Kiégés – Elég vagy elégsz?

Ki ne érezte volna már életében, hogy nincs kedve bemenni a munkahelyére? Ki az, aki ne vágta volna már a centiket a nyári szabadságáig? Ki az, aki munkahelyi szituációban ne reagált volna valamikor a szokásosnál ingerültebben? Nagy valószínűséggel, aki a munka világában már éveket töltött el, ha őszintén válaszol, igennel felel ezekre. De meg kell-e ijednünk, hogy ez már a kiégés? Mi a különbség a fáradtság és a kiégés között?

Ha ezek egyike-másika más-más időpontban egyszer-egyszer életünkben előfordul, akkor megnyugodhatunk, az még nem a kiégés jele. Ha például egy szép őszi hétfő reggel arra gondolunk, hogy milyen kár, hogy nem mehetünk kirándulni, ehelyett egy nehéz tárgyalásra kell beülnünk, még nem azt jelenti, hogy kiégtünk. Azonban, ha régen szeretett munkánkban már hosszabb ideje nem lelünk örömet, csak megszokásból és a pénz miatt megyünk be a munkahelyünkre, ha soha nem engedhetjük meg, hogy – a példánál maradva –egy szép őszi nap kiránduljunk, akkor el kell gondolkodnunk rajta, hogy valami nincs rendben.

De akkor mi a kiégés? Mikor kell aggódnunk, esetleg szakember fordulnunk?

Ha a kiégést tárgyaljuk, máig Herbert J. Freudenberger meghatározásához nyúlunk vissza, (bár a WHO folyamatosan újradefiniálja):

A kiégés szindróma (burnout) krónikus emocionális megterhelések, stresszek nyomán fellép fizikai, emocionális, mentális kimerülés, mely a reménytelenség és inkompetencia érzésével, célok és ideálok elvesztésével jár, melyet a saját személyre, munkára, illetve másokra vonatkozó negatív attitűdök jellemeznek.

Nagyon fontos tehát, hogy szindróma, azaz tünetegyüttes, vagyis a felsorolt tünetek közül többnek egyszerre kell fennállnia ahhoz, hogy betegségről beszélhessünk:

· Érzelmi kimerültség: a személy azt érzi, hogy a munkájához szükséges erőforrásai kiapadtak, nem tud többet beletenni, szeretne hosszú szabadságra menni vagy akár felmondani, legszélsőségesebb esetben otthagyni hivatását. Fizikailag és érzelmileg is annyira kimerült, hogy érzelmileg labilitássá válik, olyanok is megborítják, amiket azelőtt könnyen kezelt, kimerültsége belső kiüresedettség érzésével jár együtt.

Szemléletes példája ennek az a mindenki által szeretett, nagytudású középkorú osztályvezető főorvos, aki teljesen komolyan arról számol be, hogy őszintén elgondolkodott azon, nem viszi tovább pozícióját, melyet csak meg nem fizetett túlórákkal és hosszú értelmetlen bürokratikus harcokkal tud ellátni, inkább elmegy virágkötőnek. Nincs helyette más, aki továbbvihetné az osztályt, de már ez is egyre kevésbé tartja ott, annyira reménytelennek látja helyzetét. Már a hosszabb szabadság sem tudná feltölteni, mert ugyanabba a perspektíva nélküli élethelyzetbe kéne visszaállnia. Egyre nehezebben viseli a fiatal kollégákat, akiket az sem érdekel, ha ellátatlanok maradnak a betegek orvoshiány esetén, akkor sem túlóráznak.

· Elszemélytelenedés (deperszonalizáció): ilyenkor az egyén idegennek érzi az életét, mintha külső szemlélője lenne élete filmjének, amit reménytelennek él meg. Munkával kapcsolatos cinikus, szarkasztikus, gyakran flegma hozzáállás lesz rá jellemző, általában a külvilágnak ez a leginkább feltűnő jelenség, aminek kapcsán jelzést adnak. Még a laikus környezetnek is szembeötlő szokott lenni, ha a kedves munkatársként megismert kolléga fokozatosan teljesen ellentettjére változik.

