Halló, itt Isten beszél!

Te tudod, hogy mire hív Ő, akinek újra és újra elmondod: „Legyen meg a Te akaratod!”? Tudhatod-e egyáltalán, hogy pontosan mi az Ő terve veled? Életszakaszhoz köthető-e az isteni hívás keresése, vagy értelmünk nyiladozásától egészen a sírig tart ez a feladatunk? Pontszerű, döntéshez kötött, folyamatos, netán opcionális? Gondolatok a hivatásról.

Honnan tudom, hogy Istent hallom?

Először is kezdjük ezzel! Szól-e egyáltalán Isten?

Mi az, hogy! Éppen csak ki kell nyitnunk a Szentírtást a legelején, ahol azzal találkozunk, hogy Isten a szavával teremt (Ter 1). Minden, ami lett, Isten hívó szavára lett – a semmiből. Aztán ott vannak a Szentírás meghívástörténetei is. Isten azóta is szól az emberekhez – és igen, hozzád is.

Mindez azonban félelmetesnek tűnhet számomra, hiszen Isten hatalmas, és az éppen jó nekem, ha tisztes távolból figyelem őt, másokon keresztül pedig ugyanolyan prímán eljut hozzám az üzenet... Isten azonban nem így működik. Ő személyesen szeret engem, és személyesen hív meg az örök boldogságra. Nincs szüksége semmilyen postásra vagy spirituális közvetítőre. Nekem persze szükségem van a papokra, de ezt a két dolgot most külön kell választanunk. A papoktól csodálatos kincseket kapunk az életünk során, sőt, magát az Urat a kenyér és a bor színe alatt. De nem beszélhetnek helyettem Istennel!

„Most hát ezt mondja az Úr, a teremtőd, Jákob, az alkotód, Izrael: Ne félj, mert megváltalak; neveden szólítalak: az enyém vagy.” (Iz 43,1) Nevemen szólít az Isten! Nincs ezen mit félreérteni. Na de honnan tudom, hogy Ő az?

Gisbert Greshake Hallgatni a hívásra című könyvében sok évtizedes lelkivezetői tapasztalatainak a belső hangok megkülönböztetésére vonatkozó részét összegezte.

„A belső »hangok« sokaságának és ellentmondásosságának tapasztalata és ebből fakadóan a döntéseinket megelőző tépelődés réges-régi, azzal egyidős, hogy az emberek egyáltalán tudatosan Istenre akartak hallgatni.” – mondja Greshake.

Mit tehetünk hát akkor? Van néhány olyan fogódzópont, amit mindenképp érdemes figyelembe vennünk. Ezeket nevezi Greshake a lelki megkülönböztetés szabályainak.

1. szabály

„A sok »hang« közül egyedül az Isten hangja, amely visszavezethető a Szentírás egyik igéjére, különösen Jézus valamilyen magatartására vagy rendelkezésére.” Ezért is fontos a Szentírás olvasása – hitünk szerint sokszor találhatunk benne választ kérdéseinkre. Ez a „szabály” ugyanakkor nem azt jelenti, hogy csak és kizárólag a Szentírásból olvashatunk ki valamit, amit Isten szavának tartunk, nem. Ami bensőnkben megszólaló hang, lehet az bármi, próbáljuk meg „felfedezni” a Szentírásban. Van olyan verse a szövegnek, amely „rárímel” az én belső gondolatomra? Óvakodjunk az erőszakos önigazolástól – a szentírási szavak kiforgatásától! Inkább imádságosan olvassuk, és hagyjuk, hogy megérintsen egy-egy szó, kép, mondat! Adjunk teret az Úrnak, akinek örök igéje mindig aktuális számunkra!

2. szabály

„Isten szava ésszerű.” Ő ad értelmet létünknek, minket is értelmes lényeknek teremtett, és a hívása sem lehet értelmetlen, irracionális. Gyanakodjunk tehát, ha teljesen ésszerűtlen gondolat vert tanyát elménkben. Persze, ne feledjük, hogy mi sok mindent csak utólag értünk meg igazán, de „nem »a logosszal« (=értelem, szó, ige) cselekedni ellentétes Isten természetével” – tanította XVI. Benedek pápa.

