Üdvözlégy, Oltáriszentség! – közelítések az Eucharisztiához

Egyszerre kimeríthetetlen, felfoghatatlan hittitok és nagyon is kézzelfogható valóság. Aki egész lényünket a tenyerén tartja, megengedi, hogy mi is a tenyerünkön tartsuk Őt. Ami az értelemnek beláthatatlan távlatosság, az a test és a szív számára egészen közeli tapasztalat. Úrnapján a kenyér és bor színében köztünk lévő Istent ünnepeljük, és e titokról gondolkodunk.

„Bár az elme föl nem ér” mindehhez – és ezzel az írásra vállalkozónak is számot kell vetnie –, jó olykor hitünk fontos igazságainál elidőznünk gondolatban. Ennek megfelelően következzék tehát néhány megközelítés, továbbgondolásra és átelmélkedésre Tóth Marci tanúságtételeként.

Szokás mondani, hogy jól bepakolta az egyház az összes bonyolult hittitkot Pünkösd utánra, hátha a bölcsesség lelkével valamit megért belőlük az ember. És van is igazság ebben a humoros megközelítésben, ha meggondoljuk, hogy a Szentháromságot majd az Oltáriszentséget ünnepeljük a Szentlélek eljövetelét, kiáradását következő vasárnapokon.

A katolikus hitből és tanításból következik számtalan kézzelfogható és jól megérthető dolog, azonban legalább ennyire fontosak a földi halandók elől valóban misztikus homállyal eltakart titkok, melyeket nem könnyű, vagy tán nem is lehet hétköznapi módon megközelíteni.

Az Oltáriszentségről például Aquinói Szent Tamással együtt mondhatjuk: „A keresztfán rejtéd istenvoltodat, / itt a színek rejtik emberarcodat”. Ez a rejtekezés azonban nem öncélú – hiszen Isten, aki mindig szeretetből cselekszik, sosem tud öncélú lenni –, hanem a rejtőzködő Úr sokszor egészen különböző formákban, módokon mutat meg számunkra valami újat önmagából.

Hittel valljuk, hogy a szentáldozásban Vele találkozunk, sőt egyesülünk, azonban értelmünk mindehhez újra és újra fogódzókat keres.

Ilyen lehet, ha elkezdünk odafigyelni a Szentlélek működésére.

„…a Szentlélek által szenteld meg áldozati adományunkat…”

Az Eucharisztiát a szentmisében kapjuk, ahol az áldozópap Krisztust jeleníti meg, aki lehívja a Szentlelket az áldozati adományokra, hogy az átváltoztatás során a kenyér és a bor Krisztus testévé és vérévé lényegüljön át. A Szentléleknek ezt a megszentelő, átalakító, átlényegítő működését életünk más területein is megfigyelhetjük.

Meghatározó élményem a 2021-es budapesti Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus, amiben sokféle szolgálatot vállaltam, így széles rálátásom volt az előkészületekre, és nagy hatással volt rám, mennyire komplex feladat egy ekkora találkozó lebonyolítása. Közeledve az eseményhez egyre nagyobb szorongás és aggodalom vett erőt rajtam, mert úgy tűnt, hogy nem állt minden össze, hogy a munkánknak vannak bizonytalan vagy sebezhető részei.

Majd jött egy hét, sok nyitott szívű ember, százezrek összekapcsolódása a hit által, és olyan találkozások, beszélgetések, „véletlenek”, amikről azóta is hallani. Megszámlálhatatlan számú hálás szót, beszámolót és köszönetet hallottam a kongresszus utáni hetekben, mégis a számomra legemlékezetesebb mondat mind közül: „Ezt nem mi csináltuk.” Erdő Péter bíboros úr mondta ezt a záró sajtótájékoztatón – éppen néhány gondolattal a Bízd Rá magad portál elindulásának bejelentése előtt –, utalva arra, hogy a kongresszus sikere elsősorban nem az emberi munka, hanem a Szentlélek kiáradásának gyümölcse.

Hiszen kellett hozzá az emberi munka is, de azok a csodás fordulatok, az, hogy mi történik két ember beszélgetésében, egymásra figyelésében, egy-egy programon részt véve ki mit él át vagy éppen mit ért meg – nincs az a szervező, aki erre hatással tudna lenni.

Sok előadót le lehet szervezni, na de Jézust?!

Márpedig Isten jelenléte volt az, amit oly sokan megéreztek. A kongresszus hete áldott hét volt. Kértük, és kiáradt a Szentlélek – nem a dolgok felszínét, hanem lényegét változtatva meg.