Itt példaként lehetne említeni azt az ötvenes óvónőt, aki délután az udvaron játszó gyerekekkel rendszeresen indokolatlanul nagyon csúnyán beszél, olyannyira, hogy még a környékén tartózkodó felnőtteknek is összeugrik a gyomra. Régebbi kollégái még emlékeznek rá, hogy nem ilyen volt. Mostanra azonban már nekik is a fenti stílusban válaszol. Ha visszajelzést adnak, azt mondja az óvónő, hogy semmi értelme a munkájának, a gyerekek csak idegesítik, a szülők pedig egytől egyik „szemetek”. Nem fogja törni magát, ez csak egy munkahely.

Szintén itt említhető az a fiatal hivatalnok, aki arról panaszkodik, hogy fizikailag rosszul érzi magát, amikor reggelente munkába indul. Még az is előfordul, hogy otthon, indulás előtt hánynia kell. Úgy érzi, hogy saját életét, mintha kívülről látná, mintha nem lenne saját testérzete. Felkel, bemegy, ellátja a munkáját, de mintha nem élné a pillanatot, nem férne hozzá önmagához, mintha mást látna, nem önmagát.

· Teljesítménycsökkenés: amikor a személy már nem képes olyan jól ellátni a munkáját, mint azelőtt. Már a könnyű feladatokhoz is több idő kell, s azokat sem tudja időben befejezni, sőt hibázik. Ennek következtében csökken a kompetenciaérzete, önhatékonysága, szakmai önértékelése, s egy negatív spirálba kerül, mert ennek következtében még lassabb lesz, még többet hibázik, talán több negatív visszajelzést is kap, de tulajdonképpen ezek nélkül is csökken a kompetenciaérzése. Ezek kompenzálására még többet vállal, még többet dolgozik, még többet stresszel, kevesebbet tud pihenni, egyre fáradtabb, egyre lassul, egyre többet hibázik…

Itt említhetnénk azt a harmincas egyetemi oktatót, aki nagyon szereti témáját, mindent megtesz a hallgatókért, hatalmas energiákkal próbál az idősebb kollégákhoz hasonló kiemelkedő lapokban publikálni, s hogy ez reálisan elérhető legyen, estig végzi a kutatásait. Hétvégente továbbképzésekre jár, vagy hosszan válaszol a hallgatók e-mailjeire. Lassan leépül a baráti köre, barátnője sem tolerálja, hogy egyetlen teljes hétvégéjük sincs, szakítanak. Már sokszor az alvásidő kárára is dolgozik, de egy idő után azt érzékeli, hogy már azokat a legegyszerűbb táblázatokat is elrontja, amiket azelőtt soha. Elfelejt bemenni órát tartani, már nem okoz neki örömet a szakirodalom olvasása, úgy, mint azelőtt. A bonyolultabb szakmai felvetéseknél pedig teljesen lefagy. Egyre többet tesz bele, már nem sportol, nem alszik eleget, nemhogy a barátaihoz, de már a családjához sincs türelme, nem is találkozik velük, mindeközben rettenetesen magányosnak érzi magát.

Mik a kiégés okai?

A fenti példákban szereplőkben egyaránt közös, hogy egyik sem kiégettként kezdte, egy folyamat során jutottak el a kiégés különböző fázisaiba. Joggal merül fel a kérdés, hogyan jutottak ideáig? Persze lehetnek egyéni eltérések, de általánosságban elmondhatjuk, hogy a kiégés fakadhat az adott egyén személyiségéből és a munkahelyi rendszerből is, illetve ezek metszetéből. Eredetileg a klasszikus segítő foglalkozásúaknál figyelték meg, orvosoknál, nővéreknél, tanároknál, szociális munkásoknál. Ezeknél a szakmáknál gyakran előfordulhat fokozott érzelmi megterhelés és hosszabb ideig fennálló stressz.

