Szemlélődj a természetben, érezd meg Isten közelségét!

Valahol mélyen tudjuk mindannyian, hogy szükségünk van arra a csendes, befelé irányuló figyelemre, amelyben nincs feladat, nincsenek gondolatok a múltból vagy a jövőről - csak a tiszta jelenlét. Ahol az érzések elcsendesednek, megtalálják a helyüket és megnyílik az út a végtelenre, a teljességre, harmóniára, arra az egységre, ami a Teremtő és teremtménye között valójában mindig is ott van. Ez a szemlélődés.

A tapasztalat

Az erdő közepén lévő kisházunk teraszán üldögélek kávéval a kezemben.

A reggel frissessége üdíti fel a testem és a lelkem, hisz a tegnapi hőség helyett gyenge szellő simogat meg a fák árnya alatt. A Nap fénye, melege jóleső bizalmat csalogat elő belőlem. Nem kell most menekülnöm előle, engedhetem, hogy érintse helyenként az arcomat, mellkasomat.

„Csak lélegezz!” – hallom magamban Szinnyai Dóri hangját. „Csak 10 perc csönd kellene, pár lassú lépés felfele, más szemmel nézni másokra, az Ő szívén át nézni magamra!” – énekli.

Most itt van az a 10 perc. Hallgatom a madarak dalát. Nem is lényeges, hogy harkályok jeleznek egymásnak vagy a kis poszáták, esetleg cinegék csirregése csábítja el a figyelmemet, nem keresem a zöld levelek között a tutira valamit mondani akaró kis madártestet. Csak hallgatom őket és élvezem, hogy nem vagyok egyedül. Pihenek.

Vagy talán még ennél is gazdagítóbb: a kávéscsészét letéve stabilan elhelyezkedem. Lábam a földön, a gerincem egyenesen nyúlik felfelé a végtelenbe. Már nem nevezem meg, amit látok, hallok, csak észlelem a testemet és azt a teret, amit elfoglalok, ami körülvesz. Izmaimat kilazítva, szememet becsukva, a testemre figyelek. Relaxálok. Érzem, ahogy a meleg áramlik a testemben és energiát szül bennem. Élvezem, hogy élek.

Csendembe belekiabál egy madárcsapat. Cinegék menekülnek, miközben egy csuszka röppen a terasztól alig egy méterre lévő fán csöngő madáretetőnkre és örömmel gyűjti be a kis magokat. Kis madárcsata, majd elcsendesedik a környék.

Visszatérek a csendembe, a belső figyelembe. Vágyaimba.

Hisz ami igazán éltet, az a Találkozás a Végtelen, Teremtő, Gondoskodó, Önmagát folyton közlő Istennel.

Ott elengedem a Világ zaját, az érzések késztetéseit, csak létezem. Az Élet halkan, lágyan otthonra talál nálam. „Együtt vagyunk”.

Nagyon izgalmas csendben ülve figyelni az élet gazdagságát. Persze nem mindig kellemes. Hisz fájdalmak, félelmek, szorongások, dühök próbálnak menekülésre késztetni belül. Legalábbis engem. Mégis ez a figyelem az, ami lehetővé teszi, hogy valami rendeződjék, tisztuljon, gyógyuljon bennem.

Mindenki ismeri a természet gyógyító erejét és végtelen gazdagságát, amit felfedezni nincs elég időnk az életben.

Pedig ösztönösen már kicsiként elkezdjük.

Amikor pici gyerekeim voltak, idegesítően sokat nézegettük a csigabiga szarvacskáját, számolgattuk a katicabogarak pöttyeit és lestük a gyíkokat, amint eltűnnek, ahogy megzavarjuk a napozásukat. Persze akkor tele volt a fejem ötletekkel arról, hogy mi mindent kellene csinálnom annak érdekében, hogy minden rendben legyen. Sürgetett a sok tennivaló, akkor is, miközben kislánykám egy kis bottal guggolva boldogan énekelte, hogy csigabiga gyere ki! Ő tudta élvezni a perc adta csoda izgalmát. És persze én is vágytam volna arra a nyugodt jelenlétre, de éppen akkor nem ment.

Viszont a vágy nem lankadt. Hajtott addig, míg valamilyen formában, de kialakítottam azt a lehetőséget, hogy én is megpihenjek, távolságot vegyek minden feladattól és elengedjem magam.