3. szabály

„Isten hangjának jele, hogy »köröskörül« jó kontextusban áll.” Másként szólva: vizsgáld meg, hogy ez a hang egy nagyobb jó felé ösztönöz-e, vagy öncélú küldetést jelez! Mint ahogyan „gyümölcseiről ismerszik meg a fa” (vö. Lk 6, 43–46), Isten szava is megismerhető az által, hogy „a különféle gondolatok, hajlamok és célelképzelések közötti tépelődésben egyedül ez származik jó, fényes okból, világos cél felé csalogat és ennek elérésére jó eszközöket kínál.” Hiszen a Szentírásban is így olvassuk: „Isten világosság, benne nyoma sincs a sötétségnek.” (1Jn 1,5 vö. továbbá: Jak 1,17).

4. szabály

„Isten mindig oda hív, ahol végső soron vigaszt, örömet, bizalmat és reményt találunk.” Isten szava nem okozhat önmeghasonlást, nem taszíthat nyomorba, nem lehet elviselhetetlen vagy éppen depressziót okozó. A Szentlélek gyógyít, békét teremt, örömet hoz az életembe. Isten szava nem lehet ezzel ellentétes.

5. szabály

„Isten hívása erőmhöz mért.” Isten lehetőségeinkhez mérten vezet minket. Nem terhel meg erőmön felül, szava követhető számomra. Egy lelkiségi író, Poimén abba fogalmazott így: „Minden túlzás a démonoktól ered.” A téves radikalizmus, a túlfeszítés nem az Isten szava.

Ha valami békétlenséghez, szorongáshoz vezet, nem Isten szava. Az Ő stílusa sokkal inkább a „kis lépések művészete”.

6. szabály

„Isten hangja mindig konkrét.” Tehát nem általánosságokban beszél! Ismeri az élethelyzetemet, pontosan tudja, hogy szava most mit vált ki belőlem, mire asszociálok, mit érint meg bennem. Isten az itt és most-ban van jelen és hívása is erre érvényes. Lehet egy „menekülési út” is, ha nem a pillanatnyi élethelyzetemre értem az Úr szavát. „Ma ha szavát meghalljátok, ne keményítsétek meg szíveteket” (Zsolt 95,7) idézi a szentírási igehelyet Greshake. Tehát ha a belső hang álmodozásba ringat, ha irreális vágyálmokat erősít bennem, az nem Isten szava. Ha viszont éppen egy aktuális kérdésedre kapsz választ a hangtól, az Istenre utalhat.

7. szabály

„A hallani vélt isteni hanggal kapcsolatban – legalábbis fontosabb esetekben – mások véleményét is ki kell kérni.” Bizony, az is fontos jel lehet, ha nem vagyok hajlandó mások tanácsát kikérni. Ez gyakran azt jelenti, hogy a saját hangomról, törekvéseimről, vágyamról van szó. Próbáld ki, hogy eljátszol a gondolattal: most beszélni fogsz erről a hangról másoknak is. Milyen érzéseket kelt ez benned? „Isten csak ott szólít meg valóban engem, ahol egy hívással vagy lelki indíttatással kapcsolatban hajlandó vagyok kikérni mások véleményét, hogy a közös beszélgetés, a közös gondolkodás és a közös imádság megerősítést adjon.”

Fontos, hogy ezt a 7 szabályt együtt kell alkalmaznunk – nem válogathatunk közülük kedvünkre. Ugyanakkor aki alaposabb ismeretekre szeretne szert tenni, annak érdemes elolvasni Greshake könyvecskéjét, ahol mindezek a gondolatok teljesebben vannak kifejtve, sok példával magyarázva.

Istennel tehát párbeszédbe kerülhetünk, és megtapasztaljuk, hogy nem csak szól hozzánk, hanem hív is minket. Valahová, valaminek…? Nevezzük ezt hivatásnak!

Na de van-e mindenkinek hivatása?