Nem éppen így van-e az Eucharisztiával is? Mert szükséges hozzá az „emberi munka gyümölcse”: kell, aki elvesse a magot, aki gondozza, arassa, vagy éppen malomba szállítsa. Jól vagy kevésbé jól, de a munkát el kell végeznünk.

A természetfeletti a természetesre épít – Isten a mi munkánkat szeretné megáldani.

A malomban őrölt lisztből valaki majd tésztát dagaszt, megsüti, és a hófehér kenyér – vagy ostya – az asztalunkra kerül. De ez a kenyér csak kenyér, a bor pedig csak bor. Mindaddig míg a Szentlélek a lényegét meg nem változtatja, hogy legyen ez számunkra Krisztus teste és vére. A mi életünket, a mi munkánkat használja fel az Úr, hogy közénk jöjjön, hogy nekünk adja magát!

Az Eucharisztiára tekinthetünk tehát az áldást adó Isten ajándékaként, a legkézzelfoghatóbb valóságunkat és zsigeri félelmünket is átalakítani képes Szentlélek ajándékaként. Maga az eucharisztia szó hálaadást jelent.

Észreveszem, mikor az Úr áldása van a munkámon? Hogyan szoktam ezért hálát adni?

Természetesen az Eucharisztia jelenti a szentmiseáldozatot is, illetve magát az Oltáriszentséget is. Amikor legközelebb szentmisén veszek részt lélekben csatlakozhatok az áldozópap imádságához:

„Áldd meg, Istenünk, bőséges áldásoddal ezt az áldozati adományt, tedd rendelésed szerint magadhoz méltóvá és előtted kedvessé, hogy legyen ez számunkra szeretett Fiadnak, a mi Urunk, Jézus Krisztusnak teste és vére.”

Az Eucharisztia megérint

Egy hete templomunkban a bérmálási szentmise keretében több fiatal felnőtt testvér először megkeresztelkedett, majd bérmálkozott, később pedig először járult szentáldozáshoz. Igazán szerencsés helyzetben voltam, mindezt közelről nézhettem végig. Az áldozási rész alatt csendben ültem a helyemen, gondolataimba merülten, amikor egy nesz miatt hirtelen oldalra fordítottam a fejemet, és ott is ragadt tekintetem egy jó ideig. Ott ültem néhány lépésnyire a zokogó felnőtt elsőáldozóktól. Láttam rajtuk, mit jelentenek nekik ezek a pillanatok, amikor életükben először magukhoz vehették a kenyér és bor színében köztünk lévő Urat.

Nagy melegséget éreztem. Nekünk, „rutinosoknak”, akik sok mindenbe jól belerozsdásodtunk már, de nagy szükségünk van az efféle jelekre! Önkéntelenül is Vianney Szent János szavai jutnak eszembe: „Ha tökéletesen megértenénk a misét, meghalnánk az örömtől.”

Mennyire hagyom, hogy hasson rám a szentség? Az elsőáldozó fiatalok katarzisa önvizsgálatra indít-e engem?

Hogyan kerülhetünk közelebb az Oltáriszentséghez?

Ma Úrnapját ünnepeljük, pontosabban Krisztus Szent Teste és Vére Ünnepe van, de valójában ahányszor csak újra jelenvalóvá tesszük a nagycsütörtöki kenyértörést, azaz minden szentmisében ezt üljük meg, mint ahogy minden vasárnap is az Úr napja.

Szent II. János Pál pápának van egy különösen szép apostoli levele a vasárnap megszenteléséről. A Dies Domini kezdetű dokumentum az Úr napjának nyolc különböző jelentését, megközelítését tárja az olvasó elé. Ezeknek a megismerése egy önálló írást érdemelne – most csak egy-egy gondolatot ragadok ki.

Számunkra a vasárnap hetenkénti húsvét. Ezen a napon az egész közösség együtt vesz részt szentmisén, ahol a liturgia ennek a misztériumnak – mármint a húsvétnak – a megjelenítő átimádkozása. Már a tanítványok korától ez, „a hét első napja” szolgált a kenyértörés időpontjául. Hitünk szent titkát ünnepeljük ekkor, emlékezés és valóságos jelenlét is ez, ezért nevezhetjük a vasárnapot a hit napjának is.

Én mennyire figyelek oda, hogy megtartsam ezen a napon a munkaszünetet? Vagy épp az áldozást előkészítő szentségi böjtöt?

Ezek is segíthetnek, hogy élőbb kapcsolatom alakuljon ki az Oltáriszentséggel, hiszen nagyobb igyekezettel, több odafigyeléssel fordulok felé.

