Együtt tekinteni a gödörből felfele

Borítókép

A 30 éve működő Mécses Szeretetszolgálat célja a reintegráció keresztény módra, vagyis az, hogy olyan emberek jöjjenek ki a börtönökből, akik képesek visszaintegrálódni a társadalomba. A szolgálattevők – akik ugyan nem hittérítők, de nem is titkolják hitüket –, a magukra maradt fogvatartottakkal építenek emberi kapcsolatokat.

A szolgálat – melynek legáltalánosabb módja az anonim levelezés – a járványnak köszönhetően gyakorlatilag kivirágzott: az online tér korábban soha nem látott lehetőségeket nyitott meg számukra, így a levelezők (újra) rendszeresen találkoznak a fogvatartottakkal és egymással is.

A szervezet elnökével, Dr. Tarján Gabriellával beszélgettünk az elmúlt időszakról és terveikről.

Gabi nagycsaládos édesanyaként férjével együtt aktívan kereste annak lehetőségét, hogy családjával együtt vegyen részt valamilyen tevékeny közösségi önkéntes szolgálatban, de sokáig nem találták a számukra megfelelőt. A Mécses Szeretetszolgálatról 2016-ban hallott először, s az első karácsonyi csomag elkészítése után – amelynek kísérőlevelében néven szólított valakit, akinek senki más nem kíván boldog karácsonyt – jelentkezett levélírásra is, amibe később bekapcsolódott a férje, majd a kisiskolás gyermekei is – akik nagyon boldogak voltak, hogy személyre szóló levelet kaptak a postaládába. A levélírás azóta is tart, de közben mindannyiuk élete – nemcsak a családé, hanem a tényleges életfogytiglanra ítélt férfié is – teljesen megváltozott.

„Az első képeslapot nyilván nem tudtam profin megoldani, de életre szólóan megmaradt bennem az illető keresztneve. Nagyon megérintett a szolgálat. Olyan világot találtam a börtönben, amiben nemcsak segíteni tudok, hanem magam is rengeteget fejlődök. Kicsit olyan élmény volt, mint elutazni egy afrikai őserdőbe, ahova sosem fogok eljutni, de felfedeztem, hogy karnyújtásnyira is vannak tőlünk olyan idegen világok, ahol akár egyetlen szavunkkal is változást tudunk előidézni, és ők is bennünk. Az öt év alatt rengeteget fejlődtem az élet minden területén.”

Bár nagyon érdekelnének a konkrét részletek, Gabriella kedvesen hárít azzal, hogy ezt már sokszor elmondta, és szívesebben mesélne arról, hogy milyen nagyot változott a szolgálat munkája az elmúlt években, s milyen új lehetőségeket hozott nekik az online élettér.

Mielőtt erre rátérünk, egy kicsit a covid előtti időkről is beszélgetünk. Megtudom, hogy a levélírás anonimitása ellenére – ugyanis a levélírók nem adják ki a nevüket, a kézzel vagy géppel írt levelek a szolgálaton keresztül jutnak el a börtönökbe és hozzájuk, így ők teljes biztonságban vannak – nagyon szép, személyes kapcsolatok alakulhatnak ki. Gabi családjának is ilyen levelezőpartnere van: „Mi sosem fogjuk tudni meghívni vacsorára vagy megölelni egymást, de talán éppen annak nem szokványos jellege és korlátai miatt, kapcsolatunk sokkal mélyebbé vált, mint az átlagos baráti kapcsolataink”.

Gabiékban már egy év után felmerült az igény a kapcsolat fejlesztésére, és sikerült – több más börtönlevelezővel együtt – megszervezni az első személyes találkozást fogvatartott levelezőtársával a börtön falai között, amelyet követően újra elindultak a rendszeres börtönlátogatások, sőt annak kapcsán a levelezői közösségi alkalmak is.

„Korábban is voltak ilyen ún. beszélők, de idővel elmaradtak; ezt a hagyományt élesztettük fel azokkal, akik vágytak rá. Az anonimitást nem adjuk fel a látogatások során sem, adatainkat a fogvatartottaknak nem adjuk ki, kizárólag a BV intézetnek. Az, hogy megmutatjuk az arcunkat, veszélyesebbnek tűnhet, mint a levelezés, éppen ezért nem is kötelező, csak egy lehetőség azok számára, akikben ez belső igényként felmerül. És persze nemcsak lehetőség, hanem nagy felelősség is, mert utána folytatni kell, ahogy magát a levelezést is. Hiszen annyi fájdalmas csalódás érte már a fogvatartottakat, mi nem hagyhatjuk cserben őket.

