A szelíd kommunikáció

Amikor a világ körülöttünk végletesen kiszélesedett, durva konfliktusoktól terhes, lelkünkben állandósul az aggodalom családunk, barátaink, munkahelyünk, személyes közösségeink biztonságáért, nyugalmáért. Felerősödik igyekezetünk, hogy a tőlünk telhető legjobban végezzük a munkánkat, töltsük be szerepünket családunkban, hogy számíthassanak ránk és számíthassunk másokra - növekedjen tőkénk a kölcsönös bizalom bankjában.

A sors fintora, habár inkább az érzelmi működésünk velejárója, hogy éppen a hozzánk közel álló személyekkel, fontos, közeli kapcsolatainkban történhetnek kommunikációs melléfogások, melyek eltávolodást, lefagyást, ellenségességet, szakítást eredményezhetnek.

Mit tehetünk? Hogyan lehetünk jobbak a hétköznapi érintkezéseinkben, amikor kapcsolati kultúránkat az anyanyelvvel együtt tanultuk az előttünk járó generációktól?

A munkahely – nem csak szakmai tanulás

Gréta próbaidős az első munkahelyén, végre élesben teheti, amire évekig készült az egyetemen, sokat tanult már a kollégáktól, és a pénteki értekezletig szuperül érezte magát – ott azonban leforrázva nézett maga elé a vezetője számonkérése után: „Mi a fenét csinál a munkaidejében, ha még a levelekre sem válaszol napokig? Nem jósolok itt hosszú időt magának!” Hajlamosak vagyunk rögtön azt kérdezni, kinek van igaza?

Régi dolgozók félmosollyal rávágják, hogy „a főnöknek mindig igaza van” – az meg már legyen az ő baja, hogy a jól képzett fiatalok odébb állnak. Pedig mennyivel jobb lenne, ha az igényét, elvárását megszégyenítés és fenyegetés nélkül fogalmazná meg, mondjuk így: „Alapvetően fontos, hogy ügyfeleink egy napon belül kapjanak választ – legalább annyit, hogy vettük az adást, dolgozunk az ügyön. Tudom, hogy nem lehet mindent azonnal megoldani, de a megbízhatóságunk az alapértékünk.”

A világos, tiszta kommunikációval nemcsak a konkrét problémáról lehet lényegre törően beszélni, hanem taníthatunk is valami általánosat, hosszabb távra érvényeset, átadhatunk értékrendünkből lényeges elemet.

És miben áll a szelídsége? Abban, hogy a kapcsolat átjárható marad, nem fagyasztja le a megszégyenítő, hibáztató hangnem.

Erre a mondatra akár reagálni is lehet, Gréta elmondhatja, miért várt a válasszal – ebből kiderülhet a vezető számára olyasmi, amiről nem tud, amivel esetleg foglalkozni kell. Épp ezért

hatékonyabb is a szelídebb stílus: a közlés módja nem ellenállást, védekezést vált ki, hanem alkotó energiákat ébreszt.

Párkapcsolat – a bizalom megtartó otthona

Rengeteg népi „okosság” él a köztudatban, terjed ma is a közösségi médiában a hosszan tartó férfi-nő kapcsolat praktikáiról: „Hadd higgye, hogy ő a fej – de te vagy a nyak, aki mozgatja!” „Amit nem tud, az nem fáj.” stb.

Mind-mind a kommunikációra utal, vagyis arra, hogyan ferdítsen, titkoljon, mesterkedjen ki-ki az őszinteség helyett.

„Leülünk még a srácokkal egy sörre, de otthon ezt nem mondom, mindig személyes sértésnek veszi a párom. Nem mintha valami rosszat tennék, de mégis szinte magyarázkodnom kell.”

„Ezt a táskát anyuhoz rendelem, a férjem kiakad, hogy mennyit jön a futár! Pedig nem költök sokat, de nekem jólöltözötten kell megjelennem!”

Miért ne lehetne ilyen és hasonló témákat nyíltan, tisztán, őszintén megbeszélni a párunkkal, akivel egymás legközelebbi szövetségesei vagyunk? Talán pont azért, mert eleve tartunk a nézetkülönbségtől, mintha az már a kapcsolatról szóló negatív bizonyítvány lenne.

