Szomjunk a fény a sötétben

Az írás címeként citált taizé-i ének által megjelenített kép, a forrás vizére vágyók szomjúsága, lehet hitmetfora is. E szomjúság kielégíthetetlen ebben az árnyékvilágban, ugyanakkor már itt is Istenhez kapcsol minket, akiben aztán, földi halálunk után, kielégülést nyerhetünk. De hogyan tudjuk mindezt „lefordítani” az ifjúság helyzetére, avagy ez az Isten-szomj hogyan válhat fénnyé egy fiatal életében, egyáltalán van-e szomjúság és képes-e a korban előttük járó generáció a hitben is előttük járni? Gondolatkísérletek.

Slágertéma

Egyvalami egész biztos. A „fiatalok” időről időre előkerülnek minden egyházközségben – mármint témaként. Jobb esetben nem csak témaként. Megfigyelhető, hogy tényleg komoly figyelem övezi őket, és ennek okait boncolgatni sem lenne haszontalan – szép válaszok születhetnének.

Egy magyarországi plébános úgy fogalmazott, ő most már csak olyan programokat szervez, ami a fiataloknak is vonzó. Mondván: sok szempontból ők azok, akik leginkább megválogatják a programokat, ezért a legjobb visszajelzés is tőlük kapható. Az inkább idősebbeknek szóló programoktól távol tartják magukat, míg a nekik meghirdetett és általuk is jónak tartott programok sok esetben érdeklődést váltanak ki az idősebbekből is, akik nem egy esetben meg is jelennek ezeken az eseményeken.

Hogy „mennyire vallásosak” a „mai fiatalok”, ez az örökzöld, legtöbbet megvitatott kérdések egyike, és az is marad. Az más lapra tartozik, hogy egy ilyen, végletekig leegyszerűsített megközelítéstől valójában mit várhatunk. Persze, kicsit jobban cizellálva, ez is tud nagyon értékes eszmecserékbe is torkollani. Pillanatnyi kitekintés: legutóbb épp Erdélyben rendeztek a témában egy valóban nagyszabású beszélgetést.

Ráadásul az ifjúság valláshoz való viszonyulásáról gondolkodnunk már csak azért sem mellékes, mert eközben „tulajdonképpen arra is keressük a választ, hogy milyen a vallás jövője a magyar társadalomban” – ezt már Rosta Gergely írja a Magyar ifjúság 2012 tanulmánykötet Hit és vallás című tanulmányában (316.).

Az Új Ember számolt be róla már több mint 10 évvel ezelőtt, hogy készült egy Ifjúság 2008 kutatás, amely egy önálló kérdésblokk segítségével vizsgálta a transzcendens, spirituális, vallásos hittartalmak elfogadását a magyar fiatalok körében. Bár a kutatás nem mai, látni fogjuk, hogy a témában azóta született tudományos munkák is alátámasztják állításait – pontosabban a leírt folyamatok még erőteljesebben hatnak azóta.

„A tizenhat, részben a kereszténységhez kapcsolható hittartalom közül a megkérdezettek mindössze egynegyede nem hisz egyik dologban sem, míg mintegy felük háromnál több dolog létét is több-kevesebb bizonyossággal hiszi. Az Istenben való hit tekinthető a legelterjedtebbnek, a válaszadók 50 százaléka inkább vagy teljes mértékben istenhívőként jellemezte magát. Emellett a fiatalok legalább egyharmada fogadja el a telepátiát, a mennyországot, a horoszkópot, illetve a halál utáni életet.”

Nem vitás, a keresés, a transzcendensre szomjazás a mindenkori ifjúság jellemzője,

azonban – ha már statisztikák – ne menjünk el szó nélkül a mellett, hogy már a 2008-as kutatás során is milyen jól látszódott, mennyire fontos lenne kimenni a „végekre”, a Ferenc pápa által azóta még erőteljesebben elénk tárt perifériára, ahová az egyház szociális küldetése szól, hiszen az ott élő fiatalok egyre kisebb arányban tudnak az egyházhoz kapcsolódni.

Az Új Emberben megjelent írás szociológus szerzői így fogalmaznak: „Megfigyelhető, hogy az egyházi kötődés egyre inkább a társadalom jobb helyzetű rétegei felé tolódik el: míg a viszonylagos anyagi biztonságban, netán jómódban élők között nagyobb arányban találunk vallásos fiatalokat, az egyház üzenete iránti nyitottság egyre csökken azon nehéz helyzetben élő fiatalok között, akikhez az egyházak küldetése különösen szólna. Mindamellett a maguk módján vallásosak, a valamiféle transzcendensben hívők még mindig számottevő aránya azt mutatja, hogy a vallás iránti fogékonyság a fiatalok körében továbbra is jelen van, ami egyszerre ad okot a bizakodásra és feladatot az ifjúsági munkához.”

