A Betegek Világnapjára – Szolgálat a betegek mellett

II. János Pál pápa kezdeményezésére 1993-tól február 11. A BETEGEK VILÁGNAPJA. 1858-ban ezen a napon jelent meg a Szűzanya Soubirous Bernadett 14 éves francia lánynak Lourdes-ban, majd február 15-én a sziklabarlangban csodatevő forrás fakadt. E helyen 1864-ben templomot építettek, melynek IX. Pius pápa bazilika címet és előjogokat adományozott. Lourdes-ban a zarándokok száma évente több mint félmillió és a természetes módon meg nem magyarázható gyógyulások száma is több ezerre tehető. A világnap célja, hogy „Isten egész népe kellő figyelmet szenteljen a betegeknek, segítse elő a szenvedés megértését.”

A szenvedést nagyon nehéz megérteni. Gyakran szembesülünk a szenvedés sokféleségével a Budapesti Katolikus Kórházlelkészség önkéntes beteglátogató szolgálata során, a betegek mellett.

A betegség az egyik legnehezebb, legembertpróbálóbb állapot az életben: többé-kevésbé, vagy teljes mértékben kiszolgáltatottá teszi az embert.

A fizikai fájdalom, rosszullét testileg és lelkileg is megvisel, főleg, ha hosszabb időn keresztül kell elviselni. A különböző fekvőbeteg osztályokon – az ott gyógyítandó betegségek jellegétől függően – tapasztalható egy „jellemző érzés” („hangulat”).

Más egy sebészeten, ahol egy rövid bent tartózkodást igénylő beavatkozásra fekszik be valaki, más érzések lengenek be egy onkológiai osztályt, ahol hosszabb ideig tartó kezelésen van bent a beteg, vagy időről-időre be kell feküdnie kezelésekre, esetleg a gyógyulás kimenetele is bizonytalan, megint más egy belgyógyászati osztály, vagy egy krónikus belgyógyászati osztály, ahol valaki akár az élete utolsó éveit is kénytelen eltölteni.

Mi, az önkéntes beteglátogató szolgálatban, heti rendszerességgel látogatjuk az osztályokon fekvő betegeket. Az osztály jellegétől függően,

sokakkal csak egyszer találkozunk, másokkal időről-időre többször is, és vannak, akiket életük végén évekig is kísérhetünk.

Amikor először megszólítunk egy beteget, a világon semmit nem tudunk róla: állapotáról, háttereiről, személyéről, és mi magunk is idegen, ismeretlen emberként állunk mellette. Bemutatkozásunkból kiderül számukra valami, főleg, hogy hova tartozunk, de sokak számára ez sem jelent túl sokat, mert „nem gyakorlók”, a legtöbben azért „hisznek a maguk módján”.

Részünkről természetesen nincs semmilyen elvárás a betegek felé: mindenkinek szól a látogatásunk (ha elfogadja), akár hitét gyakorló, akár nem, bármilyen vallású. Emberként megyünk a másik emberhez.

A jelenlétünk minősége az, ami lehetővé teszi, hogy létrejöjjön a találkozás. Missziónk lényege éppen ebben a nyitott, érzékeny, elfogadó szeretetteljes jelenlétben rejlik, amellyel a betegek felé fordulunk és amellyel melléjük tudunk állni, és amit ők (különösen ebben a fokozottan érzékeny lelkiállapotukban) pontosan éreznek.

Minden ember más és más, egyedi és megismételhetetlen csoda, természetes, hogy a megpróbáltatásokhoz is mindenki másképpen (a saját személyiségének megfelelően) tud viszonyulni.

Egy adott problémát, amit egyik beteg gond nélkül megold, átvészel, a másik élete tragédiájaként élheti meg. Fontos, hogy

át tudjuk érezni a helyzetüket és nagy alázattal elfogadni, tiszteletben tartani, tudomásul venni, hogy mindenki okkal olyan, amilyen.

Nem az a dolgunk, hogy megpróbáljuk megváltoztatni, meggyőzni bármiről is a beteget, hanem hogy megértsük, teret adjunk neki, hogy elmondhassa, ami benne van, hogy megláthassuk a jót a szépet – mindenkiben van bőven! –, amit aztán erősítenünk lehet (alázattal, szeretettel mellé állva, ott ahol tart), hogy maga találja meg a megoldásait, és a Krisztushoz vezető utat. Ebben maga Krisztus segít nekünk a legtöbbet. Szolgálatunkra fokozottan érvényesek Szent Ferenc szavai:

„A keresztény ember úgy indul útnak, hogy fegyvere csakis az alázatos hite és a konkrét szeretete. Ha Isten szerint élünk a világban, jelenlétének csatornáivá válunk.”