Csak nem gondolod, hogy rólad megfeledkezett az Úr? Isten, aki maga a szeretet, mindenkit teljesen, ingyen és feltétel nélkül szeret – ezért mindenkit magához hív. Egész biztos lehetsz benne, hogy téged is!

Hivatása tehát mindenkinek van. Csak talán még nem mindenki fedezte fel. Esetleg benne ragadt egy korábbi szerepében. Vagy éppen nem Isten szavát hallotta meg, hanem egy másik hangot, és ezért rossz úton indult el. Vagy nem pont úgy néz ki a hivatás, mint azt elsőre gondolná. Például nem biztos, hogy az Úr egyszerűen annyit kér: „Végezd el az orvosi egyetemet, vedd el Rózsikát, gyógyíts embereket és legyen sok gyereketek!”

Bármennyire is személyes minden ember esetében a meghívás, biztosak lehetünk benne, hogy Isten nem csak a nagy fordulópontokon és nem is csak apró-cseprő dolgokban akar csak mellettünk lenni – Ő igazából az életünk teljességére hív. Jézus maga mondja magáról: „ Én azért jöttem, hogy életük legyen és bőségben legyen.” (Jn 10,10) Tehát téged is, engem is az örök boldogságra hív. No meg arra, hogy próbáljuk meg kibogozni, merre is visz az út arrafelé. Ebben segít, ha Greshake pontjait megszívlelve próbálunk súgó szavára odafigyelni. Mindebben pedig nagyon tud minket támogatni a helyes önismeret is.

Az önismeret és az Isten-ismeret egymást erősítik

A varázslatosan szép, újra és újra megújuló természet, a zsoltáros szava, melyet ember énekel, s mégis Isten szavává válik, amit az Úr Jézus maga is idéz – és még hosszasan lehetne folytatni a sort, mennyi-mennyi alkalommal ismerhető meg a Teremtő a teremtmény, a teremtett világ által. Az egész teremtés Istent dicsőíti. Nem vakmerőség tehát arra gondolnom, hogy

ha magamat jobban megismerem, jobban megérthetem ezzel együtt Istent is. És igaz mindez fordítva is: ha Isten felé fordítom tekintetemet, annak mintegy „járulékos hasznaként” fogom érzékelni, hogy saját magammal is jobban vagyok.

Például ha Krisztus irgalmas tekintetében próbálom szemlélni életemet, a csüggedés helyett a remény fog betölteni.

Sokak tapasztalata, hogy Isten szavára akkor kezdünk el igazán figyelni, mikor mélyebben foglalkozunk azokkal az alapvető kérdésekkel, hogy kik vagyunk mi és mi végre vagyunk a világon. A hivatáskeresés tehát egyben önismereti utunk fontos eleme is.

Mindennapi döntésünkben segíts nekünk ma! című írásomban mutattam be egy fiatal történetét, aki egy fontos döntés előtt tette fel saját maga számára ugyanezeket a kérdéseket. „Elkezdett arról gondolkodni, beszélgetni, elmélkedni, arra figyelni, hogy vajon mi is az ő hivatása. »Dani, mire vagy te meghívva? Mit tudsz erről?« A többhetes önismereti munka végére – melybe sok baráti, lelkivezetői beszélgetés is vegyült – már jobban tudott erre a kérdésre is válaszolni.”

A döntés, amit hozunk hatással van tehát ránk, alakít minket – és ezzel összefüggésben a „Ki vagyok én?” kérdésre minden pillanatban, de a maga teljességében csak halálunk pillanatában tudunk megfelelni. Akkor zárul le a földi történetünk. Akkor válik teljesen beláthatóvá életünk – talán „életidegen” filozófiai megközelítés ez, de belátható, hogy ez a halálnak ad egy értéket. Ebből következően életünk során sose csupán azt kérdezzük magunktól: „Ki vagyok?”, hanem azt is: „Kivé szeretnék lenni?”. Lehet az is az én akaratom, hogy Isten akaratát szeretném keresni. Ekkor pedig úgy is átfogalmazhatom a kérdést: „Mivé kell lennem, Uram? Mit álmodtál rólam?”