A szolgálatot nagyon alázatos lelkülettel szabad csak elkezdeni, és elfogadni: akárkit is kapunk, megpróbálunk rá odafigyelni. Lényege, hogy emberi odafordulás legyen; a másikról szóljon, ne rólunk. És nem hittérítés, az ilyen jellegű erőszakos próbálkozások gyakran kudarcba fulladnak. Ahogy előre nem tudhatod, milyen lesz vele levelezni, így a személyes találkozásról sem tudhatod, hogyan alakul, de ennek a felelősségét fel kell vállalni.”

Annyira jól sikerült a továbblépés, hogy a közös beszélőkből (azaz a helyi börtönlelkészek segítségével közösen szervezett egyéni látogatások során) kialakult egy levelezői közösség. „Korábban nem ismertük egymást. Ez egy annyira különleges közösség, amilyen nekem még nem volt. Férjemmel a katolikus egyházban nőttünk fel, otthon vagyunk benne, és szeretjük is, de szíven ütöttek Beer Miklós püspök atya szavai az önszórakoztató szalon/gettóegyházról, Ferenc pápa pedig az irgalmasság évének meghirdetésével azt kérte: lépjünk ki a világba, küldetésünk van mások felé. Próbálkoztunk is, de a saját plébániánkon nem találtuk meg ennek módját. A Mécsesben viszont egy olyan szolgáló közösséget találtunk, ahol mindenki ugyanazzal a szándékkal jött, mint amivel mi: nem közösséget keresett, nem saját lelki elmélyülésére vágyott, hanem tenni akart a világért. A sok pici tenni akarás pedig nagyon szépen kivirágzott az évek alatt.”

A „virágzást” a járvány sem törte meg, sőt, míg a legtöbb közösség életét visszafogta vagy akár meg is szüntette, a Mécsesnél a levélírás mellett rendszeressé váltak az online egyéni és csoportos találkozások, és az online levelezői közösségi alkalmak is. „Ez egy országos szervezet, 19 börtönnel vagyunk kapcsolatban, szétszórva élünk az országban és a tagságunk nagyon heterogén életkor szerint is, ezért korábban nehezen alakultak a személyes találkozások. A covid alatt viszont hihetetlenül zsúfolt lett az online chatszoba, idővel az idősebbek is belejöttek, és elkezdődtek a havi rendszeres találkozók, ahol meg tudjuk beszélni az egyéni szolgálattal kapcsolatos örömeinket, nehézségeinket, motiválni tudjuk egymást.” A beszélők helyett pedig felmerült a skype (videóhívások) lehetősége, amit a büntetés végrehajtási szervek először csak a hozzátartozóknak biztosítottak, de később megnyílt a lehetőség a börtönmissziósok számára is.

A levélírás közben ugyanúgy megmaradt. „Megőriztük az írást is a skype mellett, mert máshogy írunk, mint ahogy beszélgetünk, máshova jutunk el írásban, mint szóban. A levelezés kiegészül azzal, hogy látjuk egymást, sőt mi szoktunk például kártyázni is. Így még inkább be tudtuk fogadni levelezőtársunkat a családunkba.”

Gabi felhívja a figyelmet: nagyon fontos a rendszeresség; elvárt a havi egy levél, de például ők hetente beszélnek is. „Ezt nem mindenki tudja vállalni, igény és lehetőségek szerint egyedileg alakíthatja mindenki a kapcsolatát. Többen is vagyunk, akik heti rendszerességgel tartjuk a kapcsolatot. Ez nem áldozat a mi részünkről, hanem egy barátság kiteljesedése, amit mi is mindig nagyon várunk.” December 24-én például reggel 8 órára kaptak időpontot, ezért egy nappal korábban feldíszítették a fát, s gyertyagyújtással, csillagszóróval várták a fogvatartott barátjukat, akit így egy meghitt, családi ünnepbe tudtak meghívni.

Az online lehetőség tehát nagyon jót tett a szolgálatnak, ezért hamarosan kérvényezték az online közösségi alkalmakat is; laptopot, projektort és vetítővásznat adományoztak a börtönnek, és 2020 őszén elindultak a havi online találkozások a börtönkápolnában. Az alkalmakat a börtönlelkészek segítségével és meghívott vendégek részvételével szervezik a Mécses vezető atyái. Bár a találkozásokon való részvételnek sincsenek hitbéli feltételei, a kápolnában szabad tanúságot tenni, beszélni a hitükről.

„Egyre nagyobb az igény ezekre az alkalmakra, óvatos becsléssel is megháromszorozódott a kinti résztvevők létszáma. Átlagosan 12-12 fő vesz részt egy alkalmon kintről és bentről is – a járványügyi szabályok szerint –, és a hosszúnak tűnő három és félórás alkalom elröppen, vidám és megható pillanatokkal. Megtapasztaltuk, hogy a számítógépen keresztül is működik az Isten.