Habár könnyű belátni, hogy minden ember egyszeri és megismételhetetlen személyiség, és ebből az is következik, hogy esetleg másként lát, gondol, vélekedik bizonyos dolgokról. Hogy biztonsággal beszélgethessünk az eltérő igényekről, értékrendről, nemcsak az egyenes, őszinte kifejezésre van szükség – hanem ennek párjára, a minősítéstől mentes megértésre is.

„Jólesik lelazítanod a fiúkkal ennyi stressz után, egyszerűen kell, hogy kiengedd a gőzt.” „Divatos akarsz maradni, nagyon fontos neked, hogy csinos legyél.” Ennyi, amit az őszinte üzenetek közvetítenének – és amikor képesek vagyunk értő fülekkel, beleérzően odafigyelve meghallani, visszatükrözni, akkor nemcsak a megértésről adunk tanúbizonyságot, hanem az elfogadásunk is kifejeződik: erre van szükséged, ez fontos neked, és én elfogadlak ezzel együtt.

Ha idáig eljutunk, akkor még mindig az őszinteség biztonságos talaján állunk – és feltehetjük magunknak a kérdést: van valami bajom ezzel? És ha igen, mi? Félek, hogy nem is odamegy, ahova mondja? Hogy nem vagyok olyan fontos neki, ha másokkal is jól érzi magát? Hogy nem a fiúkkal, hanem mással? … Hogy könnyelműen költekezik? Hogy másnak is megtetszik? Hogy az én ruhatáramra nem fordít gondot? …

Nem mondhatok mást, kedves Olvasó, ha felmerülnek bennünk ezek a kérdések, akkor meg is van, miről kell nyíltan, világosan, nem minősítgetve, értően odafigyelve beszélgetnünk. Persze, csak akkor, ha együtt akarunk élni, szeretetben és megbecsülésben. Tisztelve és felemelve egymást. Bizalomban. A pároknak abba az ötven százalékába tartozva, akik együtt maradnak. És közülük is, akik kiteljesednek a szeretet szövetségében.

Látjuk, hogy nemcsak a jó szándékon múlik, hanem a kommunikációs készségeinken is. A világ változik köröttünk, nem minden módszer működik ma, amit még oly jó szüleinktől, nevelőinktől láttunk. Megéri tanulni, gondot fordítani önfeltáró kifejezésmódunk, empátiánk és a konfliktusok kezelésének fejlesztésére. Párkapcsolatunk bizalmi légköre nem kevesebb, mint a családunk megtartó alapja.

Írd át a mintát – kezdjenek új fejezetet a gyerekek!

Az óvodai öltözőben nagy a sürgés, délutáni alvásból ébredt gyerekek jönnek ki a csoportszobából. A nagyobbak frissen, otthonosan, bejáratott szokásrend szerint, szekrényük és a mosdó vonalán biztonságosan mozogva – a kicsik álmosan pislogva, plüssöket szorongatva, tétován, és igen: egyikük sírva. Az óvónő szinte észrevétlen mozdulattal, körülölelő karral terelgeti, „szomorúan ébredtél” mondja csendesen, felajánlja, hogy fogja a mackót, amíg a mosdóba megy a kicsi – és ezektől az apró, empatikus gesztusoktól a hangos sírás elcsendesül, a könnyes szemű, vékonyka hároméves elcsetlik-botlik a mosdóba. Ott azonban a dadus egyetlen „ne sírjál, nézd meg, hogy senki se sír” mondata elég arra, hogy ismét elkeseredett zokogásban törjön ki.

Mi történik itt? Nem más, mint hogy a tankönyv lapjai megelevenednek – azaz a megnyugtatás működő módja nem a vigasztalás, elterelés, hanem az elfogadó megértés, az empátia. Egyetlen szelet abból a gyakorlati tudásból, amit minden pedagógusnak készségszinten alkalmaznia kell(ene), és amit minden szülőnek is.

Gyermekünk úgy nőjön fel, hogy érezheti, amit érez; a szülője, nevelője empátiával reflektál rá, és ezen az úton a gyermek megtanulja elviselni, kifejezni, kezelni saját érzéseit.