Valahol mélyen tudjuk mindannyian, hogy szükségünk van a csendes, befelé irányuló figyelemre, amiben nincs feladat, nincsenek gondolatok a múltból, a jövőről - csak a tiszta jelenlét. Ahol az érzések elcsendesednek, megtalálják a helyüket és megnyílik az út a végtelenre, a teljességre, harmóniára, arra az egységre, ami a Teremtő és teremtménye között valójában mindig is ott van. A szemlélődésre?

Az út

Fiatalon is érdekelt, hogy hogyan lehet az Istennel azon túl találkozni, hogy a Bibliából olvasom a történeteket, amelyeken keresztül Ő megmutatta magát. Vagy a szentmise áldott pillanataiban megtapasztalok valami olyan meghittséget, őszinteséget, közvetlenséget, amely transzcendens jelenlétről tanúskodik. Mit tehetek azért, hogy azokat a kincseket gyűjtsem és ápoljam magamban, amelyet a rozsda nem mar? Amelyek az örömöt teljessé teszik, ahogy Jézus egyszer leírja jelenlétének célját!

Először csak azt a szót tudtam megjegyezni, hogy kontempláció. Nem értettem, de érdekelt, hogy mit tapasztal meg az, aki találkozik az Istennel.

Vianney Szent János, az Ars-i plébános szavai sokáig vezettek: „én nézem őt és ő néz engem!” S én sem tettem mást, mint 10 percet csendben egy templomban csak néztem. Majd voltak társaim, barátaim, akikkel együtt hallgattunk és néztünk. Majd megosztottuk a tapasztalatainkat. Inspirálóak voltak. Mindenkinek máshogy mutatta az utat az Úr, de a csendben egyre könnyebben tájékozódtunk, hogy merre keressük, kövessük őt.

A jezsuitákkal való találkozás új lendületet adott ebben. Ők beszéltek nekem először a szemlélődésről. Ahogy Jálics Ferenc SJ mondta: „A szemlélődés, Istennek intuitív nézése.”

Tetszik ez a meghatározás. Hisz az intuíciót nem tudom csinálni. Vagy jön, vagy nem jön. Tehetek azért, hogy minél inkább kész legyek felfigyelni egy-egy intuícióra, de nem tudom garantálni magamnak sem, másoknak sem. Egyszer csak felbukkan. Vagy tudatosítom, vagy nem.

Isten kapcsolódását könnyen el tudom képzelni az intuíción keresztül.

Lelkivezetőként, lelkigyakorlat-kísérőként is láttam, hogy nem tudunk magunknak mindent megadni. Sem elaludni, sem gyönyörködni nem tudok akaratból. Van egy pont, ami után minél jobban akarom a boldogságot, annál kevésbé tudom megadni magamnak.

Ahhoz, hogy arra a belső hangra, forrásra rátaláljak, ami az éltető erőt hozza, ahhoz ki kell lépni valamiből.

Lehet, hogy a tevékenységből, a gondolatokból, érzésekből elég kilépni úgy, hogy másra kezdek figyelni, nem letagadva, elnyomva azt, ami akadályozza a bennünk imádkozó lélek hangjára való ráhangolódást. Sokszor azonban ennél nagyobb lépés kell. Kilépni abból a környezetből, ami fogva tart, oda, ami az újdonságával érzékszerveinkre újszerűen hat.

A legegyszerűbb, az első lépés általában a természet kínálta lehetőség.

Kísértem olyan apukát, akinek a munka után a hazaérkezés ugyan nagyon örömteli volt, de a gyerekekkel való tennivalók ugyanazt az erőfeszítést hívták elő belőle, ahol inkább gépiesen tette a dolgát, mintsem hogy lélekkel tudott volna a gyerekeihez kapcsolódni. Neki egy-egy séta – akár munkából hazafelé is – életadó volt.

Tudta, hogy az az idő, míg ő sétál és nem engedi a gondolatait sem hátrafelé a múltba, sem előre a jövőbe, az a megújulásnak, megtérésnek az ideje. Amikor nincs semmi dolga, csak engedi, hogy a hangok, az illatok, a hőmérséklet érintése egészen megmelegítse a munkában megdermedt, vagy éppen fellelkesült szívét. Hogy a ritmikus lélegzésen és Jézus nevének ismétlésén keresztül arra hangolódik rá, aki az Élet forrása, és nem csak őt, hanem a gyerekeit, a feleségét is ugyanaz az Isten álmodta meg és élteti.

Nem egyedül hordozza az élet terheit, nem neki kell mindent megoldania és elhordoznia, hanem Van, Aki Gondoskodik.