Saját magunkra nézve ennek kell a legfontosabbnak lennie ahhoz, hogy hitelesen „Isten embereként” tudjunk jelen lenni. Szabadon, elvárások nélkül. Szeretettel. Csakis a betegre figyelve. Ha így teszünk, ott mindig megszületik a szeretet.

Talán Isten szóba sem kerül a találkozás során, de mégis jelen van és úgy adja a kegyelmeit, ahogy a beteg befogadni képes azt: személyre szabottan.

Részünkről sokszor nem kell egyéb, mint az őszinte figyelem, hogy lehetősége legyen elmondani a betegnek, ami benne van, ami a szívét nyomja, vagy amit éppen örömében szeretne megosztani velünk.

Sokszor tapasztaljuk, hogy valaki folyamatosan a betegségéről beszél, nem szűnő fizikai fájdalmairól, és a beszélgetés végén megjegyzi, hogy sokkal jobban van, sokkal kevésbé fáj.

Egyik munkatársunk fogalmazta meg így egyszer: „A bácsi a beszélgetés előtt olyan volt, mint egy hervadt virág. Utána kivirult, mint egy meglocsolt virág.”

Ezeket a beszélgetéseket természetesen a betegek határozzák meg, egyszerűen kialakul a találkozás során. Rendkívül megtisztelő és felemelő, hogy megosztják velünk életük történetét, gondjaikat, örömeiket.

Egyszer valaki azzal fogadott, hogy ő ateista. Gyerekkorában katolikus volt, még ministrált is, de történt valami az életében. „Ha lenne Isten, biztosan nem engedte volna, hogy ez megtörténjen! Én akkor befejeztem. Nem hiszek!” – mondta. Én csak hallgattam, ő folytatta monológját és elmondta, hogy az intenzív osztályról került fel, ahol egy nagyon komoly beavatkozást végeztek el, és utána az orvos azt mondta neki:

„Maga nagyon fontos lehet odafent Valakinek. Különben lehetetlen lett volna ezt túlélnie.”

Ezután pedig – ugyanott az intenzív osztályon –, a takarítónő mondta neki, takarítás közben: „Vegye tudomásul, Isten gyógyít, az orvosok csak besegítenek!” „Mit szól ehhez?” – fordult felém. Én elmondtam, hogy egyetértek az orvosával, biztos vagyok benne, hogy nagyon fontos odafent Valakinek, mint ahogy mindannyian nagyon fontosak vagyunk Neki, és csak rajta múlik, hogy felveszi-e Istennel újra a kapcsolatot. Elpanaszolhatná Neki azt az évtizedekkel ezelőtti sérelmet is, hogy mennyire csalódott…

A történtek és a bátorítás után úgy döntött, újra „felveszi a kapcsolatot” és majd megosztja velem is, mit mondott az Úr.

Időnként tanúi lehetünk megtéréseknek, visszatéréseknek, ritkán annak is, hogy valaki őszintén az Úr kezébe helyezi magát, valóban elfogadva akaratát, ilyenkor szoktak történni a csodák: felszabadult öröm, béke a gyógyulás szempontjából kilátástalan helyzetben is, gyógyulás…

Sokszor tehetetlennek érezzük magunkat a szenvedés láttán, semminek tűnik, amit tehetünk. Az emberek mégis hálásak – ezt ki is fejezik – az önzetlen jelenlétért, figyelemért, meghallgatásért, amitől gyakran új erőre kapnak. „Annyi mindent megoldottam már, ezzel a betegséggel is megbirkózom!” – mondta egyszer egy ateista beteg beszélgetésünk végén, miután, végighallgatva az élete történetét, kifejeztem elismerésemet talpraesettségéért, ügyességéért.

A szeretetre, figyelemre mindenkinek szüksége van, akár hívő, akár nem. Főleg a nehéz helyzetekben, mint egy betegség. Ha mi szeretettel fordulunk a betegek felé, ott jelen van Isten is, akár tudják, akár nem. Szavak nélkül is.

Azon múlik minden, hogy a mi istenkapcsolatunk milyen. A mi hitelességünk teremtheti meg azt a támogató légkört, ami segítheti a másik embert a maga útján. Anélkül, hogy meg akarnánk változtatni.

Ezért is történhet meg, hogy ugyan idegenként köszöntjük egymást az elején, de testvérként válunk el a találkozás végén, mert hosszabb-rövidebb ideig (amíg együtt vagyunk) együtt tudjuk vinni a keresztjét, ami a vállát nyomja.

További értékes cikkekért, programokért, tanúságtételekért iratkozz fel havi hírlevelünkre itt!

Élj a cikkünk alatt található támogató lehetőségekkel, kapcsolódj be programjainkba, kurzusainkba és nyerj inspirációt további cikkeinkből!

Forrás: Bízd Rá Magad Média
Képek forrása: Depositphotos
Szerző: Kata Mária - beteglátogató, szolgálat-koordinátor/Budapesti Katolikus Kórházlelkészség