Megtalálja helyes szavait és viselkedéseit, melyek őt magát és környezetét sem bántják és veszélyeztetik. A szelíd kommunikációval a fejlődő személyiség önmegismerését, önértelmezését, önrendelkezését segítjük elő. Ezzel az elidegeníthetetlen tudással és erővel gazdagszik napról napra, válik képessé egyre nagyobb mérvű dolgokban gondolkodni és gondoskodni magáról.

Ez a szelíd kommunikáció azonban nemcsak elfogad, hanem cserébe őszintén, minősítéstől mentesen szembesít is az elvárásokkal, mások szükségleteivel, a szűkebb-tágabb környezet kereteivel. Gyermek és szülő/nevelő között így alakulhat ki az a biztonságos, kölcsönös tiszteleten nyugvó kapcsolat, amiben közösen szabályokat alkothatnak, együttműködhetnek.

A gyerek, fiatal önmagáért felelősen illeszkedhet be a közösségekbe is. Az így felnövő Gréta már nem elkullog, hanem ki tudja mondani az értekezleten, hogy most nagyon kellemetlenül érzi magát, és ha tisztában van az alapvető elvárással, akkor képes aszerint rangsorolni a feladatait.

Érzelmek mindhalálig

Az élet azonban nemcsak a teremtő aktivitás terepe, hanem az öregségé is, amikor testi, szellemi képességekben megfogyatkozva az ember mások segítségére, gyámolítására szorulhat. Sokunk családjában élnek idős szülők, nagyszülők, talán ágyhoz kötve, kihagyó emlékezettel, eltévedve múlt és jelen helyszínei és szereplői között.

Nehéz megélni a felnőtt gyermeknek, hogy a szülő, akire felnézett, akinek tudását, szellemét tisztelte, most összekeveri valakivel, vagy megkérdezi, hogy becsukták-e a teheneket – miközben nyolcvan évvel ezelőtti gyermekkorában volt tehene utoljára. Sok kínos vita, türelmetlen győzködés, megalázó rálegyintés következik ezután.

Mind a szociális otthonokban, mind a családokban megtapasztalhatjuk azonban a szalmaszálat, amibe kapaszkodhatunk: hogy a gondolatilag már szétesett kommunikációnak van olyan része, ami ép és érvényes – mégpedig az érzelem.

És az érzelmi üzenetre empátiával reagálva az idős ember visszazökkenhet egyensúlyába, jobban érzi magát, kiegyensúlyozottabb.

A kevesebb stressz miatt több a szellemileg tiszta pillanata is. Itt is a szelíd kommunikáció a kulcs. Ha az „ugyan, már sokszor elmondtam, hogy nincs tehenünk” helyett tudjuk azt válaszolni, hogy „aggódsz, hogy minden el van-e rendezve odakint” – akkor az aggodalom, mely valós és élő érzelme, megértésre talál, és ettől valahogy az idős ember megnyugszik. Egyedülállóan fontos lehetőségünk ez, hogy az utolsó percig megőrizzük az emberi méltóságot.

Úgy tűnik, megértésre találni az élet szinte minden szakaszában, szerepében létfontosságú: megadhatja az elfogadás érzését, mely biztonságot jelent az embernek. Mindezt elősegíthetjük a szelíd kommunikációval – és alapot teremthetünk az alkotó, fejlesztő együttműködésre.

Nemcsak szakemberek: pedagógusok, pszichológusok, orvosok, szociális segítők, munkahelyi vezetők, de szülők, fiatalok is művelhetik kapcsolati és kommunikációs képességüket. Ebben segítenek Dr. Thomas Gordon könyvei és a Gordon tréningek.

További értékes cikkekért, programokért, tanúságtételekért iratkozz fel havi hírlevelünkre itt!

Élj a cikkünk alatt található támogató lehetőségekkel, kapcsolódj be programjainkba, kurzusainkba és nyerj inspirációt további cikkeinkből!

Forrás: Bízd Rá Magad Média
Képek forrása: freepik.com
Szerző: Kiss Éva