Segítő beszélgetés - a meghallgatás művészete

Számtalanszor megélhetjük életünk során, hogy csupán egy őszinte beszélgetés is milyen sokat tud segíteni nehéz helyzetünkben, szomorúságunkban és az ilyen beszélgetések végére sokszor az is megfogalmazódik bennünk, hogy mit kellene tennünk, noha előtte tanácstalanságot és reménytelenséget éltünk meg.

De mitől hatott így egy beszélgetés? Mitől válik egy beszélgetés segítő beszélgetéssé? A segítő szakemberek ezt tanulják, de vajon átlagemberként, önkéntesként mire érdemes figyelnünk, ha igazán segíteni szeretnénk a másiknak a bajban?

Mi a segítő beszélgetés titka?

Sokan boncolgatták már ezt a kérdést és a pszichológiai irányzatok más és más megközelítésekből tárgyalják, de talán a legegyszerűbb és legbiztonságosabb a nondirektív személy-, vagy kapcsolatközpontú attitűddel folytatott kommunikáció.

Ennek során megélheti a beszélgető partner, hogy nincs egyedül, hogy fontos a másiknak és az figyel rá, hogy próbálja megérteni őt és feltétel nélkül elfogadja, akkor is, ha hibázott, esetlen, vagy nem elégséges valamihez.

Érzi, hogy egész személye fontos a beszélgető partnerének, s nem csak az az egy aspektus, amiben megélte az esetlenségét, netalán bűnös voltát, így mindezek ellenére is szerethető és értékes a másik számára.

Hasonlóan egy kisgyermekhez, akinek fontos, hogy megértse, hogy ha valamit hibázott, vagy rosszaságot csinált, a szülő nem őt, hanem a rossz cselekedet utasítja el és mindezek ellenére őt magát, feltétel nélkül szereti, vagyis ő és a rossz cselekedet nem azonos.

Mik lehetnek segítő beszélgetés legfontosabb jellemzői?

A legfontosabb a jelenlét - az értő figyelem

Bármennyire is igazam lehet és ésszerűek a meglátásaim, ha a bajban lévő ember nem érzi amikor hozzám fordul, hogy teljes valómmal jelen vagyok számára, hogy az a 30-45 perc az életemből csak róla szól, mert pusztán csak amiatt, hogy létezik és fontos nekem, akkor szavaim tovatűnnek.

A krízisben lévő személyeket elöntik a heves érzések, képtelenek észlelésüket, érvelésüket és emlékezetüket aktívan mozgósítani és így cselekvési szintjük is rendkívül alacsony lehet. Ilyen állapotban nem képesek gondolkodni és cselekedni, az érzéseik átveszik az irányítást, beszűkítik és lefagyasztják őket, ezért csak érzések mentén képesek kapcsolatba kerülni másokkal.

A csendtől nem kell félni

Lehet, hogy csak csendben ülünk egymás mellett, mert a fájdalom, esetleg a veszteség olyan nagy, hogy nincsenek rá szavak, de e közben érezheti a szenvedő, hogy nincs egyedül.

Sokszor a csendes jelenlét többet adhat, mint a szavak.

Számtalanszor előfordul, hogy a nyugtatgatás (például: Ne sírj! Idővel majd jobb lesz!), csak suta és személytelen kliséként vagy érzéketlenségként hat. De ha nem tagadjuk el a fájdalmat, hanem némán osztozunk benne, az gyógyír lehet.

Sokszor elég, ha csak a vállára tesszük a kezünket, vagy egyéb gesztussal mutatjuk ki, hogy vele vagyunk a bajban. Ezzel kifejezzük azt is, hogy nem ő az ügyetlen, vagy gyenge, hanem átérezzük, hogy valóban nehéz a helyzete és elismerjük nehéz érzéseinek jogosságát.

Így újra képesnek érezheti magát arra, hogy visszaszerezze élete fölött a kontrollt. Elkezdi keresni erőforrásait, s igyekszik mozgósítani őket, megoldási stratégiáihoz lassan hozzáfér, akár kapcsolati hálóját is aktivizálni tudja.

Nem rohanok előre és nem taszigálom hátulról, hanem mellette állok

Sokszor magunk sem tudunk mit kezdeni a nehéz érzésekkel, ezért noszogathatjuk a mély fájdalmat megélőt, például: Szedd össze magad!

