neki – amikor beavatjuk a felnőttek anyagi, érzelmi, vagy akár szexuális gondjaiba, mert mi „mindent megbeszélünk” – akkor kihúzzuk a gyereket saját alrendszeréből.

Mert nem a gyermekkel kell megbeszélni, legyen-e kistestvér: nem dönthet abban, költözzön-e a család, stb. Abban igen, szeretne-e gitárt tanulni, vagy ma melyik ruhát venné fel.

De nagy élet-döntések felelősségét nem tehetjük a vállára.

Hiszen egy életen át őrá fogunk haragudni! - Nem lett még egy gyerekünk, mert Pistike nem akart kistestvért!..

A felnőttek érzelmi és anyagi gondjait pedig nem dolga megérteni egy gyermeknek, legfeljebb tolerálni a hatását, pl. hogy „Apu most fáradt… anyu most nem tud veled játszani.…”

Hány kiskamasz lóg ma a netes társkeresőkön, saját maga is álnéven regisztrálva, mert „Anyámnak nincs pasija, és már muszáj valamit csinálnom az érdekében, látom, milyen szerencsétlen!”…

Mégis kinek az érdeke?

Akár a nagysikerű dráma eredeti címével is kérdezhetnénk: Mégis, kinek az élete? Mert a valóban parentifikált gyermekek mindennapjai nem a saját fizikális és érzelmi szükségleteiről szólnak. Nem az ő érdeke, ha a családban felnőttes feladatokat kell végeznie, de gyakran az ő érdekének tűnik fel a felnőttek narratívájában:

De hát annyira szeret mosni, és legalább idejében megtanul! Kontra valóság: Ha nem csinálom meg mindig, anya nem tud pihenni
Olyan jó testvér, szépen eljátszanak, amíg a kicsiket hazahozza, neki is annyira jó! Kontra valóság: Nem marad időm játékra, de így apa el tud menni a barátaihoz, és nem lesz feszült este.
Azért alszik velem még mindig mert egyébként nem tud elaludni! Kontra valóság: Azért alszom tizenkétévesen is anyával, mert egyébként egyedül nem tud aludni szegény
Olyan büszke arra, hogy az apja elmenetele óta ő az egyetlen férfi a családban! Kontra valóság: Muszáj otthon lennem, megtanulnom mindent, amit apa csinált, mert anyát támogatnom kell! – és végül:
A kislányom a legjobb barátnőm, erre ő nagyon büszke! Kontra valóság: Ha az anyukám a barátnőm, akkor ki az én anyukám? És lehet-e igazi barátnőm?

Nem, nem lehet, mert bármilyen furcsa, a szülő féltékeny lesz egy másik 13 éves kislányra. Hiszen bármiféle okból létrejött felnőtt magányát annyira jól betölti érzelmileg a gyermek: aki szeret, akivel össze lehet bújni, akivel megosztjuk egymással a titkainkat, aki az „enyém”.

És valóban meg lehet úgy élni, mintha mindez a gyermek érdeke volna, aki közben, ha homályosan is, de egyre tömörebben érzi, hogy ő valaminek az eszköze, a felnőtt érzelemvilágának a kiszolgálója.

S mint ilyen, minden derék, szerető szívű gyerek felelősséget kezd érezni a felnőtt érzelmi egyensúlyáért.

Lemond hát a gyermeki lét szükségleteiről, arról, hogy ő legyen megértve, támogatva, hogy ő tapasztaljon biztonságot, fizikális és érzelmi jóltartást, ami jár neki – és elkezdi ezeket csendesen biztosítani a szülőnek, avagy szülőknek.

Külön sajátosság, amikor villámhárítóként kezd működni a konfliktusos felnőttek között:

vagy úgy, hogy a gyermeki lojalitást széthasogatva az egyik fél „behúzza” őt maga mellé igazságosztónak a másik szülő ellen – Engem szeress, kicsikém, ugye látod, anyád milyen rémesen viselkedik? Mondd te is a szemébe!
vagy megpróbálja kétségbeesetten összehozni a szülőket, betegséget, bajt produkál, de nem ritka az sem, hogy oldószerként családi mókamesterré, hangulatfelelőssé teszi magát.

Esetleg ő lesz a jógyerek, aki mindig csendben van, sosem sír, nincs vele baj. Szinte láthatatlan.

Az elnyomott gyermek azért nem szól, mert tudja, úgysem figyelnek rá. A parentifikált gyerek azért hallgat, mert oltalmazza, kíméli a felnőtteket.