Nagy esetszámban találkozhatnak krízishelyzetekkel, élhetnek meg tehetetlenséget. Stresszhelyzetben a szervezet megküzdési képességét fokozandó „mozgósítja” magát. Megemelkedik a vércukorszint, emelkedik a légzésszám, több vér és oxigén jut az izmokba, a nem létfontosságú szervek legátlódnak, például a gyomor és bélrendszer, „összeszorul a gyomrunk” „enni se bírunk”, stb.

Ez a vészreakció akár életünket is megmentheti, ha például egy autó elől kell elugranunk, de ha fennmarad, s nem áll vissza a nyugalmi állapot, s a szervezet rendszeresen létkészültségben marad, egyenes út vezet a cukorbetegségig, vagy a szívinfarktusig. Például az orvosoknál ismerjük a bemosakodás szót, de a nehéz helyzetekből meg kell tanulni kimosakodni is, utána megpihenni, aki ezt elhagyja, lassan kimerül. Talán a test a legutolsó jóbarát, aki betegségekkel jelzi, hogy nem jó úton jár az illető, változtatnia vagy lassítania kéne. Ha túl sokszor vagyunk betegek, az már figyelmeztető jel lehet.

Érdekes, hogy ma nagyon sok kutatás foglalkozik az informatikai szektorban dolgozók kiégésével. Korunkban a legtöbb szakmánál kell, hogy működjön a számítástechnikai háttér és támogatás, a benne dolgozóknak napi 24 órában rendelkezésre kell állniuk, és projekciós felületként tűrniük a rájuk zúduló ingerültséget, agressziót. Sajnos a legtöbb szakmánál az iskolában nem tanítják, hogyan kell ezt kezelni, s azt sem, hogy, amikor majd benne dolgoznak, s szenvednek ettől, akkor szupervíziót vagy segítő szakembert vegyenek igénybe.

Sehol sem készítenek fel bennünket arra se, hogy mit kezdjünk a szerepkonfliktusokkal, például, amikor szeretne valaki egyszerre jó szülő lenni és a munkájában is helyt állni. Továbbá azt sem hangsúlyozzák eléggé, hogy emberségünkből adódóan szükségünk van kapcsolatokra, s hosszú távon a társas támogatás nélkül elhal az életünk.

Kiket veszélyeztet leginkább a kiégés?

A legveszélyeztetettebbek, akik munkájukat hivatásuknak tekintik, s magukkal szemben magasak az igényeik. Könnyen vállalják túl magukat, nehezen mondanak nemet és sikertelenségeket sokszor nem egy fejlődési út részeként, hanem személyes kudarcként élik meg. Ahol nemes a cél, esetleg vallási elköteleződés szövi át, ahol kiszolgáltatottak, betegek, gyerekek a munka célcsoportjai, különösen nagy a veszély, nagyon nehéz az egészséges énvédő határok meghúzása, ami viszont kulcsa a hosszú távú munkaképességnek.

Talán a legismertebb példa erre Teréz anya, aki maga is beszámolt arról, hogy a kiégésbe ő is belecsúszott, s éppen azért mert nagyon szerette a szegényeit, vállalta túl magát és tapasztalta meg azokat a tüneteket, melyeket fent felsoroltunk. Elvesztette az érzelmi kapcsolatot önmagával, Istennel és a rábízottakkal. Utána határozta el, hosszú imák után, hogy bármennyien várnak is rá, a pihenőnapot imádsággal meg kell tartani. Amikor provokatívan megkérdezték tőle, hogy mi lesz addig az utcán szenvedővel azt válaszolta: „Ő nem az én szegényem.”

Sokan nagyon nehezen tudják képviselni magukat, ha pihenésről van szó, mert úgy élik meg, hogy kívülről az a kép alakul ki róluk, sőt talán szívük mélyén maguk is úgy élik meg, hogy nincs hivatástudatuk, esetleg lelketlenek, hiszen pihennek, miközben rengeteg a munka, az ellátandó nemes feladat.