A lelke, ha nem is mindig, de 30 perc plusz sétával feltöltődött érezhetően, ahogy 30 perc napozás után is érezzük a Nap hatását. Vajon ő szemlélődött a természetben?

Volt, aki a Duna-parton ücsörgött, nézve a vizet, a hajókat, miközben körülötte a város dübörgött és folyamatosan mozgásban volt. Megérezte, hogy neheztel Jézusra, mert magára hagyva érezte magát a párkapcsolati problémáiban. Tehetetlenül vergődik, ahogy a Szentírásban a tanítványok, mikor a viharzó tengeren félelmekkel telve, kétségbeesetten eveznek, míg Jézus alszik.

S ahogy megérezte a magára maradottságát, ami napok óta szomorúságba és fásultságba taszította, elkezdett segítség után vágyni. Így már meg tudta szólítani Istent, a neheztelését és a vágyát kifejezve. S meg is jelent benne a megoldás: hogy mik segítenek neki ebben a helyzetben.

Különösek az Isten útjai. Nem oldja meg az életünket úgy, ahogy szeretnénk, de mutatja az utat. Vajon ő szemlélődött?

Egy erdei „nomád” lelkigyakorlatra egy fiú azzal a dilemmával érkezett, hogy megkérje-e a barátnője kezét, vagy még várjon – esetleg keressen tovább, mert létezhet ennél jobb kapcsolat. A lelkigyakorlat harmadik napján arról számolt be, hogy órákon keresztül nézett egy kidőlt fát, ahogy a bogarak jönnek-mennek rajta és dolgozzák át a már életképtelen fát egy új élet számára. Talán nem is a döntés, hanem a folyamat volt lényeges itt a fiú számára. Nem az eredmény, nem a szavak jelentése, az érzések tájékoztató jellege számított, hanem az a jelenlét, miközben a tekintete a kidőlt fa átalakításán van, belül Ő maga is átalakul a Lélek által. Vajon ő szemlélődött?

Lehetőségeink

Sokan, sokféleképpen használják a szemlélődés szót. Különféle cselekvéseket, tapasztalatokat ugyanazzal a szóval írják le. Az közös bennük, hogy azzal a vággyal vagyunk, hogy Isten békéjét, vezetését, jelenlétét megtapasztaljuk. Szeretnénk a Vele való kapcsolatunkat megélni, a döntéseinket Vele együtt meghozni, az életünket az Ő kezéből elfogadni. Tudva, hogy Ő jobban ismer, mint én magamat és nagyobb perspektívából, nagyobb szeretettel képes nézni engem és az enyéimet, sőt mindenkit.

Mindannyian vágyunk arra a békére, szeretetre, inspiráló jelenlétre, amely az Istenből forrásozik és a szemlélődő imában tudatosul bennünk.

A szemlélődő imára érdemes időt szánni, hogy kifinomultan észlelhessük és minél inkább abból a forrásból működtessük az életünket, amely a Teremtő Istennel való közösségből fakad. A Szent Ignác-i imák: a szentírásos szemlélődés, a ritmikus ima is olyan belső ima, amely gyakorlás által tud változni. Ahogy mindenki képes a vízre felfekve lebegni, akár haladni, úszni, de vannak olyan mozdulatok, mozdulatsorok, amelyeket ismerve nagyobb biztonsággal fekszünk fel a vízre és mondjuk azt, hogy úszunk, úgy az imában is van létjogosultsága a gyakorlásának, a készségek fejlesztésének. Még akkor is, ha nem érdemeink szerint érkezik a szemlélődés ajándéka. Pusztán szeretetből.

A természet olyan természetes közege az imának, ahol a fákat, növényeket, állatokat észlelve először megnyugszik az értelmünk, elcsendesednek az érzelmeink, megpihenünk, kiengedünk, akár a testünk erőfeszítést végez túrázás, vagy futás által, akár mozdulatlanságban vagyunk. A Teremtő által sokszor észrevétlenül vonódunk be a teremtés folyamatába, és azt vesszük észre, hogy Ő SZÓL HOZZÁNK.

További értékes cikkekért, programokért, tanúságtételekért iratkozz fel havi hírlevelünkre itt!

Élj a cikkünk alatt található támogató lehetőségekkel, kapcsolódj be programjainkba, kurzusainkba és nyerj inspirációt további cikkeinkből!

Forrás: Bízd Rá Magad Média
Képek forrása: freepik.com
Szerző: Bayer Róbertné Mária