De nem csak húsvéthoz kapcsolja a szent pápa a vasárnapot. Ekkor az Egyház születésére és missziós küldetésünkre is gondolhatunk, hiszen Pünkösd is a hét első napjára esett. Ezért tekinthetjük a vasárnapot a Szentlélek ajándékának is. S mindezek miatt ez az Egyház napja, s azon belül is az eucharisztikus közösség a vasárnap szíve.

„Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma!”

Az Úr Jézus által tanított imádság e sorát szokás a napi szentáldozásra is érteni. Sokak alapvető mindennapi eledele az Oltáriszentség. Hozzátehetjük még azt is, hogy Jézus korában ez a „mindennapi” kifejezés inkább volt a közeljövőre, semmint a jelenre vonatkozó kérés. Nem csak a pillanatnyi szükségletek kielégítésére vonatkozott. Egy egyszerű, de szép gyakorlatunk lehet tehát az is, hogy amikor az Úr imádságát imádkozzuk, ennél a sornál arra is gondolunk,

legközelebb mikor lesz lehetőségünk a szentáldozásban részesülni.

Mint mikor a szerelmesbe két gondolata közt belé hasít a kérdés: mikor találkozik legközelebb szerelmével. Ilyen formán is készíthetjük lelkünket a találkozásra.

Krisztusban találkozunk egymással

Az Oltáriszentség egy egészen különleges módon tud kapcsolatot teremteni köztünk. Nem véletlenül nevezik a közösség szentségének is. Egy nagyon ősi gondolat az, hogy egy asztalközösség tagjai különösen is szorosan kötődnek egymáshoz, hiszen „az vagy, amit megeszel” – vagyis van mindannyiunkban valami közös, méghozzá egészen elemi módon. Érdemes elmélkedni rajta, hogy minden katolikus testvérünkkel egy asztalközösségbe tartozunk. Ami pedig közös bennünk, Ő maga az Úr. A szentmise áldozási részét is így nevezik: communio, azaz közösség.

Egy különös élményem kapcsolódik a találkozás gondolatához. Volt, hogy áldoztatás közben különösen figyeltem rá, hogy csak az Oltáriszentséget lássam, és arról szinte tudomást se vegyek, hogy kinek nyújtom oda. De mit csináljon az ember, ha rég látott ismerős arcok tűnnek föl? Persze, hogy rájuk mosolyog. A szentmise után elmeséltem az esetet egy szerzetes atyának, talán tanácsot is kérve, hogyan lehetnék ebben „komolyabb”. Ő azonban éppen az ellenkezőjére bíztatott: „Hiszen éppen az lenne a lényeg, hogy meglásd a másik embert, akinek Krisztust odanyújtod.” Heuréka! Néha éppen csak a lényegről feledkezünk meg. Isten nem egy automata-viselkedést vár tőlünk és végképp nem személytelenséget. Krisztus nem elvakítani, hanem megvilágosítani akar minket – nem kivonni a közösségből, a találkozásból, hanem mélyebben bekapcsolni abba.

Elgondolkodhatok azon, kikkel kapcsol engem össze az Oltáriszentség.

Marad a sejtés, a titok – és éppen ezért a szomjas várakozás is.

Végső soron újra és újra be kell lássuk, kimeríthetetlen titok számunkra az Oltáriszentség misztériuma. Mégsem hiábavaló fáradozás időről időre közelíteni hozzá, akár erőfeszítéseket is tenni ezért. Hiszen éppen ez a keresés, Isten-látás utáni szomj is jelezheti a helyes utat a mennyország felé. Most a kenyér és bor színében köztünk lévő Urat ünnepeljük, hogy egy napon majd színről színre megláthassuk Őt.

„Jézus, kit csak rejtve szemlélhetlek itt,

mikor lesz, hogy szomjas vágyam jóllakik,

hogy majd fátyol nélkül nézve arcodat

leljem szent fényedben boldogságomat?”

^{(Aquinói Szent Tamás: Adoro et devote / Imádlak és áldlak)}

További értékes cikkekért, programokért, tanúságtételekért iratkozz fel havi hírlevelünkre itt!

Élj a cikkünk alatt található támogató lehetőségekkel, kapcsolódj be programjainkba, kurzusainkba és nyerj inspirációt további cikkeinkből!

Forrás: Bízd Rá Magad Média
Képek forrása: Magyar Kurír, freepik.com, depostiphotos.com, romkat.ro
Szerző: Tóth Márton