Azonban ilyenkor azt kell átgondolniuk, hogy nem egy-két évig szeretnék jól és egészségesen ellátni a feladatukat, hanem hosszú évekig, s az megfelelő határhúzások és pihenés nélkül nem megy. Ezért nagyon fontos, hogy tényleg elmenjünk szabadságra, legalább egybefüggően tíz napra-két hétre minden évben. Mindenkinek magának kell rájönnie, mi az, ami kikapcsolja, van, akit a sport, van, akit a zene, az alkotás vagy éppen a kertészkedés.

Meg kell találnunk a mindennapokban is a kis feltöltődéseket, például, hogy együnk meleg ebédet, vagy óránként felálljunk az asztaltól és megmozgassuk magunkat, ha ez kell, hogy erőre kapjunk. Ezekkel élni kell, ez nem luxus, hanem a kulcsa, hogy jó szakemberek maradjunk. Oda kell figyelnünk személyes igényeinkre, testünk jelzéseire.

Milyen a kiégés folyamata? Hogyan szakaszolható?

A kiégésről feltétlenül meg kell említenünk, hogy egy folyamat, nem egyik napról a másikra következik be, hanem hosszabb időn keresztül alakul ki, ez lehet, hogy megnyugtató, de nagyon veszélyes is, mert észrevétlenül és nagyon alattomosan alakulhat ki. Olyan, mintha elindulnánk egy lejtőn, ami egyre meredekebb, ha az elején észrevesszük, hogy a lecsúszás fenyeget, még mi magunk meg tudunk állni, vagy visszafordulni.

Ha nem vesszük észre, vagy nem hallgatunk mások figyelmeztetésére, nehéz helyzetbe kerülünk, lehet, hogy talpon tudunk maradni, de már más segítséget kell kérnünk, hogy állva maradjunk és vissza tudjunk kapaszkodni. Ha még tovább csúszunk, szinte már zuhanunk, akkor olyan mélyre kerülünk összetörve, s olyan reménytelennek érezzük a feljutást, hogy szakszerű mentéssel lehet csak minket az eredeti szinte visszajuttatni.

A kiégési folyamat ilyen. Ezért a kiégést sokkal könnyebb (és munkáltatói szempontból rentábilisabb is) megelőzni, mint kijönni belőle. Különböző szakaszai vannak, a szakirodalmakban ez eltérő számú, de az ív, amit leírnak, hasonló. Ha röviden összefoglaljuk, akkor a kezdeti szakasz, amikor az új munkahelyen az illető nagy lelkesedéssel, erős motivációval és magas ideákkal veti bele magát a munkába. A pályakezdőknek különösen nagy feladat az ideák és a realitás összeegyeztetése.

Természetes, hogy egy új munkahelyen valaki bizonyítani akar, de ha ez kényszer lesz, akkor baj van. Ha nem sikerül a saját célokat és az ideákat összeegyeztetni, saját életritmust kialakítani, a jelentkező frusztráció miatt az illető, vagy munkahelyet vált, vagy tovább sodródik a következő szakaszba. Ekkor megpróbál még többet beleadni, szeretné bizonyítani, hogy jó szakember, hogy meg tud birkózni, akár a nehezebb feladatokkal is, hogy bírja a nagy mennyiségű munkát, közben egyre jobban elhanyagolja saját szükségleteit, majd amikor mégis gondoskodik magáról, lelkiismeret furdalása lesz.

Eltűnik életéből az érzelem, a humor, a munka lesz az egyetlen elfoglaltsága. Közben egyre fáradtabb és frusztráltabb lesz, türelmetlenebb lesz másokkal, a munkában csökken hatékonysága. Magánéleti kapcsolatainak minősége is romlik. Ez az a pont, amikor még pihenéssel, életmódváltással, határok felállításával, szigorú napirenddel, feladatok átadásával a személy maga is vissza tud kapaszkodni a lejtőn, főleg, ha van körülötte támogató közeg. Ellenkező esetben további szakaszba kerül, ahol már szakemberre lesz szüksége.