Mindebből pedig még egy fontos állítás következik: nincs olyan, hogy hivatáskereső életszakasz. Persze az igaz, hogy a hivatásomhoz kapcsolódnak döntések – a párkeresés, életformakeresés időszaka le tud zárulni. De utána sem dőlhetek hátra: „Most már nincs több dolgom, ezzel, Uram! Köszönöm, ez remélem jó lesz így, találkozunk a mennyországban!” Korántsem. Hívására nap mint nap kell felelnem. És ha élő a hitem, ez nem is egy „kell”, hanem egy napi szintű vágyva vágyott „hazatérés” az imádságban. Itt vagyok, Uram! „Beszélj, Uram, szolgád figyel!” (1 Sám 3,9)

Ha teheted, olvasd el Sámuel első könyvének 3. fejezetét, amiben Éli főpap felismeri, hogy Sámuelhez az Úr szól, és segíti őt a „hangok” megkülönböztetésében! A hivatásról való gondolkodás alapvető, fontos története ez. És mutatja azt is nekünk: az önismeret jó, de nagyon fontos az is, hogy legyen egy lelkivezetőnk, aki segít minket eligazodni, és akinek őszintén beszámolhatunk tapasztalatainkról.

Legyen az Istentől áldott a hivatásunk!

Hivatásunk az Úr hívása valamire – végső soron saját magához, az üdvösségre hív, így a boldogság mindannyiunk hivatása –, küldetésünk pedig, hogy erre valamilyen nagyon is konkrét választ adjunk – a magunk egyszerű emberi módján elinduljunk egy irányba, Vele együtt lépjünk. Hiszen kételyeinkre a legjobb visszaigazolás éppen ez:

ami akarata szerint való, azon rajta lesz az Úr áldása. Legyen az munka, önkéntes tevékenység, misszió, házasság, bármi, amire most Ő indít engem.

Mert ha tényleg Ő küld engem, akkor ott lépteimből élet fog fakadni. Ha viszont azok csak saját, belső hangjaim, amiket Istennek tulajdonítok, nem várhatom el, hogy jót mondjon, kívánjon, adjon (ezt jelenti megáldani valakit) számomra.

Ahogyan a zsoltáros is énekli:

"Hogyha az Úr nem építi a házat,

hasztalan fárad az építő.

Hogyha az Úr nem őrzi a várost,

őrzője hasztalan virraszt.

Hiába keltek hajnal előtt, s feküsztök későn,

hiába esztek verejtékes kenyeret:

pihentében is megáldja az Úr, akit szeret."

A 127. zsoltárból vett idézet ez. Akinek segíteni szokott a zene befelé figyelni, annak szeretettel ajánlom ezt a rövid kórusművet, ami éppen e sorokat dolgozza föl – alkalmas rá, hogy a Szentírás egy-egy szava tovább visszhangozzék bensőnkben.

Az egyház nagybölcsességű hagyománya pedig mindehhez hozzákapcsol egy újszövetségi igehelyet is, hogy még szélesebbre tárja előttünk az értelmezés horizontját. Pál így fogalmaz az első korinthusi levél 3. fejezetében: „Mert Isten munkatársai vagyunk, ti pedig Isten szántóföldje, Isten épülete vagytok.” (1Kor 3,9) Tehát Isten velünk együtt dolgozik az Ő épületén: rajtunk is. Nem csak szavainkra, tetteinkre, vizsgáinkra, állásinterjúinkra, ilyen-olyan megpróbáltatásainkra kérhetjük Isten áldását! Az egész életünkre kérjük! Hiszen hivatásunk végső soron az örök életre szól.

További értékes cikkekért, programokért, tanúságtételekért iratkozz fel havi hírlevelünkre itt!

Élj a cikkünk alatt található támogató lehetőségekkel, kapcsolódj be programjainkba, kurzusainkba és nyerj inspirációt további cikkeinkből!

Forrás: Bízd Rá Magad Média
Képek forrása: freepik.com
Szerző: Tóth Márton