Összességében az is elmondható, hogy egyre többen vannak, akik „a maguk módján vallásosak”, vagy még inkább: „hívők, de nem vallásosak”. A már korábban idézett Rosta-tanulmány világít rá, hogy 2008 után az elvallástalanodás mértéke jelentősen megnőtt a fiatalok körében. 10 éve a 15-29 éves korosztálynak még „csak” a 62%-ára volt igaz, hogy soha semmilyen vallási szertartásra, eseményre nem megy el, templomba vagy más, vallással kapcsolatos helyre nem jár – mára már egész biztosan mindenki számára érzékelhető, hogy a „különleges kevesek” azok, akik legalább a hét egy napján részt vesznek valamilyen vallási cselekményben.

No de ne próbáljuk meg kikerülni a legkínosabb kérdést, tudniillik, hogy miről is beszélünk. Hívő–nem-hívő, vallásos–nem-vallásos, százalékok, tendenciák, kimutatások… hamar fel tudnak izgatni minket, mint minden hasonló kísérlet, mely a valóság lemérhetőségének illúziójával hiteget. Próbáljuk meg tehát mindezeket kontextusba helyezni!

Thoma László Róbert valláspedagógiai tárgyú doktori disszertációjában ismertet egy nagymintás német kutatást, melyben az „egyik legfontosabb tanulság, hogy a fiatalok vallásosság alatt nem ugyanazt értik, nem lehet az általánosan használt definícióval lefedni azt, amelyet ők vallásnak neveztek. A vallásosság különböző formáival van dolgunk a fiatalkorban, melyek egymással párhuzamosan vannak jelen a társadalomban az adott korosztályon belül is.”

Fontos tehát, hogy akár szűkebb környezetünkben is legyünk inkább óvatosak ítélkezés helyett, mert valódi információkat leginkább csak őszinte beszélgetésekből nyerhetünk, még az sem garancia semmire, hogy ki ül végig egy-egy szentmisét.

Rosta Gergely és Gábor Miklós közösen jegyzett tanulmánya a Vigília 2019/4 számában is arra mutat rá, hogy a kutatások alapján

a fiatalok számára az egyház valami távoli, idegen dolog – és ezen csak személyes élmények, tapasztalatok, beszélgetések tudnak változtatni. Azok viszont nagyon jelentősen!

Innentől pedig igyekszem kicsit fókuszáltabban a személyes hit, a hitátadás kérdéseivel foglalkozni.

A közösség Istenére vágyva egy individualizált korban

Micsoda kontraszt van egyházunk gazdag szentháromságtani hagyománya – amely Istenről mint közösségről beszél – és a világban élő, korunkban egyre gyorsuló, egyre beszűkülő, egyre nehezebben kapcsolódó ember között! Ennek a feszültségéről bizony jó volna többet gondolkodnunk. Egy utolsó idézet az Ifjúság 2008-ból: „Eredményeink alapján a fiatalok vallásossága a felnőtt társadaloméhoz viszonyítva sok szempontból még inkább individualizált arcot mutat.”

Mindezt megerősíti a legfrissebb, ezt taglaló tudományos munka, az Ifjúság+ 2023-as kiadvány, amelyből kiderül, ma a magyarországi fiatalok (15-39 évesek) 15%-a kifejezetten gyakran érzi magát magányosnak, 5%-uk pedig mindig!

Micsoda evangelizációs lehetőség rejlik abban, hogy az egyház közösségre hív, asztalközösségre minden tagjával, sőt az üdvösség által az Úrral is, és nem csak elvont módon, hanem nagyon is kézzel fogható közösségekbe is!

De milyenek a mi közösségeink? Jó oda valakinek belépnie? Nyitottak vagyunk-e „külsősök” számára?

Ma, amikor annyi emberrel találkozunk egyetlen nap során, amennyivel őseink egész életük alatt sem, egyre nehezebben ismerkedünk, és a fiatalok körében kiemelkedően magasak a magányosságból származó mentális problémák. Ma, amikor minden eddiginél többen ismerkednek az interneten keresztül,

micsoda lehetőség felmutatni a közösség Istenét, aki valóságos, internet nélkül is elérhető, és aki minket is közösséggé kapcsol össze!

Ennek az Istenkereső közösségélménynek a megélésére egy remek lehetőség például a Szent Ignáci-i lelkiségi alapokon nyugvó Útkeresés háza, amit jó szívvel ajánlok.

A hit válaszokat ad

Amikor a cikkírásra megbízást kaptam, az egyik kérés úgy szólt, legyen arról szó, milyen fogódzókat ad a hit fiatalkorban. Sokat gondolkodtam rajta, hogy lehet erről értelmesen, mégse hittanóra-szagúan írni. (Félreértés ne essék, nagyon jó, Isten-illata tud lenni egy hittanórának – csak éppen az egy másik műfaj.) A feltett kérdésre pedig úgy felelek meg, hogy

a hit válaszokat ad. Ami nem egy rossz dolog egy oly sok mindent megkérdőjelező személyiségfejlődési korszakban.