Ilyenkor már nem a krízisben lévőről szól a beszélgetés, hanem rólunk, hogy mielőbb kimeneküljünk érzelmileg a helyzetből. Ezért az ilyen mondatok általában teljesen hiábavalóak, hiszen pont az a gond, hogy az illető éppen nem tudja összeszedni magát önerőből. Ezért fontos, hogy meghallgassam, hogy mi bántja, esetleg mi a története annak, hogy ilyen nehéz helyzetbe került.

Persze kiállni a nehéz érzések árját, tudni empatikusan hallgatni és közben érzelmileg biztonságos teret adni a másiknak nagyon nehéz feladat, s nem kell ostoroznunk magunkat, ha nem megy.

Ha egy fuldoklónak, aki segítséget kér, azt mondjuk, hogy szedje össze magát és ússzon, az csak akkor fog segíteni, ha tényleg jól tud úszni, de akkor sem biztos, hogy pánikhelyzetben is képes rá. Ha pedig annak mondjuk, aki úszni sem tud, akkor borítékolva van a történet rossz kimenetele.

A bíztató klisé mondatok és a sürgetések ezekhez hasonlók, nagyon ritkán elsülhetnek jól is, de kicsi rá az esély.

Segítünk abban, hogy átszitálja újra a történteket

A mai világ arra kondicionál minket, hogy ha problémát látunk, azt minél hamarabb meg kell oldani, noha hatalmas érték, ha abban tudom segíteni a másikat, hogy megélhesse érzéseit és maga legyen képes megoldani a saját problémáját, ahelyett, hogy lerohannám az én javaslataimmal és megpróbálnám megoldani helyette.

Ha türelemmel és értő figyelemmel vagyok jelen amíg elmondja a történetét és szinte csak akkor szólalok meg, ha nem értek valamit, azzal hozzásegítem ahhoz, hogy jobban megértse a vele történteket.

Ilyenkor hasonlóan jár el, mint a kisgyermek, amikor a homokozóban átszitálja a homokot, miközben a szitán fennmarad az, ami számára fontos és értékes.

Fájdalmában lehet, hogy csak a történésekhez tud hirtelen hozzáférni, de újra és újra elmondva, átszitálva magában azt, lassan képes lesz magára is rálátni a történetben, s mindarra, ami fontos számára belőle. Hozzáfér érzéseihez, esetleg visszaszerzi megküzdési stratégiáit és a kontrollt.

Azzal, hogy nem törjük meg ötleteinkkel az ő belső munkáját, sokkal többet adunk neki, mint a mi kész megoldásunk.

Képessé tesszük őt arra, hogy megoldja a problémáját és megélhesse azt az élményt, hogy ő magától is képes felülkerekedni a nehézségeken, visszaszerezni a kontrollt saját életében, hiszen kompetens benne.

Ehhez persze tűrnünk kell a frusztrációt, mint mikor a szülő nem megoldja gyermeke helyett a matekfeladatot, hanem támogatja, hogy maga jöjjön rá a megoldásra. Néha nehéz ezeket a perceket kiböjtölni, de az sem szerencsés, ha kérdezgetem és hagyom, hogy kíváncsiságom kerekedjen felül, vagy így próbálom csökkenteni frusztrációmat.

Összefoglalás

Előfordulhat, hogy a krízisbe kerülő személy nem lesz képes rendezetten és strukturáltan elmondani mi történt vele, hanem csak időrendben és a témák között is csapongva önti ránk az eseményeket, főként, ha egyszerre több problémával is meg kell küzdenie.

Ilyen esetben a meghallgatáson túl, segítséget jelenhet számára a történtek egyszerű és rövid, de már valamilyen strukturáltsággal történő összefoglalása. Így számára is átláthatóbbá és kezelhetőbbé válik helyzete, miközben rájöhet, hogy ebben mi a legnehezebb számára, milyen sorrendben, vagy stratégiával tudná megoldani problémáit és ehhez miben kitől kérhetne segítséget.

Rálátni miben vagyok, hogyan működöm én és a körülöttem lévő világ

Ha egy beszélgetés során a másik segít engem, hogy perspektivikusan rálássak magamra, működésemre, akkor nagyon sokat tett értem.

Sokszor megélhetjük, hogy amikor egy jóbarátunk beszámol egy dilemmájáról, nehézségéről, mi azt érezzük, hogy egyből kristály tisztán látjuk mit ront el, esetleg mit kéne tennie, de ő csak sokkal később jut el idáig. Számunkra ez nem okozott nehézséget, hiszen ismerjük helyzetét, teljes személyét és minket nem borítottak és fagyasztottak le úgy az érzelmek, mint őt. Ha segíteni tudjuk őt abban, hogy megszerezze ezt a perspektivikus rálátást, akkor el fog tudni mozdulni a holtpontról.