A helyzet túlfeszíti a gyermeki lét pszichés életkori határait, mégis megteszi nap mint nap. Ez lesz az ő szerepe, az ő funkciója.

A gond, amikor „úgy marad”, és felnőttként, a felnőttek társadalmában sem tud már más funkciót betölteni, mert voltképpen saját énjét is nehezen találja meg.

„Pótolok, kérem, pótolok!”

Egy régi, nagy színészünk szavai, amivel hatalmas ebédjeit magyarázta, illik egy másik parentifikált típusra.

Előfordulhat, hogy olyan édesanyák, akik gyermekkorukban több kistestvér „kismamái” voltak, saját gyermekeikre szeretettel, de kívülről nézve valami sajátos hanyagsággal tekintenek: nem túl felelősek, nem vigyáznak rendesen a gyerekekre, sokat „énidőznek”, barátnőznek, sőt, ha csokit vesznek, akkor is az egészet ők eszik meg… önzők, rossz anyukák? Nem.

Csak tudat alatt nekik ez a sokgyermekes felelős Szülő-lét már „megvolt”, ez már „pipa” – most muszáj lenne bepótolni az elmaradt Gyermekség apró örömeit, szabadságát, csokiját… milyen áldás, ha ebben bölcs rálátással tudja őket valaki segíteni!

Mi a teendőnk? Avagy már megint egy új, felnőttes feladat?

Ha még gyerek - tapsoljuk meg, és adjuk vissza!

Bármikor előfordulhat, hogy családi krízis esetén egy gyermekre is jóval több hárul, mint addig, vagy mint életkora indokolná.

Ha anya kórházba kerül, meg lehet beszélni az értelmes nyolcévessel, hogy most ez a helyzet, őrá is kiválóan nagy szükség van, két hétig felkérjük őt arra, hogy a közeli oviból szépen–ügyesen hozza el a négyévest, vagy beavatjuk a tojásleves elkészítésének rejtelmeibe. És megesszük, akármilyen.

Kifejezzük, milyen büszkék vagyunk arra, hogy ezt és ezt megtette!

A levesért állva megtapsoljuk. Miért? Mindezzel kifejezzük számára: tudatában vagyunk annak, hogy ez nem természetes, hogy ő most valami rendkívülit csinált. És értékeljük, nem csak beseperjük a tettet, vagy ne adj’Isten megkritizáljuk.

Ezzel a gyereket meg tudjuk tartani – saját tudatában is! – valódi gyermeki korában, aki maga is büszke lehet arra, hogy valami ”nagyosat” csinált. Amikor pedig vége a krízisállapotnak, ünnepélyesen visszavesszük a feladatot. Ha azon túl is ő akarja már csinálni, az az ő döntése. De gyermeksége épen marad, pedig felnőttesen segített a krízisben.

Ha már felnőtt – cseréljünk kincseket!

Micsoda áldás egy másokra gondolni képes, önzetlen, odaadó családtag. Milyen kincs egy jó tanács, egy biztató ölelés, egy kézbe adott kávé reggel. Igen, kincseinket nem kidobni, hanem felragyogtatni jó – ezek a parentifikációból is fakadható tulajdonságok valódi ajándékok lehetnek a szűkebb-tágabb környezet számára, és nem infantilizálnak, hanem támogatást és stabilitást adhatnak mindnyájunknak.

Csak tudjunk cserélni. Egyszer te, egyszer én. Aztán újra elölről. Kölcsönösségben.

Hogy mindnyájunknak legyen módja gyermekien lazulni is, felnőttesen felelősséget vállalni is, szülői attitűddel gondoskodni, vagy esetleg kritikát megfogalmazni.

Tudjunk és merjünk cserélni. Váltogassuk az énállapotokat. Bízzunk a másikban, hogy amikor én kicsit gyermeki állapotban vagyok, őt sem gázolja el az első villamos… mert ő is egy felnőtt. És mindünknek jogunk van minden arcunkat megmutatni. Egymásban is örömünk lesz.

További értékes cikkekért, programokért, tanúságtételekért iratkozz fel havi hírlevelünkre itt!

Élj a cikkünk alatt található támogató lehetőségekkel, kapcsolódj be programjainkba, kurzusainkba és nyerj inspirációt további cikkeinkből!

Forrás: Bízd Rá Magad Média
Képek forrása: freepik.com
Szerző: Lothringer Éva szociális testvér, család-és párterapeuta, Salkaházi Sára Alapítvány