Számomra kevésbé meglepő, hogy a fogvatartottak számára sokat jelentenek ezek a találkozások – hisz nekik nagyon kevés programlehetőségük van, örülnek, ha kijöhetnek a zárkából –, a csoda szerintem sokkal inkább az, hogy nekünk, a mi túlzsúfolt életünkben is mekkora lelki élményt szereznek. Egy börtönpasztorációs beszámolóban olvastam: Jézust nem kell bevinni a börtönökbe, hiszen Ő már ott van, mi ott Őt is meglátogatjuk. A találkozásaink révén mi Istennel is találkozunk, és én ezt itt sokkal inkább megélem, mint eddig bármely másik korábbi közösségemben. Egy különleges közösséget építünk.”

Amikor erre a különlegességre rákérdezek, kiderül, hogy Gabi nemcsak arra gondolt, hogy ilyenkor két olyan világ találkozik, amelyek között óriási a szakadék, hanem arra is, hogy a találkozások a levelezőkapcsolatokra épülnek. A felvetett témákat – például: ki a példaképed, mi volt a legszebb ajándékod stb. –, előtte megírják a levelezéseikben, így a fogvatartottak is tudnak előre készülni, a találkozó után pedig a téma a levelezéseikben tovább is tud folytatódni, el tud mélyülni. Így kölcsönösen építik a levelezőkapcsolatok a közösséget, illetve a közösség a személyes kapcsolatokat. A találkozók nagyon színesek, érdekesek és gazdagok a legkülönbözőbb korú, társadalmi státuszú, foglalkozású, élethelyzetű és végzettségű résztvevőknek köszönhetően. Több teológiát végzett rab is van közöttük, és a megélt emberi fájdalmak bölcsessége is legalább annyit ad a missziósoknak, mint amit ők tudnak közvetíteni.

Amikor családi példát kérek az online kapcsolattartás előnyeire, illetve a családtagokra tett hatásaira, Gabi elmeséli: kisfiukkal korábban négy év alatt játszottak le levélben egy sakkmérkőzést, skypeon fél óra alatt megvolt a visszavágó. „Ez jól szemlélteti, mi mindent kaptunk mi a karanténban. Havonta egyszer lehet hétvégi skypeot kérni, akkor találkoznak levelezőtársunkkal a gyerekeink is. Én azt gondolom, rengeteget adtunk a gyermekeinknek ezzel a kapcsolattal. A társadalom érzékenyítése is kiemelt célja a Mécsesnek, de az én gyerekeim egyenesen belenőttek ebbe; nekik természetes az, hogy van egy családi barátunk a börtönben, akinek ismerik a fájdalmas élettörténetét, és akit ők is szeretnek. Ezzel nyitottabbak lesznek, és életre szóló értéket kapnak, s nemcsak példamutatással, hanem aktív részvétellel. Az online közösségi alkalmakon is kötetlenül részt tudnak venni – hiszen az otthonunkból csatlakozunk –, amelyek az ő szívükben is mélyre hatolnak.”

Ekkor már végképp nem tudom megkerülni azt, amire általában mindenki a legkíváncsibb. Gabi megerősíti: minden kapcsolat más, sokan nem is tudják, mit követett el a levelezőtársuk, de ők végigbeszélték a bűncselekményt is (30-40 oldalas levelekben), és a gyerekeik is tudnak róla (felolvasták nekik az erről szóló leveleket). „Nem mentjük fel, de nincs bennünk ítélkezés, és pont attól lett mély a kapcsolatunk, hogy ezeket is meg tudtuk beszélni. Nagyon megrendítő volt, ahogy feltárta lelkét, lelkifurdalását. A megtérésével fordult lelkibbé a kapcsolatunk, de leveleinkben általában sokkal hétköznapibb kérdésekről is beszélgetünk.”

A Mécses Szeretetszolgálat missziójával kapcsolatban Gabi megemlít egy küldetésnyilatkozatot: a gödörben lévő ember felfele néz. „A mi levelezőtársaink a lehető legmélyebb gödörben vannak, de mi nem tudjuk őket kihozni – ez egy tehetetlen fájdalom, de ha leülünk melléjük a gödörbe, együtt tekinthetünk fel Istenre. Ezt éljük mi meg, ha együtt vagyunk vele, ha osztozunk fájdalmában és szenvedésében, mert egyébként a sík területen körbe vagy magasról lefele nézve nem feltétlenül jut eszünkbe felfele emelni a tekintetünket.”