Amikor már az illető a jószándékú, segítő közeledéseket, visszajelzéseket is támadásnak veszi, amikor mindent megtesz azért, hogy a környezet ne vegye észre, hogy mennyire sok erőfeszítésbe kerül eltitkolni rossz állapotát, az lenne a segítség, ha az elegendő alvás és mozgás megvalósulhatna, s komolyan venné környezete jelzéseit. Inkább elfojtja érzéseit, minthogy tudomást vegyen a valóságról. Talán ekkor még van annyi énereje, valóságészlelése, vagy elég nagy a szomatizációs tünetek miatti ijedtsége (pl. állandó fej vagy hátfájás, alvásprobléma, pánikroham, stb.) hogy elmenjen orvoshoz, pszichológushoz, vagy mentálhigiénés szakemberhez, esetleg lelkigondozóhoz.

Ha nem változtat, ez az állapot tovább romlik. Gyakran észleli ekkor a környezet, hogy az illetőnek megváltozik az értékrendje, a baráti kapcsolatok felszámolódnak. Mivel ekkorra már megváltozik a valóságészlelés, érzékelőképesség és ítélőképesség is rendkívül nehéz a gyógyulás útjára lépni, hiszen pont az segítene, ha belátásra jutna, de pont attól kerül egyre messzebb, hogy képes legyen a belátásra. Amikor azonban a reménytelenség és az állandó fáradtság lesz rá jellemző, már nincs jelen az életében a spontaneitás, leginkább a közöny és apátia írja le a személyt, főleg, ha deperszonalizációról vagy erős depresszióról számol be, akkor mindenképpen klinikai pszichológushoz vagy pszichiáterhez kell eljutnia.

Lehet-e oka a kiégésnek a munkahely?

Mivel nemcsak az illető személyisége, tudatalatti motivációs tényezők lehetnek az okai a kiégésnek, hanem a munkahelyi, sőt a társadalmi okok is közrejátszhatnak, röviden erről is érdemes beszélnünk. Az a munkahely, ahol nincsenek megfelelő munkavégzéshez szükséges körülmények, ahol nincs elismerés, pozitív visszajelzés, ahol nincs társadalmi és anyagi megbecsülés, ahol nagy a felelősség, ahol hiányzik a rendszeres fejlődésre, például továbbképzésre a lehetőség, az melegágya a kiégésnek. Még a jól képzett, erős személyiséggel rendelkező hivatásbeli is kiég, ha irreális munkamennyiségekkel kell dolgoznia, úgy, hogy másodállást is kell vállalnia a megélhetéséért méltányos fizetés híján, s társadalmi megbecsülést sem kap.

Ugyanakkor a munkaadó, ha tudatosan figyel ezekre, akkor nagyon sokat tehet munkavállalóiért és anyagilag is jobban jár, hiszen jobb lesz a munkateljesítmény és kevesebb a betegállomány. Az a munkahely, ahol reálisan teljesíthetőek az elvárások, ahol megbecsültség van, ahol figyelmet fordítanak a pozitív visszajelzésekre, ahol lehet beszélni a munka megterhelő mivoltáról, akár szupervíziós csoportokban, ahol ténylegesen ki kell venni a szabadságokat és eltölteni a pihenőidőket, folyamatosan elérhetők a továbbképzések, ott még a személyiségüknél fogva veszélyeztetett munkavállalók is elkerülhetik a kiégést. Vagyis nagyobb nyereséget könyvelhet a hosszútávra tervező munkaadó, aki méltányos bért fizet, s akár szupervízióra vagy szervezetfejlesztésre is költ.

Az Európai Unió GDP-jének egy százalékát költi depresszió következményeire, tehát az az ország, aki a mentális jóllétre költ, gazdasági előnyre fog szert tenni. A kiégéssel való foglalkozás tehát nemzeti érdekünk is, sokkal gazdaságosabb a prevencióra költeni, mint a bekövetkező rossz helyzetet kezelni.

További értékes cikkekért, programokért, tanúságtételekért iratkozz fel havi hírlevelünkre itt!

Élj a cikkünk alatt található támogató lehetőségekkel, kapcsolódj be programjainkba, kurzusainkba és nyerj inspirációt további cikkeinkből!

Forrás: Bízd Rá Magad Média
Képek forrása: Freepik
Szerző: Asztalos Bernadett