Hasonlóan ahhoz, mintha egy hőlégballonból, felülről nézne rá saját lelki térképére, melyen már képes lesz meglátni az összefüggéseket, a dinamikákat vagy akár az eddig észre sem vett szereplőket. Ha azonban az előtt mondom neki, mielőtt ő készen állna rá, akkor azt kockáztatom, hogy esetleg nem fogja a megoldást magáénak érezni, s pont azért utasítja el.

Érzéseket megnevezni és azokhoz hozzáférni néha nagyon nehéz

Talán bele se gondolunk, hogy sokszor milyen nehéz feladat és ezért milyen kevés bennünk felmerülő érzést tudunk csak megnevezni. Kisgyermekkorunktól fogva életünk végéig tanuljuk és gyakoroljuk ezt.

Az édesanya, amikor pici gyerekével beszélgetve kimondja, hogy most szomorú vagy, vagy azt, hogy dühös vagy, mert el kell indulnunk a játszótérről, gyakorlatilag visszatükrözi a gyermeke érzelmeit, segítve őt abban, hogy megtanulja megnevezni azokat, hozzáférjen és kezelni tudja őket.

Ha a beszélgető partnerünknek, aki beszűkült állapotban van, mert valamilyen szintű krízist él meg, segítünk összegyűjteni, néven nevezni az érzelmeit, vagyis a fentebb leírt érzelmi tükrözést alkalmazzuk, akkor sokat segítünk neki úrrá lenni a krízisén. Pszichiáterek és pszichológusok betegei arról számoltak be, hogy terápiájuk alatt, a jelenlét mellett ez volt a legnagyobb segítség számukra.

Hiteles jelenlét

A jó segítő nehezen lehetne hiteles, ha mindig mosolyogna, vagy ugyanazzal a megnyugtató hangszínnel beszélne, hiszen így a krízisben lévő azt érezhetné, hogy a segítő nem emberségével van jelen, nem értette meg őt, vagy csak tárgyként kezeli. Nyugodtan meglátszódhat rajtunk, ha minket is megérintett egy szomorú élettörténet, vagy megjelenhet arcunkon a felháborodás, ha valaki arról számol be, milyen igazságtalanság érte őt.

Az azonban fontos, hogy ne omoljunk össze vele együtt mi is, vagy ne kezdjük el vele együtt szidni a világot, mert az már nem segítség számára, hiszen ilyenkor a beszélgetés fókusza átkerül róla miránk, s pont az lenne a cél, hogy végig ő maradjon a beszélgetés és a figyelem központjában. Valahogy úgy, mint a színházban a reflektorfény, ami a főszereplőt világítja meg.

Delegáció

Aki segíteni szeretne olykor úgy érezheti, hogy a másik története, problémája számára már túl sok, túl van már az ő teherbírásán és kompetenciáin. Ekkor a legtöbb, amit tehetünk, hogy elmondjuk a másiknak, hogy nagyon megérintett, amit elmesélt nekünk, fontos a számunkra, de úgy érezzük, hogy az igazi segítséget nem mi tudjuk megadni számára, hanem egy pszichológus, egy gyászterapeuta, vagy egy párterapeuta.

Fontos, hogy megértse, azért küldjük tovább, azaz delegáljuk, mert fontos számunkra, hogy jó helyen legyen, hogy minél hamarabb jobban legyen. Vagyis lehet egy jó beszélgetés eredménye az, hogy abban segítjük a másikat, hogy merre tudna tovább menni, s világossá tesszük számára, hogy nem mi vagyunk számára a megoldás.

A segítés folyamatában nagyon fontos, hogy felelősek vagyunk magunkért. Aki segítőkész, aki segít, az könnyen túlterhelődhet.

A jó segítő, aki hosszú távon szeretne empatikus maradni, oda kell, hogy figyeljen magára, s kellenek időszakok, amikor regenerálódhat, amikor ő lehet reflektorfényben, amikor töltődhet.

Nem lehet állandóan segíteni, mert nagyon könnyen és észrevétlenül belecsúszhatunk a kiégés folyamatába. Az tud tölteni másokat, aki maga is töltőre teszi magát időnként!

További értékes cikkekért, programokért, tanúságtételekért iratkozz fel havi hírlevelünkre itt!

Élj a cikkünk alatt található támogató lehetőségekkel, kapcsolódj be programjainkba, kurzusainkba és nyerj inspirációt további cikkeinkből!

Forrás: Bízd Rá Magad Média
Képek forrása: freepik.com
Szerző: Asztalos Bernadett