Gabi szóba hozza Richard Rohr Emelkedő zuhanás című könyvét is: eszerint életünk olyan mint egy edény, amit kívülről festegetünk, de ahhoz, hogy ezt elkezdjük tartalommal megtölteni, valamilyen mély csapásnak kell történnie velünk – hiszen nincs feltámadás sem kereszthalál nélkül. „A mi életünkben nem történt ilyen tragédia, de megkaptuk a szenvedővel való együttérzésben, így legalább töredékében megéljük a zuhanást, amiből elkezdtünk emelkedni, és átlépni életünk második felébe; már egész mások a céljaink, prioritásaink.”

Aki szeretne ilyen emelkedő zuhanásban részt venni levélírás révén, jelentkezzen a Mécsesnél, hiszen a jelenlegi 82 levelező mellett (amelyből 23-an újonnan csatlakoztak tavaly – ez is mutatja a szolgálat járvány alatti újbóli felfutását) most is 12 fogvatartott vár levelezőpartnerre. Nincsenek személyi, szakmai vagy hitbéli feltételek – sőt, ateista levelezőjük is van –; „csak” nyitott szív és elszántság kell hozzá, mert elvárás a hosszú távú elköteleződés (hiszen a levelezés a szabadulás után is folytatódhat), vagyis a szolgálattevő lehetőleg ne hagyja abba a levelezést, legfeljebb úgy, ha másvalakinek átadja a lelki kísérés feladatát.

„Azt keressük, akit tényleg megszólít erre az Isten.” A jelentkezést egy többlépcsős felkészítő folyamat követi, amelynek első lépése a honlapon szereplő hosszú tájékoztató elolvasása (fakultatív szabadulószobás játékkal), utána pedig fel kell hívni a levelezőszolgálat vezetőjét. „Tízből kilenc jelentkező a felkészítés során meggondolja magát, de pont ez a célja. Nekünk pont az az egy kell, aki megmarad. Havonta átlagosan két ilyen jelentkező van, nekik tartunk egy online közösségi beszélgetést, ahol a segítők mesélnek a szolgálatukról, és elmondják legfontosabb tanácsaikat.”

A jelentkező így egy tágabb képet kap a szolgálatról és a közösségről is, majd választhat egy személyes segítőt, aki eleinte segíti őt a technikai és lelki kérdésekben. Később, ha igénye van rá, bekapcsolódhat a közösség munkájába is, hiszen a levelezésen kívül több csoport/szolgálat is van: közösségi alkalmak, börtönlátogatások, segítő szolgálat, imacsoport, börtönújság, utógondozás és offline segítés: takarítószolgálat egy korábbi rabokat is elszállásoló otthonban.

A kapcsolattartásnak – mint minden emberi kapcsolatnak – minden előnye mellett vannak csapdái is. Gabi elismeri: előfordult, hogy valaki túlságosan mélyen beleengedte magát, ami nemcsak a levelezőre, de a családjára is hatással volt, hiszen könnyen válhat egy mély kapcsolat lelki teherré. „A segítő szakembereknek általában azt tanácsolják, hogy ne vonódjanak be a klienseik életébe. Mi viszont nem szakemberek vagyunk, nem tucatjával foglalkozunk „kliensekkel”, inkább a testvéreinknek tartjuk levelezőtársainkat, és sokszor épp a bevonódások által éljük meg a szolgálatunk csodáit. Nehéz az egyensúlyt megtalálni. ”

A Mécsesnél éppen ezért folyamatosan dolgoznak a megelőzésen, illetve a kialakult helyzetek megfelelő kezelésén: erre szolgál a többlépcsős felkészítés, a személyes segítői rendszer, van egy coach levelezőtagjuk is, akihez szükség esetén fordulni lehet, ahogy nyilván a papjaikhoz is. Emellett keresnek szupervizort is, aki ezt a nem kevés és nem könnyű munkát önkéntesen vállalná, ugyanis pénzügyi keretük erre nincs: a célzottan kapott adományokat továbbítják a rászorulók felé, a postázás és a szervezet fenntartási költségei is anyagi gondot jelentenek.

Gabi a Bízd Rá Magad oldalt nagyon jó gondolatnak és számukra óriási lehetőségnek tartja. „Mindenkinek hálásak vagyunk, aki továbbadja a hírünket, hiszen nem vagyunk elegen. A honlap inspirál is minket, hiszen amikor indult és kérték, szedjük össze gondolatainkat, és amikor a NEK Családi napra videót is készítettünk a kérésükre, akkor nagyon jó volt végiggondolni, hogy mit is mutatnánk meg magunkról a világ számára. És persze a többi szervezet is inspirál minket abban, hogyan lehet ezt jól csinálni és a világ fele jól közvetíteni.”

Forrás: Bízd Rá Magad Média
Szerző: Antal-Ferencz Ildikó
Kép forrása: https://bv.gov.hu/hu/intezetek/szeged, http://mecses.vaciegyhazmegye.hu