(Nota bene: egy másik 2023-as kutatás alapján a magyarországi fiatalok legégetőbb problémája ma a bizonytalanság, a kiszámíthatatlan jövő!)

Mások (Gájer László, Rosta Gergely, Gábor Miklós) remek válaszainak elolvasásához ajánlom a Vigília 2019/4 számának tanulmányozását!

Tehát a hit válaszokat ad. Bár azt nem gondolnám, hogy lenne olyan fiatal, aki úgy általánosságban tépelődik azon, vajh, milyen fogódzót jelenthet számára a hit.

Hiszen mindannyiunknak megvan a maga nyűgje, gondja, baja, nyavalyája. Erre keresünk öntudatlanul is gyógyírt, megoldást, megnyugvást, és éppen ez a gyógyírkeresés, a jó keresése tud elvezetni az Istenhitre, vagy elmélyíteni a hitben.

Tehát számomra a hit nem az élet nagy mászófalán fogódzók sokasága (világoskék fogódzók a kezdőknek, sötétek a haladóknak, pirosra már csak papokat, püspököket engednek jó szívvel, a zöld egy gyerekpálya gyermeki hitűeknek, a lilát kifejezetten apácáknak fejlesztették stb.), nem, sokkalta inkább a hit a fogódzók meg a mászófal, meg minden. Hiszen ha hitben látjuk a világot, kicsit úgy látjuk, ahogy Isten látja. Persze sajnos azért attól még így is elég távol vagyunk, mégis jó, ha Isten irgalmas tekintetét keressük, és próbálunk mi is akként látni, mert az ő tekintete irgalmas, az ő tekintetében gyógyulunk.

És ne feledjük: a fiatalnak feladata az, hogy kitalálja magát, felfedezze magát, ki vagyok én, merre tartok, meddig juthatok el, és az lesz-e a boldogság útja? Mindezen kérdések felszültségét pedig megsokszorozza az a lassan atomjaira széteső individualizmus, amely minden korábbinál nagyobb hangsúlyt fektet az efféle én-kérdésekre, korunk lehetőségdömpingje által egyszersmind alaposan el is bizonytalanítva minket válaszainkban.

A hit normalizálja az életet. Élni segít. Istennel együtt nézni az élet kibontakozásával is jár. Tehát az adott helyzetben a fejünkben zsongó megannyi kétséget is képes egységgé alakítani, szétszórt gondolkodásunkat együgyűvé, rá irányulóvá tenni.

A XX. század kiemelkedő teológusa, a börtönviselt Dietrich Bonhoeffer szép versében találón foglalja mindezt össze:

Ki vagyok én?

Ki vagyok én? Gyakran mondják:
cellámból úgy lépek elő,
derűsen, nyugodtan, keményen,
mint várából a földesúr.
Ki vagyok én? Gyakran mondják:
őreimmel úgy beszélek,
szabadon, tisztán, kedvesen,
mintha parancsnokuk volnék.
Ki vagyok én? Azt is mondják:
sorsomat úgy viselem,
mosollyal, nyugodtan, büszkén,
mint aki váltig győzni szokott.
Az vagyok valóban, aminek mondanak?
Vagy csak az, aminek magamat ismerem?
Kalitkába zárt madár; sóvárgó, nyugtalan beteg,
aki levegőért kapkod, fuldokol,
színekre, virágra, madárdalra vágyik,
jó szóra, baráti melegre,
dühíti oktalan erőszak, kicsinyes bántás,
hánykolódik nagy dolgokra várva,
tehetetlenül aggódik, messze van barátja,
imádságra, gondolatra, alkotásra fáradt,
szíve üres, kész már mindentől búcsúzni?
Ki vagyok én? Ez vagy az?
Hol ez, hol amaz?
Egyszerre mindkettő? Másokat ámító,
magában sápító hitvány alak?
Vagy vert had fut bennem
szanaszét a már kivívott győzelem elől?
Ki vagyok én? Váltig faggat, gúnyol a magány, a gyötrelem.
Bárki vagyok, Te tudod, ismersz: Tiéd vagyok én, Istenem!

Forrás: Dietrich Bonhoeffer: Ki vagyok én? In: Börtönlevelek, Budapest, Harmat Kiadó, 1999, 165-166.

További értékes cikkekért, programokért, tanúságtételekért iratkozz fel havi hírlevelünkre itt!

Élj a cikkünk alatt található támogató lehetőségekkel, kapcsolódj be programjainkba, kurzusainkba és nyerj inspirációt további cikkeinkből!

Forrás: Bízd Rá Magad Média
Képek forrása: freepik.com
Szerző: Tóth Márton